„Ki nem szarja le Billie Eilisht, ha itt a Sleaford Mods?” – Gerdesits Ferenc kedvenc 2023-as zenéi

Faszi fasza kraut, doom, stoner, prog, space rock, trip-hop, NDW és persze pszichedelikus kedvencei.

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal a Quimby dobosát és a Marlboro Man frontemberét, ifj. Gerdesits Ferenc „Faszit”, aki újévi ajándékként felpakolta a MM 2003-as lemezét, a Pinus Negrát Bandcampre (rajta a programadó Mocskos trógerrel), és kihozott két kislemezt is 2023-ban (a bluesrockos Nektar 007 mellett a Neue Deutsche Welle és new wave iránti rajongását tükröző Fizetek). 2024-ben valószínűleg a tavalyra ígért új Marlboro Man-lemez is megjelenik, de addig is itt vannak a jam rockos Kohóban és a 20. születésnapját január 19-én az A38-on ünneplő Lead Zeppelinben is játszó Gerdesits szigorúan underground kedvencei. „Odabasz, hogy csak úgy füstöl!”

 

2023 sok mindenre megtanított. Például arra, hogy sokkal jobb hallgatónak és rajongónak lenni, mint zenélni, anyagokat rögzíteni és azokat megpróbálni eljuttatni a közönséghez. Gondoljunk a tengerpartra vagy egy mezőre: minden egyes kagyló, minden egyes fűszál egy-egy album. Lehetetlen küldetés, hacsak nincs hátszeled vagy támogatásod, legyen az anyagi vagy média. Azt a bullshitet felejtsük el, hogy jó zenét kell csinálnod, annak ehhez semmi köze, a világ nem efelé tart, a végtelenül bárgyú, bűnrossz, ötlettelen, instant cuccok mennek, még alter vagy underground vonalon is, kizárólag a szart hájpolják, de azt nagyon. Sajnos valódi albumkritikát vagy szakmai értékelést, ami nem csak dicsér és eladni akar vagy benyal, hanem önálló gondolatokat tartalmaz, mostanság nem olvastam.

Ennek ellenére hallgatónak lenni jó, sőt nagyon jó. Mivel naponta tömegével jelennek meg zenék, értelemszerűen rengeteg érdekesség és érték akad közöttük, csak a megfelelő helyre kell nyúlni értük. Az igazán fasza dolgokat nem a stadiontöltő macskajancsik, a közösségi oldalak felkapott, semmitmondó sztárjai, vagy a mára önmaga paródiájává torzult, ötlet nélküli rapelőadók, esetleg a mainstream majmai között találjuk, akik olyan ritmusokkal operálnak, amik már a 90-es évekbeli Goran Bregovic dalaiban is avíttnak számítottak.

A valódi értékek a mélyben lapulnak, kis klubok és független fesztiválok színpadain, de egyben nyilvánosan is a neten. Kagylók a parton, fűszálak a mezőn.

Mit csináltam tehát? Random felmarkoltam egy veder kagylót, egy marék füvet, és keresgéltem, válogattam köztük. Az eredmény megdöbbentő: annyi jó zene van és egyben sajnos marad is az ismeretlenség homályában, hogy én is csodálkoztam. A merítésből nagyon kevés volt számomra érdektelen vagy kellemetlen, szerencsém volt, néha pedig tudtam, hogy hová kell nyúlni. A 2023-as kedvenceim esetében igyekeztem Bandcamp-linkeket megosztani, ahol jó minőségben hallhatóak a zenék, igyekeztem kerülni a tömörített fájlokat.

Faszi a Kobuciban. Fotó: sinco.

