A váratlanul és minden elképzelést felülmúlóan sikeres Olivia Rodrigót akár gyanakvással is figyelhette a cinikus közönség. Guts című második stúdióalbumán végre megmutatja, miben rejlik az ereje. Ez a cikk először a Recorder magazin 107. számában jelent meg.
Ha azt mondom, nehéz körülírni az Olivia Rodrigo-jelenséget, nem mondtam semmit. Sikere – egy szupernóva találkozása a mesebeli kisgömböccel – több, mint robbanásszerű. Legelső, Drivers Licence című, minimum bibliai léptékű szövegértelmezésnek alávetett dala a slágerlisták élére és a pop thermoszférájába repítette. Igen, oda, ahol a sarki fény ragyog. Talán adekvát kérdés, hogyan nyithatott ilyen elképzelhetetlen magasságokban egy alig 17 éves lányka, akit eladdig a Disney Csatorna Bizaardvark és High School Musical: A musical: A sorozat (avatatlanoknak: igen, tényleg ez a cím) produkcióiból ismerhetett a közönség.
Ha a holdraszállás-szerű siker felől közelítjük meg a még mindig csak húszéves Olivia Rodrigo karrierjét, esélyt kapunk a tágabb kontextus megértésére, ami a szórakoztatóipar némiképp rémisztő tehetetlenségi erejét is megmutatja. Utóbbiban persze semmi új nincsen, csak szeretünk róla megfeledkezni – Rodrigo esetében viszont ugyanez a tehetetlenségi erő bizarr módon esély és viszonyítási pont is.
 |
| Olivia Rodrigo és Joshua Bassett a High School Musical: A musical: A sorozat című sorozatban |
A Disney Csatornáról a popszakmába vezető, alaposan kitaposott úton Olivia Rodrigo előtt olyanok jártak, mint Britney Spears, Miley Cyrus, Demi Lovato vagy Selena Gomez, illetve Zendaya és Bella Thorne. A képlet általában hasonló volt a Disney szerződésbe foglalt szájkosara és kőkemény morális elvárásai okán: az önkifejezés vagy az önálló elképzelések megvalósítása helyett egy plasztikból, piackutatási eredmények feldolgozásából és márkapozicionálásból épített, steril első album jutott az előadók osztályrészéül. Ebből a ragyogó kényszerzubbonyból aztán minden módon próbáltak kibújni a neves elődök, jellemzően szexualizált, latexbe bújtatott imázzsal, ilyen-olyan, jobbára szánalomra méltó botrányokkal, mindenféle saját identitás nélkül. Persze hol és hogyan is tehettek volna szert saját identitásra, ha az életük stúdiókban, forgatásokon és castingokon zajlott? A kérdés költői, de ezen a ponton érdemes visszaemlékezni arra, mi történt a kilencvenes évek elején a környezetvédelemért és az Öböl-háború ellen kampányoló Sarah Polley-val, amikor a Disney megvette a Váratlan utazás jogait. Miután Polley nem volt hajlandó magát a Disney szájkosár-szabályainak alávetni, kapcsolata rendkívüli gyorsasággal romlott meg a stúdióval.
Változnak az idők, és úgy tűnik, a Disney is másképp áll az általa kreált gyereksztárokhoz. Olivia Rodrigo kezét például látszólag békés beleegyezéssel engedték el a High School Musical második évada után, illetve még az első évad alatt lehetőséget adtak az ifjú dalszerzőnek, hogy az általa alakított Nini Salazar-Robertsnek írjon egy dalt. Az All I Want meglepően zajos közösségimédia-sikere adta meg a végső lökést Rodrigónak, hogy lemezszerződést írjon alá. Olyat, ami biztosítja a kreatív szabadságát, amennyire ez egy tinédzser előadó első lemezénél csak lehetséges.
A Sour 2021-ben, a pandémia második évében jelent meg, amikor a popszcéna állócsillagai nem igazán jelentkeztek semmivel. Rodrigo tehát jó időben volt jó helyen, de a Sour power rock, punk pop, soft grunge műfajait megidéző, feltűnően kilencvenes évek retro hangzású dalait alaposan megsegítette a szerzőt körülvevő, Story magazinba illő médiaőrület. Volt itt minden, vélt vagy valós szerelmi háromszög a High School Musical-beli kollégával, Joshua Bassett-tel és Sabrina Carpenterrel, összeborulás és elhidegülés Taylor Swifttel. Na meg a halom „Lopott-e Olivia Rodrigo…” kezdetű cikk.
