Közel hajolni hozzá. Tirzah: trip9love...??? (lemezkritika)

Tirzah és Mica Levi visszatértek a táncparkettre, de trip9love...??? című nagyszerű új lemezüktől hülyére senki nem fogja ugrálni magát. Ez a kritika először a Recorder magazin 108. számában jelent meg.

Annak ellenére, hogy Tirzah Mastin bemutatkozó kislemezén kinyilvánította, hogy nem táncol, hanem harcol, a 2013-as I’m Not Dancing EP dalai mégis táncolhatók, de csak a maguk módján. Mica Levi zeneszerző-producer imádni valóan dekadens, felforgatott house- és dance-témái egyfajta nyers, mezítlábas minimalizmussal másztak a fülekbe és rázták meg a tipikus táncpopba belefásult seggeket. Kitűnő debütálás volt, amit két szintén kitűnő – zeneileg hasonló – kislemez követett, ugyanakkor újszerűségük Tirzah és Levi két nagylemezének ismeretében már-már elenyészőnek tűnik. 

A messzemenőkig zseniális 2018-as Devotion és a 2021-es pazar Colourgrade nem a különc riszálás anyagai. Tirzah már tényleg nem táncol, csak harcol, harca viszont zavarba ejtően intim, introspektív küzdelemmé vált. A tánc- és popzenei – sőt, akármilyen – konvencióktól megfosztott lenyűgöző lemezpároson Levi széttördelt ritmusai Tirzah széttördelt szívéből zakatolnak, kalimpálva kísérve az énekes érzelmi és mentális vívódását megfestő, bús atonalitással kókadó zongora- és szintifutamokat. A zene már nem hív bugiba, fontosabb dolga van: kiemelni Tirzah sajátosan füstös, melankolikus, érzéki énekét és megrendítően őszintén kitárulkozó dalszövegeit.

A fentiek tükrében a szeptember elején megjelent trip9love…??? amolyan életmű-összegzéseként is értelmezhető. Tirzah és Levi ugyan visszatértek a táncparkettre, de hülyére senki nem fogja ugrálni magát attól, amit itt hall. Egyetlen, tizenegy darabra (tételre?) szedett félórás kompozíció ez, amelynek gerincét egy – a korai kislemezeket idéző – kifejezetten olcsón megszólaló túlvezérelt dobgépütem repetitív, nyughatatlan kalapálása, valamint egy – a Devotion és a Colourgrade legjobb dalaiból ismerős – gyönyörűen elhangolt, ócskán rezonáló zongora önmagába visszakanyarodó morózus, ingatag dallama adja. A trip9love…??? ebből kifolyólag – és ez nagy bravúr – egyaránt tűnik klausztrofóbiásan sűrűnek, áthatolhatatlanul tömörnek és mégis tünékenynek, törékenynek. Mintha hangosan zuhogó éjjeli eső verné egy semmi közepén düledező buszmegálló rozsdamarta pléhtetejét. 

Tirzah és Levi mindig törekedtek a szegényességgel határos szigorú egyszerűségre, a trip9love…??? ennek bizonyára egy végpontja. Csiszolatlan, díszítetlen, mocskos pőresége ugyanakkor egy percig sem álmosító. A monoton beat súlypontjai minduntalan elmozognak, a tempó és a hangzás finoman modulálgat, effektek jönnek-mennek, a zongora komor párhangja fel-alá közeledik-távolodik, a szomorú melódiát olykor foszlós visszhang kebelezi be, máskor pedig rá lehet könyökölni világtemető súlyára. A dobgép fogós veretései mögött bújó elfojtott agresszió és a gyászos klimpírozás felzaklató kontrasztja önmagában is érdekfeszítő, de Tirzah az, aki mélységet és melegséget ad az amúgy meglehetősen rideg szerzeménynek. 

Vokálja mit sem változott, szerencsére. Villantások sehol, puha és ködös énektémái könnyed eleganciával, hanyag játékossággal, letaglózó sebezhetőséggel és megfoghatatlan hipnotikussággal ölelik körbe Levi durvaszövésű zenéjét. Hangja nincs előtérbe keverve, ezért oda akarunk bújni, a lehető legközelebb hozzá, hogy ne csak halljuk, érezzük is igazi, tisztán emberi szorongását és félelmeit, csalódottságát és fájdalmát, reményét és talán boldogságát is, tök mindegy. A lényeg, hogy ott legyünk vele, ha táncol, ha harcol.                                         

szerző: Pernecker Dávid