Hawkwind: The Future Never Waits

Az 54 éves Hawkwind nemcsak az év, de pályafutásuk egyik legjobb albumát hozta ki az idén. A szintén nem tinédzser, mindössze 82 éves Dave Brock vezette csapat óriási fegyvertényt könyvelhet el, hiszen 2021 óta velük játszik a Thighpaulsandra művésznéven ismert kiváló billentyűs, Timothy Lewis, aki a 80-as évek óta zenélt Julian Cope-pal, a Coillal, John Balance-szal vagy Elisabeth Fraserrel a Cocteau Twinsből, emellett persze saját anyagain is igen komoly dolgokat produkált. Nos, az új Hawkwind-albumon meglehetősen szabadjára engedték és meg is lett az eredménye, az amúgy sem rest zenekarba olyan újabb hangulatokat, színeket és ötleteket hozott, hogy szinte rá sem lehet ismerni: újraértelmezték a XXI. századi pszichedéliát és space rockot, de úgy, hogy tökéletesen hűek önmagukhoz és hagyományaikhoz.

LELKESEN MEGZENÉSÍTETTÉK A LEGVADABB LSD-TRIPEKET – HAWKWIND-PORTRÉNK

Már az első tétel is egy 10 perces ambient varázslat, ezután pedig olyan utakra visznek, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket. Mivel olyan nincs, hogy csak egy anyagot hozzanak ki évente, kiadtak egy újrakevert stúdió- és élő archív felvételeket tartalmazó, igen komoly gyűjteményt is. Óriási szerencsének tartom, hogy idén kétszer is láthattam őket, augusztusban a walesi Chepstow várban egy tökéletes és elképesztően jó hangulatú szabadtéri bulin, majd ősszel a Royal Albert Hallban, ahol a Crazy World of Arthur Brown vezette fel őket egy ütős 40 perccel, és még William Orbit is fellépett velük. Még leírni is súlyos, nemhogy átélni. Vétek, sőt marhaság lenne kihagyni ezt a lemezt!

Sleaford Mods - Live on KEXP

Legújabb felfedezésem és egyben a legújabb kedvencem is a Sleaford Mods. Amikor rájuk találtam, először egyáltalán nem tetszett – tegyük hozzá, hogy egy rossz minőségű, telefonos YouTube-videót láttam. Tudom, hogy elég nagy rajongótábora van az ilyesminek olyanok körében, akik személyes részvétel helyett inkább otthon nézik-hallgatják a zenekarokat, sokszor igen gyatra minőségben. Mivel én nem tartozom közéjük, és tudom, hogy az élő hangulatot nem lehet pótolni, rájuk kerestem és nagyon pozitívan csalódtam. A büdös életben nem hallottam a két őrült, Jason Williamson frontember és Andrew Fearn zenekészítő-táncos (?) duójáról, pedig 2007 óta léteznek és nagyszerűek. Végtelenül primitív, tahó, jobb híján poszt-punknak, electro-punknak vagy punk-rapnek nevezett zenéjükkel és igen kemény, beszólós, trágár és bunkó szövegeikkel azonnal hatottak rám, zseniálisnak tartom őket.

Témáik a társadalomkritika, a munkásosztály helyzete, a munkanélküliség, osztják rendesen a celebeket, a kapitalizmust, meg úgy általában ezt az egész elbaszott világot. Nem kicsit rokonnak érzem saját zenekarom, a Marlboro Man üzeneteivel, szerencsére ők még csak dühösek, ami egyelőre felülírja a letargiát. Kollégáik között is népszerűek, csak néhány név a számtalan kollaborációból: The Prodigy, Orbital, Perry Farrell, Amy Taylor, Florence Shaw. Mint kiderült, idén a Szigeten is felléptek, ezzel megdőlt, hogy senkit sem ismerek már a Sziget fellépői közül. No meg hát ki nem szarja le Billie Eilisht, ha itt a Sleaford Mods? Legutóbbi dobásuk egy Pet Shop Boys-feldolgozás, ami az eredetihez hasonlóan jó nagy szemét, nem is értettem, amig utána nem néztem, hogy bevételét egy Shelter nevű, hajléktalanokat segítő jótékonysági szervezetnek utalják. Persze saját anyaguk is jelent meg 2023-ban, én mégis ezt a KEXP-koncertet ajánlom, csak hogy képben legyetek, mire képes két tehetséges, idősödő férfi.

