Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlistát követően kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as és 2014-es sorozat után itt a 2015-ös daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a sort Biczó Andrea és Csada Gergely nyitotta, Dömötör Endre, Elekes Roland, Judák Bence, Kálmán Attila, Lékó Tamás, Mika László és Németh Róbert után Rónai András a másik újévi lemezlovas! (A nyitóképen Kelela.)
A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTÜK RÓNAI ANDRÁS - KEDVENC 2015-ÖS ALBUMAI.
Rizzla feat. Odile Myrtil: Iron Cages
Ha egyetlen legkedvencebb számot kéne választanom, ez lenne az. Szinte már túl sok olyan dolog is van benne, amit szeretek; ráadásul Rizzla igen reflektív, elméletileg is izgalmas (és képzett) producer; mi több, a kedvenc mixemet is ő szállította idén.
Natasha Kmeto feat. Thunde Adebimpe: Grind
Natasha Kmeto érzelemdús vokálja és kissé hideg tánczenéje amúgy is nyerő keverék, most megtámogatva a TVOTR háttérvokállal (a lemez majdnem David Sitek kiadójánál jött ki; itt van a Bandcampen). Plusz itt van a kedvenc basszusom idén. Nem mert annyira „durva” stb., hanem ahogy kicsivel a szám felén túl (!) elkezd egyszer csak dúlni odalenn, az majdnem vicces, de igazából olyan érzelmi jelentése van, ami basszusnak nagyon ritkán.
Jenny Hval: Sabbath
2015-ben már tényleg mindent elborított a feminizmus – na jó, majdnem mindent. Jenny Hval tudta ebből a legjobb, legokosabb, legszemélyesebb, legfurább-miközben-sokszor-majdnem-hagyományos, no meg legszebb dalokat írni; önreflexió és testiség ritka találkozása. Ráadásul egyik legkedvesebb zajzenészem, Lasse Marhaug a producer. (Itt az egész lemez.)
Kelela: Gomenasai (prod. MA)
Lehetne más is az EP-ről, azért ez, mert ebben van az évből a kedvenc lassítós trükköm, vagyis amikor a sor végén hirtelen így le. Ezt ma már teljesen mainstream popslágerekben is hallani, amiben az a vicc, hogy a célcsoport nagy része nem találkozott olyan eszközökkel (lemezjátszóval, magnóval), amikkel ezt a valóságban, nem digitálisan szimulálva is el lehetett játszani. Ha Kelela nem lesz sztár 2016-ban, akkor!
Young Thug: Best Friend
Aki még nem csatlakozott rá a Young Thug-mániára, tegye meg, mert ha egyszer bekattan, hogy mitől jó ez az összevissza mormogó, dúdolgató, szavakat elharapó, flow-k között ugráló, AutoTune-t látszólag random módon használó fickó, akkor utána sok-sok örömet fog okozni. Idén végre kiadott egy egyvégtében hallgatható nagylemezt (Barter 6), a kedvenc számom tőle azonban nem azon van. A legjobb a mintegy mellékesen, „most elénekeljem ezt egyáltalán, á nem, na mégis” módon odadobott, roppant fülbemászó refrén.
Future: I Serve The Base
Kb. ugyanazt tudom mondani róla, mint Young Thugról: egyszer kell megérteni, miért is jó. Future kedvéért még a zongizós-dobgépes alapokat is el tudom viselni, de amikor ezt a mormogós, nyávogós, kaotikus számot meghallottam, nagyon örültem.
Vince Staples: Loca
Legalább a számok fele itt lehetne a lemezről, ez egy nem annyira kézenfekvő választás, de tele van csodás dolgokkal.
Sonnymoon: Grains Of Friends
Ahhoz képest, hogy Anna Wise több számban is énekel a To Pimp A Butterfly-on, és mindkét, joggal ünnepelt Colbert-fellépésen is ott volt (tavaly és idén), duóját csak nem bírta felfedezni az amúgy állítólag mindig izgalmas újdonságokra vágyó zenei világ, pedig. (Ugyanez igaz Bilalra.) Ez a szám például tele van izgalmakkal, furaságokkal, megszakításokkal, és közben nagyon cuki és szexi.
Seven Davis Jr.: Sunday Morning
Mert imádom, amikor a zenében van egy vagy több rendellenesség, ámde az ének mintha erről tudomást sem venne. Meg azt is, amikor úgy torlódnak fel a hangok, hogy kétszer olyan gyorsnak tűnik a szám, mint amilyen.
Larry Gus: Black Veil Of Fail
Mint az előbb, plusz olyan az egész, mintha egy elszabadult fantáziájú ember először hallaná azt a kifejezést, hogy „világzene”, és megpróbálná kitalálni, mi lehet az. Az a váltás a 42. másodpercben a legnagyobb instant belezúgás idén.
Mbongwana Star: Nganshé
Ez a nem is létező, lebegő és nyikorgó gitárhangzás! A bácsi! A nénik! A valószínűtlen tempó!
EEK: Mouled El Ghoul
Islam Chipsy > Omar Souleyman. Egészen elképesztő már csak a megszólalás is.
Iskeletor: G. I. Fuck You
Kedvenc idei kiadványom a kedvenc kiadómtól, a Boomarm Nationtől. (Itt vannak a Bandcampen.) „Kísérleti sound system-zene a világ körül”, ezúttal Törökországból, sötét és zörgős, ámde szórakoztató (hasonló eszközökkel nyomasztóbb El Mahdy Jr., örök kedvenc).
Jerusalem In My Heart: A Granular Buzuk
Valami nagyon szép és nagyszabású dolog akarna kibontakozni, de megakadályozza az effektezés és elektronika. Aztán pont így lesz szép és nagyszabású, még annál is inkább, mint lett volna.
Meridian Brothers: Dinámita
A Földkerekség legidiótább szintihangzásait a legkomolyabb képpel tudja hozni ez a kolumbiai zenekar. A Soundway kiadónál vannak, akik már rég nem csak az újrakiadások miatt tartoznak a legjobbak közé.
Eartheater: Homonyms
Uramatyám, egy lemez, amit a kedvenc narratív alakzatomról neveztek el! Az előadónév, a borító is tökéletes, és szerencsére a zene is indokolja, hogy itt szerepeljen. Olyan pszichedéila, ami nem csak a dalok és a hangzás, hanem a lemez egészének, szerkezetének a szintjén is működik. Itt lehet végighallgatni. (A metalepszis a történet szintjei közötti, elvben „tiltott” átlépés: a szereplő kiszól a történetből, a szerző beleszól a történetbe, a szereplő tudja magáról, hogy ő egy könyv vagy film szereplője stb.)
Herbert: Battle
Végtelen, hipnotikus szomorúság.
+ három hosszú, amik nincsenek fent a Spotify-on
Circle: Kävelen Luiden Päällä
Azért, ahogy a fúvósok beleszúrogatnak az egészen más ritmust követve előregördülő zenébe. Azért, ahogy a 11 perces számba 6 perc után lép be a basszus. Meg a kiabálásért.
Walks on the Beach: Ditch Diggers
Tétovázó minimál folk-blues, plusz gitárzörgések, gerjedések, kaparászások. Nagyon türelmes tempó.
Dorota: Szavadivi
Tökéletes, nyitott lezárás a Dorota magnum opusához, hát legyen az ide is.
