2023 különösen erős és mozgalmas év volt a filmek terén. A szuperhősöknek leáldozott, az emberek egy elméleti fizikusról szóló háromórás drámára és egy rózsaszínbe burkolt feminista kiáltványra özönlöttek a mozikba. Reisz Gábor terápiára küldte Magyarországot, Scorsese Amerika bűneit kutatta, Kaurismäki a szívünket melengette, David Fincher rákattant a The Smithsre, Wes Anderson minden korábbinál wesandersonosabb lett és már megint elkészült minden idők legjobb Pókember-filmje. A Filmrecorder rovat szerzői (Bujdosó Bori, Greff András, Huber Zoltán, Huszár András, Mikó László, Onozó Róbert, Rácz Viktória, Soós Tamás, Selmeczi Nóra és Varga Ferenc) összeszedték a húsz filmet (igazából huszonegyet), amit a legjobban szerettek idén. Ez az összeállítás először a Recorder magazin 110. számában jelent meg, nézd meg a többi éves toplistánkat is!
20. Asteroid City
A fanyalgók szerint Wes Anderson önmagát ejtette csapdába az Asteroid City ördöglakatszerűen túlbonyolított történetével, a fanyalgók azonban nem gondoltak rá, hogy ez a film lesz az Oppenheimer valódi párdarabja, cukorkáspapírba csomagolt, melankolikus elmélkedés az amerikai kultúra életidegen teljesítménykényszeréről, közösségi magányról és arról, hogyan zúzzuk szét mi magunk a rejtélyt és a csodát mindenben magunk körül. SN
19. Mission: Impossible - Leszámolás - Első Rész (Mission: Impossible - Dead Reckoning Part One)
Több mint negyed évszázada dübörög a franchise, aminek mostanra már legalább annyi arca volt, mint Ethan Huntnak. Az új epizód “régi vágású hős harca a digitális gonosz ellen”-sztorijáról süt Tom Cruise filmes hitvallása, aki visszanyúl az ősidőkig az elszabadult vonattal, majd teljesen csúcsra járatja a klasszikus felállást. Lehet, hogy tényleg van valami abban, hogy Cruise az utolsó filmsztár, aki nem csak a baromi izgalmas Hunt-lányokat és a világot menti meg, de ha kell, akár a mozit is. ML
18. Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret (Are You There God? It’s Me, Margaret)
A tüneményesen tüskés Egy magányos tinédzser után egy úttörő jelentőségű 53 éves regény adaptációjával tér vissza Kelly Fremon Craig rendező, aki továbbra is érzékeny humorral és életszerű, közönségbarát realizmussal rajzolja meg tinilányok szexuális és egzisztenciális ébredését. A fél évszázados sztori egy percig se poros, a dilemmák a feminizmus által kiharcolt változások fényében is érvényesek, és még a legklisésebbnek tűnő mellékszereplők is teljes emberi sorsokat kapnak egy-egy jelenettel. HA
17. Do Not Expect Too Much from the End of the World
A kelet-közép-európai létállapot egyik legpontosabb krónikása ma a román Radu Jude, aki ezúttal nem kiszivárgott pornóval és szülői értekezlettel, hanem túlhajtott filmes asszisztenssel tapogatja le a régió kollektív életérzését. A közel háromórás őrült esszéfilm nem éppen popcornbarát, cserébe viszont megalkuvásoktól mentesen beszél a lélekölő bérmunkáról és a mozi haláláról. A levezetésként TikTokon káromkodó hősnő ugyan a bukaresti csúcsforgalomban vezet, de mindez simán játszódhatna Budapesten is. HZ
16. A gyilkos (The Killer)
"Modern life is rubbish" - fogalmazta meg nagyon találóan annak idején a Blur, és briliáns idei filmjében David Fincher is arról a szánalmas gagyizásról mesél, amit életnek hívunk itt a 21. századi fejlett világban. Csak ő mindezt egy bérgyilkosos thrillerbe csomagolja, visszacsábítja hozzá a kamerák elé az évekre autóversenyzésbe menekült Michael Fassbendert, belerak egy tucat The Smiths-dalt, plusz az utóbbi idők legütősebb verekedését, sőt még Hules Endrét is, hogy aztán végül százból kilencvenkilenc embernek csalódást okozzon vele a Netflixen. VF
15. Szörnyeteg (Monster)
Koreeda Hirokazu két külföldi film után visszatért Japánba, és a legjobb formájához. Intenzív, gyerekek közti, gyerek-szülő és tanár-gyerek viszonyokat érzékenyen boncolgató drámája először úgy tesz, mintha a hatalommal való visszaélés nagyon aktuális témájával foglalkozna, de egyszer csak újraindul, és ahogyan egy második, majd egy harmadik nézőpontból is megismerjük a történetet, teljesen új arcait fedi fel. A váratlanul szívmelengető finálénál mégsem érezzük úgy, hogy becsaptak minket. BB
14. Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves)
Nehéz lett volna ennél kevésbé nézőcsalogató címet találni azok számára, akik még sohasem fogtak húszoldalú dobókockát, pedig a frenetikus Éjszakai játékért is felelős alkotópáros úgy hozta össze a legszórakoztatóbb kalandfilmet a Csillagpor óta, hogy azt ne csak a szerepjátékosok élvezhessék. A legnagyobb erénye ennek az ötletkavalkádnak mégsem a frappáns akciók, a bagolymedve vagy Hugh Grant élete formájában, hanem ahogy ez a szedett-vedett bagázs összetartó családra talál egymásban. ML
13. Szegény párák (Poor Things)
Emma Stone visszatért! És kiderült, hogy találkozása Yorgos Lanthimosszal nem egyszeri csodát eredményezett. A kedvenc még három nő viszonyrendszeréről szólt, a Szegény párák már igazi egyszemélyes show, Stone kivételes tehetségének és merészségének bemutatótere. A „mi lenne, ha végigkövetnénk Frankeinstein szörnyének szexuális kivirágzását?”-ötletre épülő, velencei fődíjas film groteszk humorával, pimasz feminizmusával és a punkosan viktoriánus látványvilágával az év egyik legegyedibb alkotása. RV
12. Passages
Franz Rogowski hatalmasat alakít a nárcisztikus, meleg filmrendező szerepében, aki férje (Ben Whishaw) mellé váratlanul beújít egy nőnemű szeretőt (Adèle Exarchopoulos), ezzel rögtön két ember életét döntve romba. A főhős, megingathatatlan önzőségében, fikarcnyit sem változik a játékidő során, szokatlan és lebilincselő, hogy fejlődési utat nem ő, hanem a két mellékszereplő jár be. Az év egyik legérzékenyebben fényképezett filmje, ahol minden beállítás történetet mesél. BB
11. Suzume
Shinkai Makoto misztikus roadtripje a szerző minden kézjegyét magán viseli, az egyszerre fotórealisztikus és álomszerű hátterektől a váratlan komikumon át a családi drámák és serdülőkori krízisek oldásáig. A címszereplővel, beszélő macskadémonokkal és egy megelevenedő kisszékkel járjuk be az elnéptelenedő és a természeti erőknek kiszolgáltatott vidéki Japánt Kjusútól Tóhokuig – az itt-ott abszurd fantasy-ba csomagolva pedig megható felnövéstörténetet kapunk. SN
TIZENKÉT MAGYAR KISFILM, AMIT SZERETTÜNK 2023-BAN
27 (Buda Flóra Anna)
Einstand (Kölcsey Levente)
Ki mint veti ágyát (Konkol Máté)
A kis hatalmasok (Karácsony Péter)
Mária Terézia szül (Cibulya Nikol)
Megenném ha bírnám (Hlavay Bence)
A Naprendszer közepe (Kizlinger Lilla)
Pragma (Szelestey Bianka)
Reggel (Botos Dániel)
Sátán (Csihar Arion, Belső Marcell)
Sárkánykor (Farkas Marcell)
A szív kertje (Hegyi Olivér)
10. Barbie + Oppenheimer
Látszólag semmi közös nincsen egy játékbaba kalandjai és az atombomba atyjának filmbiográfiája között a bemutatójuk időpontján kívül. Lehet a marketing bravúrjának betudni, de sokkal inkább a folytatásokon, franchise-okon és egy pusztító világjárványon elfásult közönség tudatos döntése volt, hogy a Barbenheimer lett az a pirosbetűs mozünnep, amely kedvéért kollektíven és óriási tömegekben visszatértek a mozikba. Hogy ez nem szuperhősök zöld vászon előtti ugrabugrálása, hanem tudósok és politikusok három órán keresztül tartó komor vitái, valamint egy veszettül vicces és magát cseppet sem komolyan vevő feminista kiáltvány miatt tették, reményt ad a mozi, sőt, az egész emberiség jövőjét illetően. OR
9. Pókember: A pókverzumon át (Spider-Man: Across the Spider-Verse)
Semmi sem hívta fel a figyelmünket erőteljesebben a tényre, hogy már vastagon a XXI. században mozizunk, mint az öt évvel ezelőtt a szuperhősös menetek élére ugró, animációs Póki-kaland folytatása, amelyet mintha egy részecskegyorsítóban állítottak volna elő egy különösen elvetemült TikTok-szkeccs és egy pop-art összkiállítás ütköztetésével. És mintha még egy történetet is kaptunk volna – de ugyan, ki tudott arra figyelni a folyékony hátterek, az eksztatikusan vibráló színek és a képtelen formák gyönyörkertjében?! GA
8. Egy zuhanás anatómiája (Anatomy of a Fall)