Roedelius & Arnold Kasar: Zensibility / Stereo Hypnosis, Hans-Joachim Roedelius, Eraldo Bernocchi: VÍK

Hans-Joachim Roedeliust senkinek sem kell bemutatni – írnám, ha nem Magyarországon élnénk, ahol tapasztalataim szerint szinte senki nem ismeri a krautrock és az ambient egyik legmeghatározóbb figuráját. A Kluster, a Cluster, a Harmonia tagjaként kraut- és ambient-alapvetéseket hoztak létre Dieter Moebiussal, Brian Enoval és Conny Plankkal, miközben szólóban a hetvenes évek óta jelenleg is rendkívül aktív. 89 (!) éves létére idén két albumon is szerepel, az egyiket saját neve alatt Arnold Kasarral készítette, ez már a második közös alkotásuk. A mindössze 3 nap alatt rögzített anyag a „felhívás-válasz” koncepció jegyében fogant, Roedelius zongorázik, míg Kasar reflektál és kiegészít az elektronikával – vagy épp fordítva, de egymás játékára maximálisan odafigyelve. Hihetetlen nyugalom és tisztaság árad zenéjükből, nagyon kevés hanggal rengeteg érzelmet és hangulatot tudnak kifejezni, végtelenül kellemes és megnyugtató.

A másik az izlandi Stereo Hypnosis nevű zenekarral készült VÍK című anyag, szintén az ambient világából. A két album akár egymás testvére is lehetne, annyira azonos a hangulatuk, mindkettőt ide is teszem, mert nehezen tudnék választani közülük. De hát miért én válasszak?

TFNRSH: Tiefenrausch

Ez a banda az egyik legkedvesebb új felfedezésem az idén, egy teljesen új, instrumentális német trió Tübingenből, a kis klubok világából. Pszichedelikus stoner-prog, saját meghatározásuk szerint egy utazás az ambient atmoszférán keresztül melankolikus dallamokkal és súlyos riffekkel. Ez tényleg igaz rájuk, kiegészítve azzal, hogy elképesztően érzelmesen, ugyanakkor okosan játszanak, tele zseniális ötletekkel. A gitárjáték maximálisan a zenélésről szól, csak nagy ritkán vetemedik szólózásra, azok viszont kimondottan jóleső és hatásos pillanatok. A Tiefenrausch egy tökéletesen felépített album, az ambientes lebegéstől valóban eljutunk a meglehetősen zúzós hangulatokig és szerencsére teljesen mellőzik az éneklést, így nincs, ami kizökkentsen. Nagyon megnézném őket élőben, friss és új zenekarként úgy tűnik, hogy erre kizárólag Németországban van lehetőség, hacsak valaki el nem hívja őket ide koncertezni. Már az ötleten is csak mosolygok...

Sleeping Pandora: Solar Island

Ha már német, instrumentális és gitárzene, akkor a lehető legjobb idei példa a Sleeping Pandora Solar Island című albuma. A név egy Mathias Rosmann nevű berlini multiinstrumentalistát takar, akinek ez a 11. anyaga 2017 óta, szóval nem nevezhető egy ötlettelen fazonnak. A Solar Island a maga kétórás időtartamával tökéletesen kikapcsol ebből az amúgy is könnyen felejthető világból, itt nem az idő számít, azaz épp hogy csak az, hiszen maga az időtlenség. Ez az album a novemberig tartó, elhúzódó nyár éjszakába nyúló grillezéseinek tökéletes aláfestő zenéje volt, és van egy sejtésem, hogy a hideg téli éjjelek kozmikus utazásaihoz is remek társ lesz.

