"A totális hülyeség és a vérkomolyság organikusan keveredik bennem" - cserihanna-interjú

Roppant vicces, máskor mélyre menő, zeneileg is szellemes és sokszínű lemezzel (KIKÖTŐ) mutatkozott be a 28 éves Cseri Hanna. A rímek abszurd humoráról, a banalitás mélységeiről, csúnya szavakról és bábszínházról beszélgettünk vele. Ez az interjú először a Recorder magazin 105. számában jelent meg.

Tele van a lemezed nagyon vicces rímekkel, például „Dacia – bácsija” vagy „rákbeteg – lájkjelek”. Ezek hogyan jönnek?

Szenvedélyesen foglalkoztatnak a rímek. Sokszor ezek vannak meg először, de azért általában megpróbálom megkeresni a tartalomhoz megfelelőt. Nagyon szórakoztat, amikor egy furcsa rímnek abszurd humora van, és nem feltétlenül koherensen szervül. Erős kötődésem van a nyelvvel való játékhoz. Az is mindig lenyűgözött, amikor valaki szabályos formába tud önteni egy konkrét tartalmat. Szeretnék egyszer én is ennek mesterévé válni.

A lemezbemutató koncerten azt kérted a közönségtől, hogy tegye fel a kezét, aki már baszta el úgy istenesen egy napját. Ami ugye mindenkivel megtörtént már, mégsem szoktak erről dalt írni. Vagy arról, hogy az ember hülyeségeken pánikol. Inkább az hangzik el, hogy tegye fel a kezét, akinek már törték össze a szívét. Hogyan választod meg, miről írsz dalt?

Azért nálam is túlnyomórészt a mély bánat az inspiráció… A pánikbetegség, a szorongás annyira természetes része volt az életemnek, hogy sokáig eszembe sem jutott, hogy ezt művészileg is ki lehetne fejezni. Aztán rájöttem, hogy erről van egy csomó mondanivalóm, ismeretem. Lehet, hogy ebben egyfajta színházi gondolkodás is tetten érhető, hogy azt érzem, hogy a banális hétköznapokban is rejlenek mélységek, illetve humor. Nem mindig a nagy sorsfordító tragédiák szolgáltatják a legjobb művészi inspirációt, hanem valami apróság, ami egyébként indokolatlanul nagy helyet foglal el az életünkben.

A koncerten nagyon lelkesen énekelték azt a sort, hogy „de hogyha nem jössz, én akkor is elmegyek”. Erre is sokan ráismerhetnek, és ez sem egy gyakori daltéma.

Tényleg nem?

Másért szokták elhagyni az emberek egymást a dalokban.

Ennek van egy árnyoldala, ha megpróbálsz minden felet képviselni, empátiával fordulni olyanok felé is, akik fájdalmat okoznak. De van előnye is; ha nem egybites karakterként, hanem háromdimenziós lényként látod őket, az tud meglepetéseket okozni.

Attól nem féltél, hogy van néhány nagyon vicces dal a lemezen, és ezek elviszik a fókuszt a…

A mélységes fájdalomtól?

Meg azokról a dalokról, amik nem hatnak rögtön.

Nem féltem, vagy inkább nem gondoltam erre. Bennem olyan organikusan keveredik a totális hülyeség és a vérkomoly világ, hogy valamiért azt feltételeztem, hogy ez mindenkinél így van. Inkább azon gondolkodtam, nem probléma-e, hogy ennyire különbözőek a számok, hogy egyféle közönség végig tudja-e hallgatni ezt az albumot. De úgy voltam vele, hogy ez nem érdekel annyira, inkább a tartalomhoz fogom keresni a formát, azt izgalmasabbnak, önazonosabbnak érzem. Reménykedem, hogy van, akinek tetszik. De mégis egyvilágúnak érzem a különbözőséggel együtt.

Nagyon érdekes, ahogy a „csúnya szavakat” használod. Nem keménykedésként, hanem csak azért mondod, mert…

Mert éppen az a legkifejezőbb. Ezt is gondolom róla, hogy fölösleges erre nagyon ráirányítani a fókuszt. Lehet kreatívan és ízlésesen használni, hogy üljön. De ennek semmi köze a költőiséghez vagy intelligenciához. Arra amúgy számítottam, hogy lesznek kommentek, hogy „milyen undorítóan beszél ez a lány”, de még nem talált meg az a réteg, aki ezen imád utálkozni. Az majd a siker jele lesz.

