„Szórakoztatóan mérges, halálosan gyönyörű” – Jakab Zoltán és Makó Dávid kedvenc 2023-as zenéi

2023.12.27. 10:57, soostamas

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Makó Dávid 2023 egyik legerősebb, fájdalmasan szép (metál)lemezét készítette el a szólóprojektjéből trióvá bővült The Devil's Trade-del, és ezzel nyáron a Recorder címlapjára, év végén pedig a magyar toplistánkra is felkerült. Ősszel Dávidék a poszt-black metal francia atyjai, az Alcest társaságában turnézták körbe Európát, jövőre az egyik legnagyobb európai metálfesztiválon, a Hellfesten játszanak, az elmaradt budapesti lemezbemutatót pedig december 29-én pótolják a Dürer Kertben, a Téli Fekete Zajon. A Dávid menedzsereként, és a nemzetközi undergroundban egyre fontosabb tényezővé váló Doomstar Bookingsnál is dolgozó Jakab Zoli pedig leghíresebb zenekarát, a Bridge To Solace-t támasztotta fel idén, és adtak egy felejthetetlen visszatérő bulit szeptemberben (és ha minden igaz, valamikor új EP is lesz).

Fotó: Void Revelations.

MAKÓ DÁVID
(The Devil’s Trade)

Egyre kevésbé vagyok kompetens az ilyen listázásokban. Egyre ritkábban hallgatok zenét és egyre kevesebb új zenére szánok időt, energiát. Minden évben az új Neurosist, Yobot, OM-ot, Radioheadet, Townes Van Zandtet várom, és gyanús, hogy jelentős részüket hiába. Jellemző az is, hogy ilyenkor derül ki valami újabb lemezről, ami megfogott, hogy mar évek óta megjelent. Azért négy idei LP-t és egy EP-t igy is tudok mutatni:

Lankum: False Lankum

Őket úgy ismertem meg, hogy a 2020-as, elmaradt Roadburnon egy másik színpadon utánuk játszottam volna. Amikor meghallgattam az előző lemez első dalát, a Wild Rovert, el sem tudtam képzelni, hogyan mehetne fel utánuk bárki a színpadra, bármit csinálni. Az idei lemez még egy szinttel magasabbra-mélyebbre emeli a művészetüket, a 2024-es Roadburnön pedig már headlinerek lesznek. Ír népzene, kortárs underground felfogásban. Halálosan gyönyörű.

Ken Mode: Void

Unsane-iskola, kicsit szabadabb, több a réteg, az eszköz, szebb is néhol. Általában az All Pigs Must Die-lemezek után dobja be a Tidal, és olyankor végig is megy. Szórakoztatóan mérges.

Predatory Void: Seven Keys to the Discomfort of Being

Itt semmilyen szépség nincs. Kegyetlen, feszült blackes doomos deathed szörnyeteg úgy, ahogy mostanában csak a belgák képesek ilyet művelni. Oathbreaker-, Amenra-, Wiegedood-tagok, és máris egyértelmű, mire lehet számítani. Rettenetesen izgalmas.

Cvlt of Grace / Sirens Chant: When You Love It Hurts The Most

Itthon jelenleg senki nem játssza úgy a post/hc/doom elegyet, mint a Cvlt Of Grace. Nagyon szép és őszinte zene. Igaz, kollabról van szó, de annyira egységes, ami történik, hogy nyugodtan lehetne egy zenekar a kettő. A jövőre megjelenő VLKN- és Igor-lemezek mellé odarakom ezt is, hogy nézzétek, magyar zenekarok, lehet ezt így is. Megnyugtatóan fájdalmas.

Tindia: Áradás

Hömpölygő moldvai népzene, puhán kedvesen sodor magával. Az a fajta muzsika, amihez – amit – nem kell értened, lehet életed első népzenei lemeze is, ha van rá időd, hogy ne háttérzajként szóljon. Elragadóan békés.

+1 Portishead: Roseland NYC Live 25

Na, ez a lemez mindennél jobb, ami idén megjelent, de ha az összes megjelenést vesszük, akkor is a valaha készült legfontosabb lemezek közt a helye. Nem csak újramaszterelték – aminek jelen lemez esetben semmi értelme nem volt –, de új dalok is kerültek rá, amik egyfelől érthetően maradtak le, másfelől súlyosabbak, elvontabbak, mint a klasszikus dalok. Örök klasszikus.

„OLYAN KEGYETLEN, MINT EMBERNEK LENNI” – JAKAB ZOLTÁN, MAKÓ DÁVID ÉS AZ ENTRÓPIA ARCHITEKTÚRA KEDVENC 2022-ES ZENÉI

Jakab Zoli a Bridge To Solace szeptemberi visszatérő koncertjén. Fotó: Szabó Balázs.

JAKAB ZOLTÁN
(Bridge To Solace, Ghostchant, Doomstar Bookings)

2023 az az év volt, amikor nem tudtam összerakni egy top tízes listát, mindezt úgy, hogy állandóan zenét hallgatok. Persze valószínűleg a 2024-es top 10-nél fog bekerülni hirtelen pár 2023-as anyag, és majd csodálkozom azon, hogy ezt egy évvel ezelőtt miért nem sikerült?