Nick Harper: Tempus Fugitive

Nick Harper Roy Harper fia. Hogy kicsoda Roy Harper? Számomra maga az atyaúristen, angol folkénekes és gitáros, akinek munkássága jóval túlmutat a folkon. Egyéni fingerstyle technikája és költői szövegei jóval a legtöbb brit zenész fölé emeli, jó barátja volt a Led Zeppelinnek, akik dalt is írtak róla, Ian Anderson (Jethro Tull) példaképe és ő énekli a Have a Cigart a Pink Floyd Wish You Were Here albumán. Elmélyült, és talán túl igényes zenéjével különösebb sztárkarriert nem futott be, talán ezért is egyenletesen magas színvonalúak az alkotásai. Nekem az összes zene közül ő adott a legtöbbet, inspirációt és útmutatást is egyben, a mai napig rengeteget hallgatom. Sajnos 2013 óta nem adott ki új albumot.

Ellenben Nick igen, a 2023-as Tempus Fugitive már a sokadik anyaga. Bár a lemezeken zenekar kíséri, élőben általában egyedül játszik, ő az, aki húrcsere közben is gitározik és énekel, erről több felvétel is van a YouTube-on. Karitatív ügyekben is igen aktív, játszott Thaiföldön a cunamikárosultak javára, rákos és leukémiás betegeket, valamint kutatásokat támogató alapítványok megsegítésére, amelyek hegymászásokat támogatnak, így feljutott a Mount Everest alaptáborába, a Machu Picchura, a Kilimandzsáróra (ezeken a helyeken zenélt is), és részt vett különböző, koncertekkel egybekötött jótékonysági hegyi túrákon Nagy-Britanniában.

Új albumán sajnos nem nevesíti a zenészeket, így nem tudjuk meg, hogy ki játssza az első dal döbbenetes basszusszólamát – lehet, hogy ő maga. A Tempus Fugitive egyszerre nagyon korszerű és hagyománytisztelő, azonnal berántja a hallgatót a Harperspace-nek nevezett saját univerzumába, ahol az akusztikus gitár és a nem épp egyszerű szerkezetű dalok dominálnak, a kiszámíthatóság semmiképp nem jellemző rá. Nem egyszerű hallgatnivaló, lehet, hogy elsőre nehezen befogadható, de nagyon megéri próbálkozni vele. Harper méltatlanul alulértékelt gitáros, és úgy érzem, hogy játékára és zenéjére hatalmas szüksége van a mélyebb muzsikát kereső közönségnek ebben az autotune-ban fulladozó, röhejes zenei világban.

Jonathan Bree: Pre​-​Code Hollywood

Egyáltalán nem értem, hogy miért nem óriási sztár Jonathan Bree, vagy legalábbis miért nem sokkal népszerűbb? Az új-zélandi zenész több zenekarban is játszott, mielőtt 2013-ban kiadta első saját albumát, emellett producerként is közreműködött néhány előadónál. Minimalista, de nagyon ötletes popzene, kissé a 80-as évekre emlékeztető, egyben korszerű hangulatokkal és erősen melankolikus dallamokkal. Bármely napszakban és élethelyzetben hallgatható és élvezhető, megnyugtató muzsika, érdemes utánajárni a régebbi lemezeinek is.

Nekem a feleségem mutatta, nagyon megtetszett, áprilisban sikerült is megnéznünk az Instantban, ahol nagyon hatásos, szintén minimál, szürreális színpadi show-val, fényekkel lépett fel zenekarával és két, egyébként éneklő és hangszereken is játszó táncosnővel. Érdekessége, hogy Bree és az egész zenekar imidzse az egyszerű ruházat és az arcukat teljesen eltakaró fehér drapéria, ami túl azon, hogy ötletes, még rendkívül szimpatikus is, mivel szinte mindenki a külsőségekkel és az egójával akar érvényesülni, nála marad a puritán zene és a (maszkon is átütő) kisugárzás. Nagyon ajánlom mindenkinek, aki szereti az intelligens muzsikát és még jól is akar szórakozni.

