Összegeztük a legjobb 2023-as külföldi és magyar lemezeket, valamint a filmeket és a sorozatokat is, most pedig folytatjuk a régi recorderes hagyományt, miszerint a magazin szerzői is bemutatják kedvenc dalaikat az elmúlt évből. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es, 2015-ös, 2016-os, 2017-es, 2019-es, 2020-as, 2021-es és 2022-es felvonás után szerzőink ABC-sorrendje szerint következzenek a 2023-as kedvencek, amelyek rögtön meg is hallgathatók playlistben, rövid kommentárokkal. A hatodik dj Rónai András.
A 2023-as személyes kedvenc dallisták sorát Frank Olivér nyitotta meg, majd Huszár András, Lékó Tamás, Mikó László és Onozó Róbert következett.
EZEK VOLTAK 2022 LEGJOBB MAGYAR LEMEZEI A RECORDER SZERINT
Idén elkezdtem felrakosgatni a régi, az internetről eltűnt Quart-cikkeket, amik felidézték azokat az egy-másfél évtizeddel ezelőtti időket, amikor nagyítóval kellett keresni a tényleg érdekes hazai lemezeket; rá kellett szoktatni magunkat, hogy az „ahhoz képest, hogy magyar...” helyett azt írjuk, hogy nem jó. Ehhez képest most az ötvenes listáról is kimaradt néhány dolog, amiért fájt a szívem. Lehet persze, hogy ebben az is benne van, hogy elpuhultam, de biztos, hogy nagyságrendekkel több a jó magyar zene; ebben a listában is több lett a korábbiaknál. Továbbá a nagyon hosszú számokat külön szedtem; úgy látszik, tényleg elpuhultam.
Tirzah: No Limit
2023-ban két lemezt hallgattam igazán megszállottan, újra meg újra, az egyik ez volt. Az év zenei WTF pillanata, amikor rájössz, hogy SPOILER! végig ugyanaz a beat.
DJ Danifox: Aleijada
Ez meg volt a másik. Újra meg újra meg újra lenyűgöz ez a nemtörődömséggel határos lazaság, amivel DJ Danifox összerakosgatja a kis izéit, amikből aztán valami rejtélyes-mágikus módon mégiscsak felszabadult, érzéki, melankolikus és bódítóan pszichedelikus számok lesznek.
Janelle Monáe: Know Better (feat. CKay, Seun Kuti & Egypt 80)
A lemez egészét nekem sem sikerült megszeretnem, de ebbe a számba fülig belezúgtam. Csodás a szexizés és a szomorúság házasítása, a zenetörténelemben 151-szer használt Lafayette Afro Rock Band-sample és az Egypt 80 fúvósainak párbeszéde, a sok kis részlet.
Tinashe: Talk To Me Nice
Ha már sötétséggel fűszerezett érzékiség. Amúgy a fene a hülye emberiségbe, hogy nem ismeri fel Tinashe nagyságát. Lehet mondani, hogy pont egy kicsit túlmegy azon, amit a mainstream még elvisel, de hát lásd Beyoncé.
Sampha: Spirit 2.0
A neosoult belülről ennyire összetörni és mégis soulnak megtartani utoljára Bilalnak sikerült 2010-es remekművében.
ANOHNI and the Johnsons: Scapegoat
Először útközben hallgattam ezt a lemezt, konkrétan emlékszem, hol jártam, amikor eljutottam eddig a számig; meg kellett állnom, amíg vége nem lett – mégsem lehet a Déli aluljáróján úgy áthaladni, hogy ANOHNI azt énekli, hogy „you're so killable”.
Modern Cosmology: Consent For Life
Micsoda ellenpontozás! Azt veszem észre magamon, hogy egyre jobban szeretem a Stereolab-környéki dolgokat (idén még pl.: Vanishing Twin), pláne, ha a hasonlításon túl még sok minden más is van itt.
