Itt a nyár, a szupersztárstátusz felé párducléptekkel haladó Janelle Monáe pedig új lemezével bejelentette igényét a forró éjszakák zenei aláfestésére. Felpörgeti-e a klímaberendezések eladását az Age Of Pleasure? Ez a cikk először a Recorder magazin 106. számában jelent meg.
Amikor az élet valamely területén végre-valahára minden lehetséges, akkor valamiért nem szokás számításba venni, hogy ebbe az is beletartozik, hogy a sok friss jelenség mellett velünk maradhat az is, ami úgyszólván mindig karnyújtásnyi közelségben volt. Így például hiába hozott az utóbbi évtizedben Lady Gaga, Billie Eilish vagy Lizzo radikális és régóta szükséges változásokat abban, hogy egy vérbeli popdívának milyen külső jegyeket illik – illetve szükséges – a sikerhez felmutatnia, a szabályos és klasszikus (tehát férfiaggyal definiált) női szépség iránti vágy ettől még nem párolgott semmivé a popban.
Elég továbbá csak a mára végképp felfoghatatlanul népszerűvé vált Taylor Swiftre néznünk, hogy belássuk, akad, aki makulátlanul megfelel ennek az igénynek a 2020-as évek dolgos mindennapjaiban is. Taylor Swiftet ugyanakkor azért is érdemes felemlegetni, mert még egy tendenciát megtestesít a mai tömegkultúrában, méghozzá a termékek (műalkotások vagy áruk – döntsünk a saját ízlésünk szerint) megdöbbentő erotikamentességét. Hiszen énekeljen Miss Swift bármennyi párkapcsolatáról is, máskülönben rendkívül magas színvonalú produkcióinak érzékiségtartalma évről évre, korszakról korszakra stabilan a nullához közelít.
�❤️�� tomm. pic.twitter.com/lBlgYuEBvl
— Janelle Monáe����� (@JanelleMonae) May 10, 2023
Ez a bánatos bujasághiány nemcsak a popzene, hanem a nagy hollywoodi blockbusterek tengernyi fogyasztója közül is sokaknak feltűnt már, nincs mit csodálkozni hát rajta, hogy aktuális albumával és imázsával a magát egyszerre mindkét terepen lendületes csillogással észrevétető Janelle Monáe (aki a popzenei karrierje mellett a filmekben tíz év alatt eljutott a Rio 2 szinkronhangjától a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma egyik főszerepéig) pontosan ezzel a trenddel úszik szembe, amiért nem lehet őt eléggé ünnepelni. Pláne, hogy Monáe az autentikus, önfeledt, magabiztos és a Cardi B-féle trashhercegnőkkel szemben merészségében is kifejezetten elegáns, királynői erotika mellett tette le idén a garast. Igazán nagy kár, hogy új dalai egyetlen pillanatra sem tudják megközelíteni a körítés szuperszexi vibrálását.
Az ő esetében persze az elvárások is felettébb magasak, bár így volt ez tulajdonképpen az egész eddigi karrierje során. A jól értesültek már 2010-es első lemezét, a The ArchAndroidot is izgatottan várhatták, hiszen Monáe már sok évvel korábban, az érettségiző életkorból épphogy kilépve a komplett szakmát két vállra fektette (az őt idejekorán szerződtető Sean „Puffy” Combsszal az élen) a lényegében egymaga készített, internetre is feltolt, szuperprofesszionális demólemezével, illetve a 2007-es Metropolis EP-vel.
Az afrofuturista androidkoncepciót a zenében és az ezt kísérő képekben is maximálisan érvényre juttató, erősen Prince nagy korszakának hatása alatt fogant, összességében azonban meglehetősen egyedi és sokrétű ArchAndroid egy újfajta, a műfaji határok és így a különféle (afro-amerikai) tradíciók között kecsesen ide-oda lebegő, másfelől viszont a digitális kultúra bázispontjait is érinteni képes szellem megérkezését jelentette be, és e belépő olyan hatásosra sikerült, hogy ideig-óráig kitakarta még a mögötte húzódó félelmetes technikai arzenált is.