The Re-Stoned: Spectrum (EP)

A moszkvai The Re-Stoned nem nevezhető rest társaságnak, a Spectrum EP a 24. megjelenésük 2010 óta. A trió itt is tökéletesen hozza a pszichedelikus, acid-rockos, old-school stonert, ám most kissé líraibb oldalukat is megmutatják. Mindig levesznek a lábamról, és az EP rövidsége miatt kedvem támad végighallgatni az egész diszkográfiájukat. Nagyon szívesen megnéznék velük egy közös bulit az ukrán Stoned Jesusszal, a súlyos elszállások alatt középső ujjunkat lengetve a barom politikusok felé.

Kosmischer Läufer: Volume Five

Nagyon izgalmas és rejtélyes vállalkozás a Kosmischer Läufer-sorozat, amelynek 5. darabja 2023-ban jelent meg. A sorozat alcíme magyarul A kelet-német olimpiai program titkos kozmikus zenéje 1972-83, és állítólag Martin Zeichnete, egykori keletnémet zeneszerző NDK-s sportolók edzéshez ajánlott és használt zenéit tartalmazza, kiegészítve néhány saját művel. Más megközelítés szerint az albumok Drew McFadyen, a The Magnificents nevű skót zenekar tagjának álnéven és kitalált történet mögé bújtatott albumai. Bármelyik verzió is a valóság, választhatjuk a szívünknek vagy eszünknek kedvesebbet, valójában mindegy, a zene tökéletes, régi vágású szintetizátoros krautrock, amit fülig érő mosoly kíséretében szoktam hallgatni. Nekem – már csak koromnál fogva is – az NDK-változat a szimpatikusabb, mert hát a krautrock mégiscsak német világ, szinte látom is magam előtt az agyonhajszolt, szétdoppingolt, szerencsétlen keletnémet sportolókat. A sorozat minden darabja zseniális, személyes kedvencem az első két rész, jó szívvel ajánlom az elektronikus zene rajongóinak. Én azért biztonság kedvéért ránézek a The Magnificents-lemezekre is!

Kobza Vajk: Csillanás

Kobza Vajk az oud hazai nagymestere, aki számtalan albummal bizonyított már, sokszor szerepelt más előadók lemezein és világszerte koncertezett is. A Csillanás is különleges élmény, egy teljesen más világba és talán korba is kalauzolja a hallgatót, meditatív zene, ami tökéletesen kikapcsol, szinte megállítja az időt. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki el akar menekülni a jelenből és ki szeretne lépni ebből a világból, élvezze relaxálva, kényelmesen, akár sötétben, csukott szemmel. Már csak azért is, hogy ne lássa az album egyetlen hátrányát, a számomra borzalmas borítót, ami a gyermekkoromat idézi, a 70-es évek elején voltak divatban az ilyen képek, ezektől mindig féltem. Szerencsére a tökéletes muzsika mindent felülír.

A CSILLANÁS 2023 LEGJOBB MAGYAR LEMEZEI KÖZÖTT A RECORDER LISTÁJÁN

James Rigby: DEVIL IN THE DETAIL – A Collection of original songs in open tunings for Acoustic Guitar

Jöjjön akkor egy másik egyedülálló művész, James Rigby (nem a trance előadó), aki a nyílt hangolású akusztikus gitár vitathatatlan mestere, egy Liverpoolban élő bácsi. Tipikus antisztár, ezer alatti feliratkozóval a YouTube-on, videóit is telefonnal készíti, valódi amatőr zenész, a szó legszimpatikusabb értelmében, ezen az albumán is mindössze egy szál fémhúros akusztikus gitár hallható. Játéka és muzikalitása viszont elképesztő, mestereinek tartja John Renbournt, Chat Atkinst és a fent már említett Roy Harpert. Ezek a hatások érvényesülnek tökéletes játékában is, mint ahogy az is azonnal szembetűnő, hogy idejét gyakorlással, nem pedig a közösségi oldalakon történő lájkvadászattal tölti. Egy égő gyertya, egy jó tea vagy akár whisky, és lehet odakint bármi, idebenn tökéletes a hangulat.

