„Amikor épp elbírom, hallgatni fogom életem végéig” – Beck Zaza és boebeck kedvenc 2023-as zenéi

2024.01.14. 18:56, soostamas

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Beck Zazát és unokahúgát, Andl-Beck Borókát szinte már hagyományszerűen, hiszen ez a harmadik közös listájuk, annyi újdonsággal, hogy a tavaly első nagylemezével debütáló, zenekarrá bővült boebeck minden tagja mondott az évből egy kedvencet – a 2023-at dupla lemezzel záró és egyben definiáló 30Y meglepő megújulásából zeneileg is sokat vállaló Zaza viszont most is mini-esszét írt a zenei élményeiről, Slowthairól és a pátoszról, a Foo Fighters stadionméretűre írt gyászlemezéről és a végtelenen túlra nyitó Mitskiről.

Fotó: BSIDE Hungary.

BECK ZAZA
(30Y, p2b, Wake Up 1230)

Nehéz helyzetben van egy magyar könnyűzenei alkotó, amikor korunk vagy épp kora elveszettségét, kozmikus magányát szeretné elmesélni, kikiabálni magából, hiszen a túl nagyra írtság – vagy most még ha hibásan is, mégis hadd nevezzem egyszerűen pátosznak – nehezen engedődik be mondjuk épp a magyar könnyűzenébe. Félreértés ne essék, ez nem feltétlen egy probléma, csak megfigyelés. Ahogyan az is, hogy milyen sok tavalyi külföldi lemezen szólal(hat) meg ugyanakkor ez a hang. A kulturális terek, nyelv, tradíció, globalizáció eleve elrendelése talán, hogy Slowthai például simán hiteles, alanyi és nem utolsósorban brit marad(hat), az UGLY mégis univerzalitást képes hirdetni, lépkedhet a düh, az önutálat, a kritikusság személyes és kozmikus szintjein, és használhat hozzá elképesztő méretű, akár heroikus-patetikus zenei kifejezésformákat. Slowthai szövegeiben a vizualitás eddig is nagy szerepet kapott, de talán ennyire erős film, mint a Yum-é, nem kísérte még lemezét. A klipet Crowns & Owls rendezte.

Ha már nagyra írtság, akkor az UGLY mellé bizonnyal a But Here We Are kerül 2023-ban. Nem vagyok Foo Fighters-rajongó kicsit sem. Hogy Dave Grohl nekem elsősorban a Nirvana dobosa maradt, az az én hibám. Jó, az első Foo-lemezt persze rongyosra hallgattam és mai napig imádom, de a zenekaros Foo Fighters már nem mozgatott meg. Talán épp azért talált szíven ez a Foo-lemez, mert nem zenekarosnak hallom, hanem egyetlen ember óriási, de minimum stadionméretűre írt gyászlemezének. A But Here We Are képes az öngyógyításra és persze a nagyszerű Taylor Hawkinsnak legalább olyan szépen állít emléket, mint az anyai szeretetnek.

Szeretnék kiemelni még egy lemezt: Mitski The Land Is Inhospitable and So Are We című alkotása olyan mélyre talált, hogy amikor épp elbírom, hallgatni fogom vélhetően életem végéig. A lemez zenei világa megfoghatatlanul kicsi és tágas egyszerre, lassan, türelmesen folyik be az ember minden sejtjébe. A szövegek pontosak, érzékenyek, intimek, kicsi térben mozognak, és onnan nyitnak rá a végtelenen túlra. Ha van olyan. Ezek a hirtelen világváltások, a szöveg és a zene ilyen egysége teszi ezt a lemezt különlegessé és fájdalmasan hatásossá.

Szerintem nagyon sok jó album jött ki tavaly, elképesztő hálás vagyok ezért, szóval végezetül kénytelen vagyok felsorolni legalább azokat, amiket a legtöbbet hallgattam: Protomartyr: Formal Growth In The Desert; Olivia Rodrigo: GUTS, Fontaines D.C.: Skinty Fia go deo, boebeck: boebeck, Culk: Generation Maximum, yeule: softscars, Brutalismus 3000: Ultrakunst, King Krule: Space Heavy, Swans: The Beggar, PJ Harvey: I Inside The Old Year Dying, Sleep Token: Take Me Back To Eden, Iggy Pop: Every Loser, PiL: End Of World.

„AZ PÉLDÁUL EGY 2021-ES VILÁGSLÁGER” – BECK ZAZA ÉS BOEBECK KEDVENC 2021-ES ZENÉI

Széll Tamás, Galgóczi Olivér, Andl-Beck Boróka, Dencs Dominik. Fotó: Komróczki Dia.