Több számodban visszatér az, hogy emberi sorsok, alakok egymásba játszanak, egymásba alakulnak: az Őrült nőben, a Kikötőben, a Rémálomban. Ez tudatos?

Ez a téma nagyon foglalkoztat, de azt eddig nem vettem észre, hogy van egy ilyen mintázat az albumon. Harmadik generációs holokauszttúlélő vagyok, és általában talán mi vagyunk az első generáció, amelyik reflektáltabban éli az életét, és tudatosan figyelmet fordít a transzgenerációs összefüggések feltérképezésére. Az is foglalkoztat, hogy hogyan lehet élettörténeteket, többgenerációnyi tapasztalatot egyetlen karakterbe sűríteni. De ezen fogok még gondolkozni, hogy ez miért foglalkoztat ennyire.

A számok egyszálgitáros formában születnek?

Van olyan is, és van, amit megcsinálok a számítógépen, mert sokszor a hangzás nagyon tisztán kirajzolódik bennem, és azt ledemózom. Aztán Kövér Kristóffal (a lemez producerével – a szerk.) megcsináljuk, hogy normálisan szóljon. A zenélés producerelés része már legalább annyira foglalkoztat, mint maga a dalszerzés. Szántam rá időt, hogy valamennyire megtanuljam, és ne csak szavaim legyenek arra, hogy mit akarok hallani. Aztán Kristóf is hozzá szokta tenni az ötleteit. Ő fantasztikus jazzgitáros, és vannak ezek a jazzes akkordjai, amikkel mindig lenyűgöz. Nagyon komoly alkotótársam ő, aki teljesen furcsa módon ezt iszonyatosan nagy alázattal csinálja. Mármint csak azért furcsa, mert én nem ismertem őt, hanem ő keresett meg, hogy a régi albumot hallgatta, nagyon tetszett neki, és szívesen csinálná a számaimat. Ez tök jó volt, mert pont akkor akartam valakit keresni.

Hogy lett a cseRihannák zenekarból cserihanna?

Hát kivándoroltak a többiek külföldre, és itt maradtam egyedül. Angliába, Izlandra meg mindenhova elköltöztek, én meg egy ideig gyászoltam, nem akartam többet zenélni. De miután elvégeztem az egyetemet, újra nagy vágy lett bennem, hogy ezt folytassam. Akkor már olyan konkrét hangzásvilág volt a fejemben, hogy azt akartam megcsinálni, és nem egy új zenekart.

Hogy kerültél a Magneotonhoz? Azért a cseRihannák nem olyan zenekar volt, amire egy nagyobb kiadó felfigyel.

Ott van szerződésben bongor, akivel akkoriban már ismertük egymást, és láttam, hogy milyen fantasztikus, hogy neki segítenek: promózzák, beszállnak a klipek finanszírozásába, koncertszervezésbe satöbbi. Én is komolyabban akartam venni a zenélést, de a zenén kívül más nem érdekel ebben, és fel kellett mérnem, hogy én nem értek a menedzsment részéhez. Írtam egy e-mailt a kiadónak, hogy ki vagyok és mit szeretnék, elküldtem az album demóját, és nagyon nyitottak voltak. Az is biztos számított, hogy nagyon konkrét elképzeléseim voltak, meg egy albumnyi zene.

Mik ezek a konkrét elképzeléseid?

A cseRihannákat nagyrészt a családjaink és a barátaink hallgatták, meg egy-két hozzánk hasonló kedves és fura ember, aki rátalált és szerette. Minden évben az Ördögkatlanon volt koncertünk, meg valamelyikünk mamájának a kertjében. De folyton bennem volt a kérdés, hogy ez hány embert tudna megszólítani, hányan tudnának kapcsolódni hozzá és milyen szinteken, ha sikerülne szélesebb körhöz eljuttatni. Csak én nem tudtam, hogy kell elérni őket, ötletem sem volt erre. Igazából komolyabban akartam venni magam. Írom folyton ezeket a dalokat, szenvedélyesen foglalkozom azzal, hogy hogyan szóljon, milyen legyen hangszerelés, mi a legjobb rím, mi a legpontosabb szó egy adott jelenségre, és úgy érzem, hogy magammal szemben nem fair a mamáék kertje-koncert. Gondoltam, hogy ez egy ilyen felnőtt döntés, hogy belepakolom azt a plusz munkát is, ami majd elér másokhoz.