Schrei der Natur: Malavita!

A Schrei der Natur név Daniel Rossit takarja, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda, nyilván nem a focista. Annyi derül ki róla, hogy brémai muzsikus, akinek ez már a sokadik albuma és szerencsére nem kíméli a hallgatót. A tagek között felfedeztem az apocalyptic folk kategóriát, ami szerintem ebben az esetben inkább Neue Deutsche Welle, így mint a műfaj nagy rajongója, kifejezett örömmel és vigyorral hallgattam a lemezt. Az egészet áthatja a NDW-re amúgy is jellemző „ezt nektek” hangulat, és valóban ezt nekik. Nagyon tetszik, hogy semminek és senkinek nem akar megfelelni, ő így gondolja és teszi is, nagyon helyesen. A nyitott gondolkodású hallgatóknak ajánlom, a kommersz ízlésűek sírva fognak menekülni. Szerencsére.

Mos Eisley Spaceport: Further

Óriási öröm volt rátalálni erre a csapatra és második albumukra, a Furtherre. A szintén brémai trió saját elmondásuk szerint a próbahelyük ajtaja mögött található féreglyukon keresztül jut el 1972-be, vagy egy távoli galaxis külső peremére. Újak, fiatalok és nagyszerűek. Progos, krautos, punkos, space rockos, de leginkább nagyon ötletes zenéjük tényleg remek szórakozás, a nevükben szereplő űrkikötőhöz hasonlóan tényleg megtalálható mindenféle zenei létforma. Nem is nagyon érdemes beszélni róla, hallgatni kell.

Ours Samplus: Bepolar

A francia duó nem ma kezdte, 9 év alatt 11 anyagot készített, én csak idén bukkantam rájuk és kiváló új albumukra. Végre valakik fel merik vállalni a trip-hop kategóriát, mivel sokan mindenféle idétlen újabb tagek mögé rejtik ezt a stílust. Márpedig chilles trip-hop ez a javából, nincs agyonbonyolítva, ébredés után, napindítónak éppúgy alkalmas, mint éjjeli szórakozásnak, másnaposság ellen pedig kifejezetten ajánlom, mert nem a befordulós, hanem a kimondottan lazulós fajta. Morning Sunset című dalukban pedig Mounika fícsöringel, szerencsére nem a show-ból.

Bahboon: Thunder Ape

A 10. évfordulójukat ezzel az albummal ünneplő japánok szerintem az év messze egyik legjobb anyagát hajították a világ arcába. Döbbenetesen ötletes zenélés, hihetetlen hangszeres játék és ebben a műfajban szokatlanul remek éneklés. Ők maguk az alternatív jelzővel illetik az albumot, bár szerintem leginkább progresszív stoner, erős Black Sabbath- és Led Zeppelin-jelenléttel, a japánokra mindig is jellemző ötletességgel és precizitással, tele nem várt fordulatokkal. Sajnálom, hogy eddig nem hallottam róluk, mostantól megérdemelten toplistásak. Na, az ilyen lemezek miatt nem érek rá mainstream szarokat és egyéb gyermeteg cuccokat hallgatni. Ahogy ők mondják: „You can't help drinking beer”. Odabasz, hogy csak úgy füstöl!

Will Varley: Through The Lowlands

Will Warley angol énekes, gitáros, dalszerző legújabb albuma egy élő felvétel, amit a kenti Deal-ben rögzített, a Lighthouse nevű klubban. Warley stílusa inkább az amerikai folkhoz áll közel, azon belül is inkább Bob Dylan-hez, dalai erősen szövegközpontúak. A koncerten egy nagyon szépen és intelligensen játszó zenekar kíséri a szenvedéllyel éneklő frontembert, csodás trombita és steel gitár szólókkal feldobva a muzsikát, a felvétel hűen hozza az ottani hangulatot, hallgatása közben szinte ott éreztem magamat a közönségben. A személyes hangulatú dalok kedvelőinek kifejezetten ajánlom ezt az albumot.

