Szép is, absztrakt is – Ambient a kilencvenes évek óta

A műfaj ma már szinte ernyőkategória, ami alá, mögé számtalan alstílus, variáns elfér. Útmutató a kilencvenes évek közepétől. A 21. században végképp relevánssá váló Ambientet három történeti egységre osztva tárgyaljuk. A klasszikus korszak és a nyolcvanas évek végén vérátömlesztésként ható ambient house után a kilencvenes évek második felétől a mai alstílusokig nyúló időszak következik.

Kész is az ambient

Mint a zenében majd’ mindenre, az ambientre is nagy hatással volt a zenekészítés demokratizálása; ez itt is új alműfajok születését és a határok elmosódását hozta. Az ambient szempontjából a legfontosabb, hogy a számítógépek, laptopok lehetővé teszik a hangok manipulálását és effektezését. Keresel egy visszhangeffektet, feltekered az összes izét (nem is kell tudni, mik azok), bármire ráereszted – és kész is az ambient! Na jó, ha valaki olyan zenét kezd barkácsolni, amiben a hangok textúrája fontosabb a dallamnál, nem (nagyon) tesz bele dobokat, és inkább hosszan kibomló hangokra épít, mintsem rövidekre, akkor máris kb. ambientet csinált.

Igen, a szó jelentése ennyire tág lett. Sok mindenre rámondjuk, ami Eno meghatározásának ellentmond; amit legfeljebb gonoszkodásból lehetne lejátszani egy reptéri váróban. Persze az ambient hagyományosabb formája is él (nagyobb igényű elektronikus nagylemezek jó részén találunk ambientes át- és levezetőket), és új területet is meghódított a streamingszolgáltatások „ellazulás lefekvés előtt” playlistjeiben. Ám a kritikai figyelem leginkább az újító, kísérletező zenékre irányult.

Széles körben elérhetővé váltak a használható minőségű hangot felvevő, hordozható eszközök is. Ennek köszönhetően sok ambient legalább részben field recording (környezeti felvétel) alapú, legyen az természeti vagy emberi környezet, azonosítható vagy felismerhetetlenné manipulált. Nincs is értelme ezeket külön kategóriaként kezelni. A digitalizációnak persze itt is megvolt a visszacsapása, az analóg hangszerek reneszánsza.

BRIAN ENO ÉLETMŰVÉT ITT TEKINTETTÜK ÁT.

Szép pattogások

Azt, hogy az ambient valami egészen más is lehet, az Oval (nyitóképen) jelezte. Nagy „ötletük” a cd-k rongálása volt; a hibákkal küszködő lejátszó pattogásaiból és a szabálytalan helyeken megtörő loopokból épül fel zenéjük (az áttörést az 1995-ös 94diskont hozta). Az ötlet maga is izgalmas (a „hallhatatlan” médium lesz maga a zene), de még fontosabb, hogy az eredmény valószínűtlenül szép és elvarázsoló – majdnem hagyományos értelemben.

A hibákból építkező glitch (a Mille Plateux kiadó definitív válogatássorozatának címe szerint Clicks & Cuts), a programok, algoritmusok hangmanipuláló képességét vizsgáló laptopzene (zászlóvivő: Mego kiadó) túlnyomó része azért túl absztrakt volt ahhoz, hogy ambient lehessen, néhány kivétellel. A legfontosabb Vladislav Delay: zörgésekből, akadozó szintikből, dubos effektekből és több-kevesebb tánczenei elemből álló zenéje szépen (és nem célra tartva) hömpölyög.

A glitchet Fennesz (lent) fordította át „emberivé” az Endless Summerön (2001), szétcincált, a Beach Boys örökségét atomjaiban megőrző gitárjával és laptopjával. Igazi „szép is, absztrakt is” mozgalom követte, de keveseknek sikerült újra az alkímia.

INTERJÚNK VLADISLAV DELAYJEL.

Zsongás, zúgás

A drone eredetileg a hangszerek hosszan elnyújtott zsongása, zúgása. Ezt népzenében is hallhatjuk (evidens példa a skót duda); a mai drone közvetlenebb előzménye La Monte Young minimalizmusa, a Fausttal legendás lemezt készítő Tony Conrad. Mára a drone jelentése kitágult: minden az, amiben elnyújtott, hosszan kibomló és lecsengő hangok adják a zene gerincét; vagy statikus, vagy nagy fokozásra épülő zenék ezek.

Drone lehet elektronikus (a Coil hallucinogén drogok hatását megidéző Time Machines-e 1998-ból) és hangszeres is. Kedvelt az orgona (modern és templomi formájában; utóbbi hallható az utóbbi évek legsikeresebb drone lemezén: Tim Hecker (lent): Ravedeath, 1972) és az effektezett gitár (pl. Oren Ambarchi). A legjobb drone a közelmúltban a Black To Comm cím nélküli, 2014-es albuma, amin az elnyújtott zúgásokat kollázstechnika ellenpontozza.