Szóval lopott-e Olivia Rodrigo a Paramore-tól, Avril Lavigne-től, Taylor Swifttől, Courtney Love-tól és Elvis Costellótól? Kérdésre kérdés: mennyire releváns felvetés ez egy olyan, amúgy is panelekből és félkész harmóniákból építkező műfajban, mint a pop? Annyira, amennyire a jogászkodni vágyó jogászok számára a zenei interpoláció (ami a Rodrigót övező felhajtásnak köszönhetően teljesen mainstream kifejezés lett a médiában) a Szent Grál, hiszen a dallam átemelése vagy megidézése éppen az a szürke zóna, ahol nehéz egyértelmű plágiumot kiáltani, de könnyű például társszerzői jogokat kicsikarni, ahogy az történt végül a 1 Step Forward 3 Steps Back és a Good 4 U esetében, ahol a Rodrigót kiadó Geffen kénytelen volt a Taylor Swift-Jack Antonoff párosnak és a Paramore-nak megadni a jogokat. Elvis Costello ennél lazábban viselte, hogy a Brutal felütése megegyezik a Pump It Up akkordjaival.
Inspirációként felmerült még Alanis Morisette, Lorde, Billie Eilish meg a No Doubt is. Ebből a hosszú listából és abból, hogy Rodrigo vállaltan a teenage angst és végtelenített dráma helyenként ironizáló, de jobbára komolyan gondolt megjelenítésére törekedett, talán kibomlik, hogy a Sourt rettenetesen nehéz komolyan venni. Gyanakvással tölt el: őszinte-e, eredeti-e, amit hallunk? Van ennek is előzménye, Lorde és Fiona Apple emelte a vallomásos, önéletrajzi inspirációt alkotói kézjeggyé. Taylor Swift pedig nyomozós játékot csinált ebből, a rajongói kötődést az extrémig fokozva a dalszövegekben, klipekben és interjúkban elejtett információmorzsákkal. Az őszinteség így inflálódott el, az pedig már rég nem újdonság, hogy a pop mohó, minden műfajba belekóstol, mindent megrág és kiköp.
De aztán felötlik az is, hogy tizenévesként mennyire természetes mások bőrébe bújni, a bálványainkat mímelni, felpróbálni szerepeket és pózokat és mindezt hitelességnek hívni – vegyük hozzá azt is, hogy a közösségi médián felnövő generáció óhatatlanul már gyerekként elkezdi egy ‘énmárka’ építését, a TikTok, Instagram és YouTube párhuzamos valóságában könnyebben tekinti valóságosnak azt, ami termék. Így könnyebben megérthetjük, hogyan lett különös módon jó lehetőség Olivia Rodrigo számára a jól kezelt közösségimédia-jelenlét, és hogyan segített elkerülni a Disney-gyerekszínész sok esetben maradandó stigmáját.
Az egész kilencvenes évek nosztalgia pedig ügyesebb fogásnak bizonyult, mint első blikkre tűnhetne. Az egész Y generáció tinédzsersztereotípiái az 1990-es évek popkultúrájából táplálkoznak, így ennek az évtizednek a zenei template-jei elemi érzéseket mozgósítanak egy idősebb közönségben is. Egyszerre érezhetjük az idő múlását romantizáló melankóliát és az azonosulást az ifjú hősnővel: telitalálat.
A Sour fogadtatása magasra tette a lécet. Laura Snapesnek adott interjújában Rodrigo elég nyíltan beszél a Guts írását megelőző bénultságról. Ezt végül Dan Nigro producer és Julia Cameron A művész útja című bestsellerének segítségével sikerült leküzdenie, hogy egy lényegesen érettebb albumot tegyen le az asztalra.
A Guts fő témája az az érzésegyveleg, amit nőként ildomos elfojtani: düh, csalódottság, keserű méricskélés. Azonban a Sourhoz (talán túlságosan is) hasonlóan itt sem melankolikus távolbarévedést és egyszálgitárt kell elképzelni, hanem a műfajok között biztos kézzel válogató, lendületes popot, amiben már felsejlik egy valóban szuverén előadó öntudatossága. Bár néhány dal még erősen ismétlési kényszeres, egyforma vallomásos masszává olvad (sokadik hallgatásra sem tudok különbséget felfedezni a logical és a the grudge között), az album egésze lenyűgözően rendezett. Különösen kiemelkedő a megszállottságig eltolt összehasonlítgatást megéneklő lacy, amiben tettenérjük a country girl Taylor Swift fantomját, vagy a kiüresedésben a felelősségvállalást megtaláló making the bed.
Hiába a helyenként remek humor (lásd a get him back!-ben megénekelt faszi, aki képes volt 187 centi magasnak hazudni magát), az egész lemez egy meglehetősen borzasztó világ látlelete, ahol egy fiatal nőnek illik hálásnak és alárendelődőnek lennie (all-american bitch), de a boldogság és az elégedettség puszta illúzió. A kézenfekvő lencse, amiből a dalok megszületnek, a serdülőkor lezárása – nem véletlenül a megkapó, balladából kórussal körített zúzássá terebélyesedő teenage dream zárja a lemezt, amiben ott van minden koravén, jól teljesítő fiatal kételye, a “mi-van-ha-már-mindent-letettem-az-asztalra” feszítő biztonytalansága, az elmúlás első fuvallata, amin túl azonban felsejlik egy másik világ, ami reményteljesebb és ami még annyi mindent tartogat.
szerző: Selmeczi Nóra