Az egyik legfelvillanyozóbb moziélmény, amikor kijövünk a vetítésről, és rögtön heves vita robban ki arról, amit láttunk. Ezt nyújtotta ez a mesteri felépítésű film is, ami a tárgyalótermi krimit átfordította sokrétegű, feszült lélektani drámába, melyben eldönthetetlen, hogy a címbeli zuhanást ki és mi okozta, mégis izgalmas minden pillanat. A főhőst – a potenciálisan, de korántsem biztosan férjgyilkos írónőt – alakító Sandra Hüller egyszerűen fenomenális. BB
7. Magyarázat mindenre
A film, amin végre nem vitatkozol, csak csendben sírsz a fideszes fateroddal. Aztán felszabadultan röhögsz minden szaros kis politikai neurózisodon, amit máskor szóba hozni is unnál. És eufóriában úszol, mert valaki végre kimond mindent, ami feszít. Még akkor is, ha semmi újat nem mond vele. Mert mer úgy viccelni, hogy az nem fordul szarkazmusba, és úgy filéz ki, hogy együtt is érez veled. Meg mindenkivel. Ez országterápia, új nemzeti büszkeség, ami látványosan bizonyítja azt is, hogy van élet a rendszeren kívül. Sőt, ott van csak igazán. ST
6. Hulló levelek (Fallen Leaves)
Azt kérni Aki Kaurismäkitól, hogy ne küszködő kisemberek sorsszerű kapcsolódásáról csináljon egyszerre ironikus távolságot tartó, mégis szívmelengető filmet, aminek valamiért nosztalgikus szocreál hangulata van annak ellenére, hogy napjaink Finnországban játszódik, olyan lenne, mint azt mondani Wes Andersonnak, hogy ne szimmetrikus képeket komponáljon. A rendező legújabb romantikus filmje ujjgyakorlat, de annak mesteri – hihetetlenül kellemes érzés elmerülni benne. RV
5. Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest)
Jonathan Glazertől, a szürrealitás nagymesterétől nyilván nem várhattunk csíkos pizsamás kisfiút vagy megható életigenlést, ha egyszer a holokauszt témájához nyúl. Helyette megmutatja a haláltábor kerítése mellett pazar kertet gondozó náci háziasszony és a budapesti zsidók minél gördülékenyebb kiirtása miatt előléptetésről ábrándozó náci férje pragmatikus mindennapjait. Feloldozás nincs, csak hidegrázás és döbbenet. OR
4. Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon)
A Vadnyugat temetésére érkezőket Sergio Leone még megajándékozta egy új hajnal sugaraival, Martin Scorsese aggkori remeklésében azonban már felesleges ilyesmi után kutatni: a bűnök jóvátehetetlenek, az atrocitásokat legföljebb az amerikai történelem újabb atrocitásai fedik el. Az őslakos áldozatoknak lehet még artikuláltabb hangot kölcsönözni a jövőben, azt azonban, amihez – a tettesek analíziséhez – igazán ért, a mai amerikai film atyafigurája alaposan és intenzíven végzi el. GA
3. Tűzvörös égbolt (Afire)
Dunát lehetne rekeszteni az írói válságról szóló filmekkel, Christian Petzold mégis tudott valami újat mutatni az alkotói elvonuláson lévő, saját és környezete hangulatát is szisztematikus romboló Leon figurájával (Thomas Schubert isteni alakításában). A német rendező szellemes karaktertanulmánya a mélységes öngyűlölet és a végtelen ego közötti vékony határról egyben egy tökéletes generációs közérzet-kamaradráma, amiben falak helyett a szó szerint lángba borult világ zárja körül a szereplőket. RV
2. Előző életek (Past Lives)
Az élet végességében nem csak a halál tudata megrendítő, hanem az is, hogy mennyi irányba ágazhatott volna egy-egy döntésnek köszönhetően. A „mi lett volna ha…?” feszítő kérdését az utóbbi években megszaporodó multiverzum-filmekhez képest Celine Song debütje „csak” negyed évszázados időkeretben vizsgálja: a gyerekkori vonzalmukat teljesen feledni nem tudó Nora és Hae Sung párhuzamos, romantikus életútjai röpke pillanatokra, szinte tárgyilagosan keresztezik csak egymást, ám a belenyugvó záróképre már tövestül ki lesz facsarva a szívünk. HA
1. Babylon
Szenvedélyes szerelmi vallomásként és könnyes búcsúként egyaránt nézhető Damien Chazelle extravagáns és imponálóan ambiciózus filmtörténeti tablója. Hollywood hőskora a lázas némafilmes kamaszkortól az üzletté szerveződés keserű felnőtté válásáig, bő három órában elmesélve. A világvégi porfészek helyén épült város a mennyeket ostromolja, amolyan bibliai büntetésként örök zűrzavarra kárhoztatva.