BOEBECK

King Gizzard & The Lizard Wizard: The Silver Cord

Egy jó barátom mutatta a zenekart pár éve, de akkor még egyáltalán nem tudtam hova tenni őket. Valahogy annyira sok volt, és nehezen befogadható, amit hallottam, hogy rendre el-elutasítottam, mígnem egy estén feltette a Polygondwanaland című lemezüket. Ott valami betalált, azóta úgy érzem, hogy megtaláltam benne magam, kinyílt egy kapu egy teljesen új zenei irány felé, kifejezetten inspirálóan hat rám a kreatív, szinte szokatlan megközelítésük. Nem vonz igazán az elektronikus zene, de ezen a legutóbbi lemezen keresztül akaratlanul is élvezem ezt a különös „öszvér” világot, amit közvetítenek, egyszerűen beszippant, magával ragad. Fontos szerepet játszanak a zenei hovatartozásom-útkeresésem jelenlegi szakaszában, sőt, úgy érzem, hogy jelentős és maradandó alakjai az egész modern könnyűzenének.

Ajánlom ezt a lemezt azoknak, akik kíváncsiak rájuk, de még nem vették rá magukat a 10-20 perces dalok végighallgatására, itt lehetőség van megismerni őket szolid 3-4 percekben, legalábbis a lemez első „oldalán”. (Galgóczi Olivér)

Bilderbuch: Softpower (EP)

A Bilderbuch nekem nagyon hosszú évek óta jelent csomó mindent, de eddig számomra nem igazán lépett ki a „szórakoztató zene” címke mögül, hiába sírtam már sokat a Checkpoint (Nie Game Over) című 2018-as dalukra. Aztán tavaly nyáron, amikor meghallottam az EP első dalát, a Softpower-t, valamiért mélyebb kötődést kezdtem el érezni a zenekar iránt. A mókás anglicizmusokkal teletűzdelt német szövegek, a humoros önreflexió és az osztrák társadalomkritika furcsa keveredése mindig ott volt, de én talán most jutottam el odáig, hogy zeneileg is igazán értékelni tudjam a zenekart. A decemberi würzburgi koncertjük után pedig azt is mondhatom, hogy a Bilderbuch biztosan a legerősebb európai live actek közé tartozik, és a legjobb koncertet játszották, amit valaha láttam. (Andl-Beck Boróka írja, de Dencs Dominik is hasonló szeretettel gondol a zenekarra)

Boygenius: The Record

Boygenius. The Record. Julien Baker–Lucy Dacus–Phoebe Bridgers. Nem hinném, hogy szükséges lenne ennél többet írni erről. Három nagyszerű dalszerző-énekes úgy dönt, hogy a 2018-as EP-jük után csinál egy nagylemezt is. Szeretetből. Szeretik egymást, szeretik, amit csinálnak és nem utolsósorban szeretik azt, amit a másik csinál. Nagyon vártam ezt a lemezt, és nagyon örülök, hogy olyan lett, amilyen. (Széll Tomi)

Blur: The Ballad of Darren

Eddig nem volt olyan boebeck-lista, amiről hiányzott volna Damon Albarn – elfogult/elfogultak vagyunk, és ez így van jól! A tavalyi Blur-album az év nagy meglepetései közé tartozott, de ahogy meghallottuk a The Narcissist első hangját, tudtuk, hogy valami korszakalkotót fogunk kapni, és ez szerintem így is történt. Nekem ez a lemez a The Good, the Bad and the Queen 2018-as Merrie Land című albumához nagyban hasonlít, ha nem is a konkrét szövegvilágában, akkor abban, ahogyan a dalok narratívái gurulnak. Leginkább mégis azok a dalok hatnak meg, amik a legegyszerűbb szövegmintázatokra épülnek: a Barbaric és a The Swan is olyan őszintén beszélnek a szerelemről és az elmúlásról, hogy szinte értelmetlennek tűnik ezekről valaha még dalokat írni. (Andl-Beck Boróka)

The National: Laugh Track

A The National tavaly két albummal is előállt, áprilisban a The First Two Pages of Frankenstein, szeptemberben pedig a Laugh Track jelent meg. Az utóbbit teljes meglepetésnek szánták, ezért a homecoming koncertjükön jelentették be, hogy két nap múlva jön az új anyag. Összességében két teljesen egyenértékű, teljesen National-es lemezről van szó, és persze mindegyiken van bőven kollaboráció ismert, általuk szeretett előadókkal/szerzőkkel. Ha választanom kell (és ugye nyilván kell), akkor nekem a második lemez egyel jobban betalált. (Széll Tomi)