Sötét oldal

A kilencvenes években volt a dark ambient nagy korszaka, bár gyökerei a nyolcvanas évekbe, az ipari (majd a posztindusztriál) zenéhez nyúlnak vissza. A műfaj mély zúgásokon kívül gyakorta alkalmaz (horror)filmzenés vagy harcias, netán rituális elemeket; jól passzol bizonyos fajta filmekhez (az irányzat fő alakja, Lustmord bedolgozott például A hollóba), játékokhoz; és könnyen válik önmaga paródiájává. Ha ezt el akarjuk kerülni, Deathprod biztos választás; az utóbbi években pedig például a Demdike Stare hozott újat.

Párhuzamos az isolationism; a Virgin kiadó ambient sorozatának 1994-es, hasoncímű részéről kapta nevét, amit Kevin Martin (a későbbi The Bug) állított össze, és rajta kívül például Justin Broadrick (Godflesh) és Mick Harris (Scorn) különböző projektjeit mutatta be. Nem annyira eszközei definiálják (bár általában minimalista), inkább a hidegség és a bezártság. A hangulat ma is megvan, az elnevezés inkább korhoz kötött.

A hauntology csak látszólag hasonló: nem pusztán „szellemjárta hangulatú” zenékről van szó, hanem olyanokról, amelyekben a múlt eldobhatónak gondolt zenéi „visszajárnak”. De például The Caretaker a mai ambient meghatározó alakja lelassított, szürke ködbe borult báli zenéivel.

A sötét oldal fontos fejleménye, amit power ambientnek neveztek néhányan pár éve, bár a név nem terjedt el. De jól mutatja, mi minden fér az ambientbe: akár egészen dinamikus, energikus részek is (tánc- vagy zajzenei eszközökkel). Ben Frost a leghíresebb; aki őt giccsesnek tartja (mint én), a Lawrence English Wilderness Of Mirrors-át hallgassa.

Határterületek

Ahogy tágul az ambient, úgy szerez újabb szomszédokat. A posztmetálnak kötelező eleme a darkos nyomasztás. A posztrocknak a régi értelmében (rockzenei eszközökkel nem rockzene) szintén voltak határos részei (pl. a csodás Labradford és Seefeel). Az ún. modern klasszikus zenék (lásd Nils Frahm) egy részét az ambienthez is sorolhatnánk. A kettő határterülete az acoustic doom, amit a Deaf Center Pale Ravine-jától szokás számítani, csúcspontja az egyik tag, Svarte Greiner Knive című albuma.

Újabban a grime-ból nőtt ki egy weightless nevű irányzat; a netes mémzene, a vaporwave szintén tud ambientes lenni. A New Age-nek is lett revivalje, naná. 2013-ban mémmé lett, hogy Justin Bieber 800%-os lassításban milyen szép ambient, és egy darabig a fél net lassítósat játszott. De ha már, akkor hallgassuk Beethoven IX. szimfóniáját 24 órásra nyújtva: ezt Leif Inge hozta létre 2004-ben.

INTERJÚNK WILLIAM BASINSKIVEL.

És a legnagyobb kívülállók

Az utóbbi évtizedek legnagyobbjai közül több sorolható az ambienthez, anélkül, hogy egy alműfaj képviselői lennének. William Basinski (fent) melankolikus loopjai szívbemarkolóan szépek; a végtelen ismétlődés által a háttérbe vonulnak, és észre sem vesszük, ahogy roncsolódnak. A mindent kikezdő, de észrevétlen romlást még a legdarkabb dark ambient sem tudja így megragadni. Akira Rabelais Argeiphontes Lyre nevű saját fejlesztésű szoftverével manipulálja a hangokat; Spellewauerynsherde (2004) című páratlan lemezén a hatvanas évek végén felvett izlandi gyászénekekből hoz létre elképesztő varázslatot. A Stars Of The Lidet a drone úttörői közé szokás sorolni, de – főleg későbbi, a klasszikus hangszerek felé tolódó lemezeiken, mint az And Their Refinement Of The Decline – türelmesen kifejlődő és lecsengő hangjaik olyan áttetszőek, ami ellentétben áll a jellemzően a sűrűségre utazó drone-nal. Zenéjükben nincs is más, mint ezek a hangok, és éppen ezért megunhatatlan.

Rónai András

Ambient ma Top 5

#

V/A:

Ambient 4: Isolationism

(1994)

#

Oval:

94diskont

(1995)

#

William Basinski:

The Disintegration Loops

(2002-2003)

#

Akira Rabelais:

Spellewauerynsherde

(2004)

#

Stars Of The Lid:

And Their Refinement Of The Decline

(2007)