OSCOB: FOLKLORE

Maxfield Davidson, azaz OSCOB nem fukarkodik a világ elé tárni muzsikáját, 2023-ban három albumot is készített. Itt a legutóbbit, a FOLKLORE címűt ajánlom, persze az ezt megelőző kettő is kiváló anyag. Ő például valamiért a vaporwave címkét aggatja a trip-hopra, nem is értem ezt a múltbéli kifejezésektől való kétségbeesett menekülést, mert ez bizony trip-hop. Méghozzá a legjobb fajta, fülledt hangulatú, late night music, ami a legszebb 90-es évekbeli emlékeket idézi, és amit képes vagyok végtelen mennyiségben, akár hajnalig hallgatni. Boldogság, hogy ma is készülnek ilyen albumok.

 

Garcez: Ancestral Power

Doom, pszichedelikus, space rock és stoner latin ütősökkel Brazíliából. Egy újfajta és szimpatikus megközelítése ennek a műfajnak, egyben visszanyúlás az orgonás, Santana-féle latinos rockhoz és a 70-es évek legjobb pillanataihoz. Csak a benyomásaimat tudom leírni, mert annyira új a zenekar, hogy szinte semmi információt nem találtam róluk a neten. Nem is kell a duma, szálljunk el velük!

Marcus Eads: Pride of Otsego

Marcus Eads egy általam újonnan felfedezett stílusban, az ún. American primitive guitar kategóriában alkot, nem is keveset, a Pride of Otsego a 28. albuma. A név megtévesztő, kimondottan összetett és kicsit sem egyszerű gitárjátékot takar, amit nem lehet könnyű előadni, de Eads mindezt olyan laza természetességgel teszi, amit hallgatva észre sem vesszük, hogy mindössze egy gitár szól. Ellenben szinte azt érezzük, hogy ott ülünk mellette a verandán Minnesotában egy sörrel a kezünkben, csak bámuljuk például a Lake Superiort, a benne ugráló halakat és a tó felett szálló madarakat, felhőket. Álmodik a nyomor, de az ébrenlét elviseléséhez kellemes segítség ez a lemez.

The Spacelords: Nectar of the Gods

A The Spacelords-ot szinte minden alkalommal ajánlom és ez idén sincs másképp, a rendesen beteg és szőrös német trió nem tud hibázni, most is hozzák azt, amit annyira szeretek bennük: space-es, stoneres pszichedéliát, generálszószként jó nagy adag krautrockkal nyakonöntve. Ezt a megunhatatlan elegyet, az istenek nektárját kapjuk az arcunkba, 10 percet közelítő vagy akár negyedórás dalok formájában, csak hogy boldogan merítkezzünk meg benne, bukjunk alá és néha levegőért kapkodva jöjjünk a felszínre az újabb adagért, mert nem tudjuk megunni. És persze azért, hogy tudjuk, hol is a helyünk: hát a Spacelords által uralt végtelen univerzumban, hol máshol?

SONIC TRIP PROJECT: AN ALIEN HEAT

Mivel az űr végtelen, az utazás folytatódik az angol Sonic Trip Project vezetésével, akik a Hawkwind és némileg a Motörhead által kitaposott (tej)úton száguldanak kozmikus zenéjükkel és immár 7. albumukkal. A borító kicsit Fritz Lang Metropolisát idézi misztikus környezetben, kitűnő space rock anyag sonic triphez.

Red Pine Mushroom: Vagrant

Kiváló és nagyon fiatal alternatív, ambientes poszt-rock zenekar Lengyelországból, ez az első albumuk és szinte semmi információ nincs róluk. Magukról azt mondják, hogy a koncertjeik minden esetben improvizációkból állnak, ettől minden előadásuk egyedi. Szívesen megnéznék egyet.

The Incredible Universe Of Guru Guru: Free Krautrock!