Olimpia Splendid: Pupuliini
Csak miután egymás mellé raktam őket, jöttem rá, hogy tkp. egész sok közös van a brazil-francia retrofuturista art popban és a finn boszorkányboogie-ban (bár az ének szinte pont az ellenkező véglet). Ők vannak a nyitóképen (a Fonal kiadó honlapjáról).
cserihanna: Akinek én sok vagyok
Az év legszórakoztatóbb magyar lemeze, az év legszórakoztatóbb interjúja (legalábbis megcsinálni az volt).
Flanger Kids: Bitter
Az év legkedvesebb koncertélménye, hogy ebben a számban arra kérték a közönséget, hogy beszámolásra ugassunk egyet (ahol a stúdióverzióban a „hú” van). A Flanger Kids lemeze szintén a jó meglepetések közé tartozott, mert ezen lettek jóból igazán jó zenekarrá.
JPEGMAFIA & Danny Brown: Burfict!
Ha pankrátor lennék, ez lenne a bevonulózeném. Aztán mindig nagyon viccesen vernének péppé. [Miután ezt megírtam, láttam, hogy Huszár Andrásnak ugyanez jutott eszébe erről a számról.]
Holdudvar: Steve Joxler
A magyar hiphopból szerintem ez a lemez jobb volt, mint sok más, ami nagyobb figyelmet kapott. Ebben van a kedvenc sorpárom az évből: „Figyelj, hogy csak a fehérre lépjél / ha már a piroson futsz át”.
Baba Aziz & gyuris: Az ékszerboltban
A Baba Aziz-kritika volt az, amivel a legtöbbet küzdöttem az évben, ami nem panaszkodás, sőt. A váratlan húzások közül is kiemelkedik, hogy a végtelenül személyes lemezen Baba Aziz egyszer csak egy teljes számra átadja a mikrofont gyurisnak (aki a legjobb formáját itt hozta). Ráadásul a szám jó emlékeztető, hogy az odabaszó doboknak milyen ereje tud lenni még mindig, ha jól használják őket.
Co Lee: Malaga (feat. Beatrick)
Az egyik gyengém, amikor egy magyar producer a Timbaland / Neptunes-csúcskorszakhoz nyúl inspirációért, pláne, mikor ilyen jól.
billy woods & Kenny Segal: Babylon By Bus feat. ShrapKnel
Az milyen már, hogy a több mint pompás számba a háromnegyedénél érkeznek meg a vonósok, és még jobb lesz.
billy woods: Sauvage (feat. Boldy James & Gabe 'Nandez)
Igen, ez nem 2023-as lemez, mint az előző, hanem a 2022-es Aethiopes albumról van, de ezt 2023 elején hallgattam csak meg, és majdnem mérges lettem, hogy így már nem rakhatom rá egy listára sem – amikor visszaemlékeztem, hogy hiszen már 2021-ben nyitottam egy titkos alrovatot direkt az ilyen túl későn megismert zenéknek.
towpe: It Was Always You
Nem is az a nagy szó, hogy mennyi ötletet zsúfolt towpe ebbe a számba (és a lemezbe), hanem hogy közben végig milyen közel tud maradni a fülbemászáshoz.
Mayberian Sanskülotts: Akarat (LAU Remix)
Egészen más hangzásokkal, megoldásokkal, de LAU megőrzi azt, amit az eredetiben a legjobb, az édesen fájdalmas melankólia és a feltartóztathatlan húzás kettősségét – ilyen egy igazán jó remix.
Zoë Mc Pherson: Lamella
Sok dolog van a zenében, amit szeretek, de zavarban lennék, ha el kéne magyaráznom, hogy miért. Az egyik ilyen: számok, amik sokáig úgy tesznek, mintha mindjárt beindulnának, de aztán mégsem, soha.
Lee Gamble: Blurring
Azt még mindig nem értem, hogy miért lesz jó az emberiségnek, ha a mesterséges intelligencia képes lesz értelmezhető zenét írni, mindenesetre ez az „érzelmesen éneklő robotnők” Lee Gamble-lemez jó, helyenként pedig ilyen csodás.
Azu Tiwaline: Antennae Openning
2020 és 2022 után ismét a legnagyobb kedvenceim között volt Azu Tiwaline, második albuma még a korábbiaknál is jobb.