The Devil’s Trade: Vidékek vannak idebenn

Nyilvánvaló volt, hogy ez itt lesz, mindenki számított rá, lehet részrehajlással is vádolni, azonban egy dologban szeretek hinni, az pedig az, hogy olyan előadókkal dolgozhassak, akikért rajongani is tudok. Különben mi lenne az értelme az egésznek? 2022 végétől forgott ez a lejátszómban, amikor egy esős novemberi nap Dávid elkészült a lemezzel, felültem a 133E buszra Zuglóban, és az Erzsébet-híd táján nem tudtam, hogy sírjak-e vagy önkívületben tapsoljak. Végignézni kilenc év közös munkáját, azt a pályát, amit Dávid leírt a 2014-es Those Miles We Walked Alone óta, megtisztelő érzés. A Vidékek vannak idebennről sokszor, sokan elmondtuk / elmondták, hogy egy teljesen új fejezet a Devil’s Trade-univerzumban, hiszen itt jöttek be először extra hangszerek és szélesítették ki ezzel Dávid világát. A melankólia és a súly annyira nyom le ezzel az albummal, miközben mégis van benne feloldozás, hogy ugyanannyira magaménak tudom érezni, mint bármelyik saját alkotásom bármelyik volt (vagy jelenlegi tetszhalott) zenekaromtól.

Conservative Military Image: Casual Violence (LP) / Oliver Kahn (single)

2023-ban nehéz megváltani a világot hatalmas újításokkal. A hardcore punk színtéren nálam ez az utóbbi években, hosszú hosszú idő után a Turnstile Glow On c. lemezétől esett le végre az állam. Idén két olyan hardcore lemez is kerül az évvégi listámra, amelyik nem újít, de egyszerűen hemzseg a kiváló daloktól. A Conservative Military Image egy Skinhead/Oi hardcore punk banda, laikusoknak mondhatnám, hogy olyan, mintha összekevernéd a WarZone-t és az AC/DC-t, de valószínű a laikusok hülyének néznek, hogy feltételezem azt, hogy ismerik a NYHC egyik alapzenekarát, miközben egy lapon említem őket Ausztrália elsőszámú, legendás zenei exportjával.

A chicagói Conservative Military Image debüt nagylemezének panele nagyon egyszerű, Oi, streetpunk, old school hardcore keveredik helyenként rock and rollos és bluesos gitártémákkal, szarkasztikus, helyenként erőszakosan odamondó szövegekkel, már-már hallani, ahogy a skinheadek acélbetétes bakancsa épp berúgja egy náci koponyáját Chicagóban. Bónuszként a lemez után megjelent és Oliver Kahnra keresztelt single-t is listázom mint az év egyik legjobb dalát.

Pain Of Truth: Not Through Blood

Milyen lenne, ha a Madball, a Hatebreed, a Terror és a Merauder összeházasodna és születne egy nagyon dühös gyerekük? ILYEN.

Mondo Drag: Through The Hourglass

Már megint a laikusokhoz szólok, meg egyszerűsítek, de valahogy így néz ki, ha pár kaliforniai szörfös srác (amúgy nem azok, vagy legalábbis azt hiszem, de jól hangzik, meg leírja jól a lemezt végig átszövő laza hangulatot) tiszteleg a Pink Floyd előtt, mint a Mondo Drag Through The Hourglass lemeze. Az elejétől végéig elképesztően feelgood, de tartalmas és mély albumra felfért egy olyan eposz, mint a 10+ perces Passages, meg egy olyan heavy psych/prog sláger, mint a Death In Spring, és akkor a többi dalról nem is beszéltem még.

Morne: Engraved With Pain

Négy dal, negyven perc. Miközben a padlás tele az unalmasabbnál unalmasabb, a Converge és az Entombed hangzásvilágát koppintó blackened hardcore lemezekkel, a bostoni Morne négy évvel utolsó stúdióalbumuk után tér vissza, hogy rendet rakjon. A doom metalt és brit crust punkot keverő banda év végén szállította az egyik legsúlyosabb 2023-as lemezt.

Final Gasp: Mourning Moon

Úgy látszik, valami megint nagyon jól működik Bostonban, hiszen a Morne után egy újabb remek bostoni zenekar, a Final Gasp került évvégi listámra. Itt sem találták fel újra a spanyolviaszt, pusztán meglehetősen jól keverik a metalos hardcore-t és a goth punkot, ez egy kiváló deathrock lemez lett, a Los Angeles-i The Wraith mellett nekem a másik favorit a stílusban.

Outer Heaven: Infinite Psychic Depths

Úgy voltam vele, miután egy Relapse-hírlevélen lenyomtam a play gombot és elindult az Outer Heaven Rotting Stone / D.M.T. klipje, hogy kivágom a laptopot az ablakon, mert borzalmasan unom már az egy kaptafára készült VHS stiló klipeket. Aztán nagyjából 10 másodperc múlva elképesztően berántott ez a technikás és old school death metalt vegyítő zenekar, és rendeltem is a lemezt.

Lankum: False Lankum

Első single-ként és lemeznyitóként egyaránt megtenni ugyanazt a dalt, ami ráadásul egy ír népdal feldolgozása, de olyan, hogy miután meghallgatod, élni sincs kedved, nem sok zenekarnak megy. A Lankum ilyen. Miközben lassan Dunát rekeszteni az Európa-szerte hosszú évek óta kiolthatatlan futótűzként terjedő „ír kocsmapunk” zenekarokkal (most majdnem csúnyábbat írtam), addig jön pár ír tényleg punk, és olyan modern népzenei albumot tesz le, olyan mélységgel és tartalommal, hogy a Go Dig My Grave nálam az év legsúlyosabb dala lett.