Sosem gondoltam volna, hogy 2023-ban új Guru Guru-albumot fogok hallgatni, pedig 1968 óta töretlenül léteznek és koncerteznek is. A Mani Neumeier dobos és énekes által vezetett zenekar munkássága a krautrock alapvetései közé tartozik, a 70-es években tartott koncertjeik és teljesen beteg, őrült színpadi előadásaik nagy hatással és befolyással voltak a későbbi német újhullámos előadókra. A 82 éves Mani azóta rendezettebb külseje ellenére sem lett sokkal épelméjűbb – persze csak a felfogását tekintve, hiszen mindig is kiváló dobos volt és tudta, mit csinál (mondjuk a Der LSD-Marsch című daluk az 1970-es Ufo albumról nem épp erre utal, de mégis). Az új album egy jóval leszelídültebb Guru Gurut mutat, amin azért vannak elborultabb pillanatok jócskán, az egyik dalban pedig a Pokoltűz Istene, Arthur Brown énekel.

Pink Fairies: Screwed Up

A Pink Fairies is létezik újra, a 70 feletti alapító tag Paul Rudolph és Lucas Fox, az első Motörhead-felállás dobosa maga mellé vette az egykori Hawkwind-basszeros Alan Davey-t, aki a Lemmy-hagyomány lelkes őrzője is. A dühös és elborult öregemberek már a második lemezüket adják ki ebben a felállásban, nagyszerű élmény hallgatni régi stílusú játékukat korszerű megszólalásban, különösen Davey röfögős és dallamos basszusozását. A dalok punkosan egyszerűek, nincsenek túlbonyolítva, inkább a lendületességre mennek. Hajlott koruk ellenére elhamarkodott dolog lenne leírni őket.

Még rengeteg kagyló hever a parton, ezért a részletekbe nem mennék már bele, csak néhány album, a teljesség igénye nélkül.

Neil Young 2023-ban 3 albumon is hallható, mindhárom nagyszerű. Az egyik Before and After címmel régebbi dalok újrarögzítve, egy szál gitárral:

A másik Chrome Dreams címmel régebbi dalok kiadatlan vagy eltérő változataival:

A harmadik és a legérdekesebb: Molina, Talbot, Lofgren & Young néven a Crazy Horse tagjai a pandémia alatt külön rögzített dalaikat szedték egy csokorba, az eredmény nagyszerű lett:

Orbitron: Cassini

Természetesen instrumentális, pszichedelikus stoner Németországból.

Miscellen: Contrablonde

Pszichedelikus, alter neo-noir-rock női énekkel Washingtonból. Nagyon jó lemez!

Adam Bosarge: Structures Without Rooms

Izgalmas elektronikus anyag Chicagóból.

Flaming Bess: Wrinkle Of Time

A 70-es években aktív kraut zenekar új anyaga, idős koruk ellenére nagyon friss és szórakoztató, egyben a régi idők progresszív zenéjét idézi.

bunsenburner: Rituals

Rendkívül izgalmas album Freiburgból, doomos, poszt-rockos, ambientes, stoneres, free jazzes és elektronikus elemekkel. Különlegesség.

Bald Anders: Navigator

Kraut-metal és space rock. A Rammstein-vonal kedvelői szeretni fogják, bár annál jóval izgalmasabb.

 

GERDESITS FERI 2021-ES KEDVENCEIT ITT TALÁLOD.

A 2022-ESEKET PEDIG ITT.

 

Böngészd át a szerkesztőség kedvenceit is!

2023 legjobb külföldi lemezei

2023 legjobb magyar lemezei

2023 legjobb filmjei

2023 legjobb sorozatai

 

Még több 2023-as toplista zenészektől:

Krúbi és BEATó

Jakab Zoltán és Makó Dávid (The Devil's Trade)

Esti Kornél és EZ Basic

Galaxisok és Felső Tízezer

egy5egy és kisbetűs ünnepnapok

Dányi Krisztina, Triglav, Zsüd

 

nyitókép: Schór Ádám