A 2013-as The Electric Lady aztán már azzal a kivételes tehetséggel hullámzott ide-oda James Browntól Janet Jacksonig a fekete popzene megannyi korszaka és hangzása között (amit a vendégek megválasztása is aláhúzott, hiszen a névsor a középgenerációs Erykah Badutól az ifjú titán Solange-on át az örök apafigura Prince-ig ívelt), ahogy például Kendrick Lamar is tette a To Pimp a Butterflyon, amit azért is érdemes megemlíteni, hogy láthassuk, egy eklektikus és a szó hagyományos értelmében nem feltétlenül gond nélkül emészthető lemezzel is igen magas emeletekig lehet eljutni a mai globális könnyűzenében. Magasabbra legalábbis, mint ameddig Monáénak az évtized közepéig sikerült.
Talán a szupersztárságnak ez a be nem váltott ígérete inspirálta az egyébként zenés színházi képzettségű művésznő közeledését a tévésorozatok (Homecoming) és a játékfilmek (Antebellum, Üveghagyma) részben feltétlenül másféle közönsége felé, miközben a dalait is egyre inkább áramvonalasítani kezdte. A robotikus tematikából kilépve pedig egyúttal hangsúlyosan hús-vér testi dimenziót is kezdett formálni nekik – gondoljunk csak a Pynk pussy power-témájú szövegére és/vagy altesti rózsaszínben úszó videójára. Ez utóbbi már a 2018-as Dirty Computert erősítette, ami úgy tudott az évtized talán legjobb, legvirtuózabb – a Beach Boys-féle pszichedéliától a new wave-en át a szintipopig és vissza fluktuáló – neo-soul albuma lenni, hogy közben következetesen nyitott és megközelíthető maradt.
A megközelíthetőség az új lemez körítésében is komoly szerepet kap, amennyiben úgy a főhősnőt, mint lényegében bárkit a közelében a szó szoros és átvitt értelmében is leplek nélkül csodálhatjuk meg az Age Of Pleasure-t bevezető-kísérő számos képi anyagban, amelyek egységesen az önazonos, büszke felnőtt emberek paradicsomi örömbuborékjába invitálják az erre bizonyára nagy tömegben fogékony, hiszen – 2023-at írunk! – már így, az év közepére is kellőképpen elgyötört nézőt, illetve hallgatót. Nem lehet azt állítani, hogy Janelle Monáe mostani zenéje ne lenne ehhez (és régi önmagához) illően koncepciózus és átgondolt.
A Pleasure lényegében egyetlen, szünetek nélkül csepegő, átvezetőkben dús, az elejétől a végéig egységes rezgésszámot és színpalettát kínáló, relatíve rövid szvitként lötyög végig a maga harminc percén, amit érdemes is inkább egyben – afféle igényes és rokonszenves liftzeneként, koktélkísérőként vagy medencemuzsikaként –, mint részekre tagoltan befogadni – mert sajnos egyesével vizsgálva gyorsan kiderül, hogy hangszerelési (és számos egyéb) tehetség ide vagy oda, az ezúttal sokkal kevésbé rétegzett, jobbára eléggé közhelyes reggae-vel bevont lemez tételei leginkább azokra a seszínű, bár profi számokra emlékeztetnek, amilyenekkel Rihanna szokta a bombaslágerei között kivattázni a lemezeit, már amikor még a zenecsinálás foglalkoztatta a szépségipar helyett.
Az Age Of Pleasure-rel a legnagyobb baj, hogy csak a kellemesen langyos úszkálást képviseli, az áttetsző, hívogatóan zöldes-kék hangtengerből bármilyen módon kiemelkedő szigetek nélkül. Nincsen dráma, bár persze meglehet, hogy ennyire nyíltan nyárira dizájnolt lemezen nincs is igazán szükség rá. Váratlan fordulatok nélkül azonban nem jöhet létre valódi izgalom, izgalom nélkül pedig még akkor sem beszélhetünk erotikus élményről, ha maga Janelle Monáe mutogatja nekünk közben vidáman a különböző kultúrák termékenységi istennőábrázolásait megkapóan megidéző, fedetlen testrészeit. Ha fülledtséget érzünk közben, azért továbbra is elsősorban a globális felmelegedés a felelős, miközben az ígéret a felejthetetlen, kábító emberi érintésekről szólt.
GYORSTALPALÓ – ISMERKEDJ MEG JANELLE MONÁE-VAL!
szerző: Greff András