Mennyire vagy elégedett azzal, amit elértél az első albummal?

Nagyon. A koncerten össze is zavart, hogy éneklik a dalokat – honnan ismerik ezt, mi bajuk? Jegyet vesznek erre, de hülyék! Viccelek, dehogy hülyék, csak zavarban voltam! Már nagyon vártam ezt, mert a kommentek, az online visszajelzések egy idő után ürességet okoznak meg szorongást. Ugyanannyi idő leírni, hogy ez fantasztikus, mint hogy fostaliga (mert ilyen komment is volt), és ez nem egy valódi pillanat. A koncerten meg minden ügyetlenkedéssel együtt voltak igazi pillanatok.

A közönség túlnyomó része kábé veled egyidősnek tűnt. Régen idősek zenéltek tiniknek, most tinik a tiniknek, de a fiatal felnőtteknek szóló zenékből kevesebb van.

Nem tudom miért, de én is éreztem egy ilyen nyomást, hogy „jaj, nagyon meg kéne szólítani a fiatalokat”. De ennyire személyes számoknál elkerülhetetlen, hogy a saját generációd tudjon a leginkább kapcsolódni hozzá, mert mi éljük ezeket a nyomorúságokat. De persze vannak olyan örök érvényű nyomorúságok, amikhez meg minden generáció tud kapcsolódni. 

Például a Vaugli nagyon specifikusan szól egy életkorról, amikor már (majdnem) felnőtt vagy, de tudod, hogy egy csomó dolog, amit a felnőttlétről és a felnőtt kapcsolatokról gondolsz, valószínűleg hülyeség.

A kapcsolatoknál még nem tudom, hogy igazán hosszú távra hogyan kell egyáltalán elképzelni valamit. Ilyenkor az ember azt éli meg, hogy az már olyan komoly, ami van, de hogy ebben benne van még 40-50 év… miközben ha a következő egy év jól sikerül, az már nagy öröm.

Minden rólad szóló anyagban szerepel, hogy a Budapest Bábszínházban dolgozol. Ez milyen kapcsolatban van a zenészi éneddel?

Bábrendező szakon végeztem az egyetemen…

Hány ilyen ember van egyáltalán?

Ötévente kábé hat. Nagyon szeretem a bábrendező munkát, emellett pedig zeneszerzőként szoktam közreműködni előadásokban, és most a Budapest Bábszínház zenei vezetője vagyok. Színházi, alkalmazott zeneszerzőként egy rendező keze alatt, egy koncepciót kiszolgálva kell egy zenei világot megteremteni. Ez hasznos a saját zenéimre nézve is, mert megmutatja, hogy akármilyen témában meg lehet találni a személyes kapcsolódást, és így valami nem klisés dolgot csinálni. Tervezem, hogy valahogy ebbe a zenei projektbe is bekapcsolom a bábos gondolkodást, akár árnyjátékkal, vagy más bábtechnikával valami olyan látványvilágban, ami egy új olvasatot teremt. Lehetne nagyon absztrakt, nagyon stilizált, humoros. De ehhez majd kell egy nagyobb színpad.

A bábszínház a zenével párhuzamos dimenzió az életemben, és nem hiszem, hogy valaha abbahagyom, nagyon odavagyok érte. Felnőtt bábelőadást is rendeztem már; ez egy olyan érvényes műfaj, aminek nem feltétlenül kell a gyerekekhez kapcsolódnia. De szeretek gyerekelőadásokat is rendezni, meg ezekhez zenét írni. Van egy részem, ami pont ugyanolyan, mint egy hatévesé, és ugyanazokon nevetünk, úgyhogy van egy ilyen erős kapcsolat. 

A csúnya szavak például mindig nagyon viccesek.

Hát igen, az nem játszik olyankor. Bár én is Bëlgán nőttem fel, mert a tesóm azt hallgatta, már az oviban nyomtam a szövegeket. Lehet, hogy ezért jutottam ide.

interjú: Rónai András
fotók: Kovács Kinga