Blawan: Dismantled Into Juice (feat. Monstera Black)
Ahogy a láva alól próbál kibugyborékolni a sav. Milyen szép, hogy Blawan egy énekesnő segítségével jutott el eddigi legjobb zenéjéhez.
Paul St. Hilaire: Bright One
2000-ben Nan-D az Ugarnál kijött mixlemezén szerettem bele Tikiman hangjába. Több szám is lehetett volna a lemezről, a jazzes seprűzést (!) megidéző finom zörgés-zúgás miatt lett ez.
Holy Tongue: Under A Veil, Under A Garment
Valentina Magaletti (aki az előző listámon a Moin tagjaként szerepelt) kiadott egy halom lemezt 2023-ban, itt Al Wootton és Susumu Mukai a társai. Kis leegyszerűsítéssel a dub különféle megközelítéseit próbálgatják végig a lemezen, egyszerre kísérletező és játékos módokon (miközben néha egész súlyosan). Az lett volna a csoda, ha nem kerül a kedvenceim közé.
Stas: Funky
A legnagyobb truváj az ebben a számban, hogy valójában tényleg nagyon funky.
Acid Arab: Acid Chawi (feat. Khnafer Lazhar)
Az Acid Arab ugyanazt csinálja, csak egyre jobban, és én persze megint nem bírtam ellenállni.
3Phaz: Pivot (Msh Shayef Version)
Amikor már nem is a basszus torzul, hanem a torzulás a basszus.
Yalla Miku: Suiise
A genfi underground (köztük az Orchestre Tout Puissant Marcel Duchamp egyik tagja, akik tényleg annyira jók, ahogy a nevük alapján remélni lehet) és egy-egy marokkói, eritreai és algériai zenész lehengerlő találkozása.
SANAM: Bell
Ezt a beiruti zenekart Hans Joachim Irmler (Faust) hozta össze. Sok mindent szeretek ebben a számban, Sandy Chamoun énekét, a buzuq és a gitárok összejátszását, a ritmust – de amire külön felhívnám a figyelmet, az a vége felé a kb. egyperces elnyújtott, lebegő-búgó hang.
Mandy, Indiana: Drag [Crashed]
Az indokoltnál jobban tudok haragudni azokra a lemezekre, amiket az ipari(közeli) szubkultúrából olykor kiemel a nemzetközi kritikai élet, rácsodálkozik, hogy hú, durva!, miközben hasonlóan jó vagy jobb lemezekről tudomást sem vesz. Idén ilyen lehetett volna a Mandy, Indiana lemeze, viszont valójában mégsem, mert ez tényleg egyedi: a kreatív durváskodás mellett kifejezetten szellemes és igen, szórakoztató is.
Rozina Pátkai: Föltámadott a tenger...
Az év üvöltése! Fun fact: amikor a kritikában Bea nénit írtam a szegény Petőfit (is) tönkretevő ostoba magyartanárokat jelképezendő, akkor egy konkrét Bea nénire gondoltam. (És elnézést kérek minden másik Bea nénitől.)
Oozing Wound: Old Sludge
Noise rock + 15 másodperces free szaxofonszóló + ami még ennél is fontosabb: olyan egyujjas zongizás, ami a klasszikus rockzene egyik legeslegjobb számát idézi meg – igen, az I Wanna Be Your Dogra gondolok, mi másra.
Band in the Pit: goda
Nagyon szeretem a zajos-pszichedelikus-mániákus, repetitív-súlyos noise / avant rockot, úgyhogy önmagában az is örömet okozna, hogy van már ilyen nekünk is, pláne az, hogy ettől teljesen elvonatkoztatva is milyen jó.
Godflesh: Army Of Non
Igazából fejből tudom a Godflesh-életművet, de azért ezzel együtt is erre a cikkre készülve annyit hallgattam, hogy kidobta a gép, hogy a nyáron a „legtöbbet hallgattad” listámon az első két helyet is elfoglalták. (Merthogy a technológia még nem tart ott, hogy az Earache-nél kijött és a későbbi lemezek ugyanahhoz a Godflesh-hez tartozzanak.)