Chazelle kaotikus filmje már csak azért is csodálatosan önazonos, mert az Álomgyár vad, gyönyörű és kegyetlen ideáját szeretné palackba zárni. Azt a ragyogó mítoszt, ami állítólag haldoklik, mégis elpusztíthatatlan. Hollywood talán csalóka délibábként zúzza szét a művészi álmokat, a mozi sötétjét átfúró fénycsóva azonban újra és újra elhozza a csodát, amitől a világ egy picikét jobb hely lehet. HZ
KULTSAROK TOP 5
Nagy V. Gergő olyan idei filmeket rangsorolt, amiket tényleg csak az ínyencek láttak.
1. A Good Place (Katharina Huber)
Két csaj egy régi vidéki házban a kádban heverészik, miközben az emberiség éppen egy másik bolygóra készül az apokalipszis miatt – kábé erről szól ez az ufókat idézően különös falusi sci-fi, de pont az a jó benne, hogy végső soron dunsztod sincs, hogy miről szól, mert minden vágás, minden mondat és minden perc csak szaporítja a rejtélyek számát, és minden epizód új csúcsait fedezteti föl az értetlenség fájdalmának.
2. Art College 1994 (Liu Jian)
Nincs szebb, mint egy vidéki egyetemen, óvszerszagú koleszszobákban merengeni a művészet, a filozófia és a párválasztás alapkérdéseiről - ezt a tételt bizonyítja Liu Jian csodásan nosztalgikus animációja, s közben mindenkinek felmosóronggyá facsarja a szívét, aki volt valaha húszéves, és éppannyira hitt a nagy eszmékben, mint amennyire kételkedett magában. (a fenti fotó ebből a filmből van)
3. Pictures of Ghosts (Kleber Mendonça Filho)
A legjobb kortárs brazil rendező megindító dokufilmje először a szülőházát mutatja be, aztán a szülőháza körülötti mozikat, végül meg azokat a szellemeket, amelyek körülöttük kísértenek – miközben persze mindvégig a modern kísértetek szülőházáról, a filmművészetről mesél, meg arról, amit az jelent és valaha jelentett.
4. Aqueronte (Manuel Muñoz Rivas)
Az év talán legszebb kisfilmjének hőse egy komp, amely unatkozó kölyköket, bámész férfiakat, elkábult anyákat és a sötétbe világító gépkocsikat gyűjt össze, hogy aztán lomhán áthurcolja őket a folyó egyik oldaláról a másikra, a nappalból az éjszakába, a ködből egy másik világba. A trúváj az, hogy a banális utazás minden művészi erőlködés nélkül alakul transzcendens eseménnyé.
5. How I Became a Communist (Declan Clarke)
Az ír művész vicces és öntörvényű esszéfilmje a szellemi ébredésről regél Chris Markert idéző, játékos montázsokban – de a legjobb benne az a huszonöt perc, amely egy vidéken élő öregasszony háztáji munkáját mutatja be akermani szigorral és (roy) andersoni humorral, valamint a farm körül ólálkodó kutyák, bárányok és szamarak tekintetében kutatja ki a kommunista érzületet.
Nézd meg, mik voltak szerintünk 2022 legjobb filmjei és 2021 legjobb filmjei vagy 2020 legjobb filmjei, valamint 2019 legjobb filmjei, illetve 2018 legjobb filmjei!