Sightless Pit: Futilities feat. Foie Gras
Finom kivezetés a durváskodásból: itt a világvége, de azért egy kis hipnotikus pulzálásnak még bele kell férnie.
Radian: Cicada
A régebbi Radian-lemezekhez képest ez szinte James Bond-főcímdal. Felhívnám a figyelmet Martin Brandlmayr ezer méterről megismerhető, csodás dobolására.
Oval: Wildwasser
A zenetörténeti kézikönyvekből a régi Ovalt nyilván nem fogja kitúrni, de már az új korszak is hozott több kifejezetten nagyszerű lemezt.
Adela Mede: Hol A Tavasz (feat. Martyna Basta)
Ez az a lemez, amiről a legnehezebb, vagy inkább lehetetlen egyetlen számot kiválasztani úgy, hogy az ember ne azt érezze, hogy az nagyon nem ad jó képet az egészről – amire rá sem jöttem addig, amíg meg nem próbálkoztam ezzel.
Csaba Palotai, Simon Drappier & Steve Argüelles: Air
Túl jó lemez ez ahhoz, hogy csak a jazzrajongókhoz jusson el (merthogy igazából nem is jazz, nem csak, nem elsősorban).
Namian Sidibé: Djougouya Mangni
Nagyon ritkán bírok pusztán ének + akusztikus gitár zenéket hallgatni, pláne nem szoktam TikTok-sztárokét, na de ez.
+++
És öt magyar szám, amik nincsenek fent a Spotify-on:
depressziós-kiskutyás goth-posztpunk-dream pop; noise rock, ahol a noise tényleg zajt jelent; az újra dalra fakadó Új Bála hozzájárulása a testrészeket soroló magyar számok szép hagyományához; kísérleti (nem)népzene; apa-lánya drone ambient.
+++
Chief Adjuah: Bark Out Thunder Roar Out Lightning
Itt kezdődik a mélyvíz! De igazából ez a szám a legtökéletesebb bevezető abba, hogy miért lehet nagyon szeretni a repetitív zenét, mert: szívmelengetően szépen szól; pont úgy gördül a dallam, hogy mindig kell jönnie a következő körnek; pont megfelelő mértékben ugyanolyan és változatos. Miután először hallottam, rögtön meghallgattam még egyszer, az úgy már félórányi élvezkedés.
La Tène: La Taillée
A dél-francia tradicionális-avantgárd drone-folk legjelesebb (noha genfi) képviselői, ez ráadásul a slágerük, Rosalía Saokója ihlette, ami vicces, de tényleg hallatszik rajta. Nagy öröm, hogy láthattam őket az UH Festen.
La Baracande: Ce sont trois freres
Ugyanez a mozgalom, csak itt gyakorlatilag gothosba fordítva, énekkel, ami teljesen más dinamikát visz bele.
The Necks: Imprinting
Van abban valami, hogy a Necks majdnem mindig majdnem ugyanazt csinálja; ugyanakkor azt is lehet mondani, hogy végletesek: képesek végtelenül finom dolgokra, ebben a számban viszont szinte már a hányavetiséggel határos lazaság (is) van.
Mahti: Pala 6
Sok mindent szeretek, amit a Circle csinál, de a legjobban azt, amikor az ilyen ráérősen (látszólag, vagy igazából?) sehová nem tartó dolgokat játsszák. Az meg milyen már, hogy a kantelén játszó Hannu Saha egy Nagyon Komoly Ember, és belemegy egy ilyen furi izébe.
BIG BRAVE: a parable of the trusting
Ez a repetíció helyett az ismerős feszültség-kitörés dinamikára épül, mégis milyen más ez így, hogy három-öt helyett kilenc perc van rá.
Black To Comm: La société des reves
Ez is teljesen valószínűtlen, mégis igaz: az apokaliptikus zenét az egyértelmű kikacsintás nem tompítja, hanem még apokaliptikusabbá teszi. Szevasz, 2023!
RÓNAI ANDRÁS KEDVENC 2015-ÖS DALAI ITT HALLHATÓK.
