A The National tovább bővíti borongós univerzumát. Kilencedik lemezükön komoly erősítéssel és csilingelő nosztalgiával úgy szomorkodnak, hogy tulajdonképp nem is szomorúak. Ez a cikk először a Recorder magazin 104. számában jelent meg.
Keserédes férfilírában életvitelszerűen utazni már csak azért is kockázatos, mert mi van akkor, ha az embernek egyszer csak nincs oka panaszkodni. A The National elkámpicsorodó alt-rockja imponáló öntudatosággal kerüli meg a problémát és lassan negyedszázada képes annyit és úgy változni, hogy a sikerért felelős alaprecept releváns maradjon. Most például indie- és világsztárokat igazolnak le, zeneileg pedig elegánsan visszakanyarodnak a csúcsalbumok könnyebben hozzáférhető, algoritmusbarát világához. Kilencedik lemezük, a First Two Pages of Frankenstein jóval lágyabb, hamisítatlan posztpandémiás anyag.
Lírai én
Bármilyen szép törteket üt azonban a dobos Bryan Devendorf, bármennyire is fenségesek a zenéért felelős Dessner-tesók éteri hangszerelései, a The National egyértelműen a Leonard Cohen kalapjából előbújt énekes-szövegíró Matt Berninger körül gravitál. A nem mellesleg valószerűtlenül tökéletes frontember Berninger pont olyan jelenség, mintha valami fesztiválkedvenc X-generációs nagyvárosi függetlenfilm értelmiségi főszerepéből lépett volna át a mikrofonhoz. A The National útját éppen ezért csak az képes hosszabb távon is követni, aki rá tud állni a jellegzetes baritonján elővezetett egzisztencialista kesergőire.
 |
| Matt Berninger a Szigeten 2019-ben |
A zenekar egyik nagy erőssége persze éppen az, hogy Berninger kulcspozíciójával pontosan tisztában vannak és folyamatosan játszanak is vele. A bizarr módon vagány apakarakter a dalszövegekből előkúszó sztorikkal nemcsak lemezről lemezre árnyaltabb, de az egyébként sokszor megénekelt feleség is fokozatosan bevonódott a dalszövegek írásába. Sőt, az előző lemezen egy merész húzással a vendégül hívott női énekesek mögé dugták a berningeri dörmögéseket, új távlatokat nyitva a zenéjük előtt.
Bármennyire is meghatározó tehát Berninger személyes világa, a The National az első komolyabb sikerek óta folyamatosan bővülő kollektívaként működik, aminek van ugyan egy központi arca és állandó magja, de képes megőrizni az efféle kisközösségek jó értelemben vett barkács-szellemiségét. E megközelítés talán legszebb példája a Mistaken for Strangers csodálatos turnéfilmje, ami legalább annyira szól a zenekarról, mint a feladattal küzdő rendezőről, Berninger öccséről, illetve kettejük különös viszonyáról.
Egészséges önirónia
Az említett film egy másik alapvető fontosságú, a zenekarral kapcsolatban mégis fájóan keveset emlegetett minőségre is felhívja a figyelmet. A The National ugyan valóban sötét témákkal és komoly kérdésekkel foglalkozik, de korántsem humortalan vagy mentes az egészséges öniróniától. Bár a dalvilág gerincét Berninger szürreáliába hajló élveboncolásai adják és rendre előkerülnek aktuális társadalmi kérdések (a legjobb esetekben egyszerre, lásd a 2010-es kulcsdal Bloodbuzz Ohio énkereső melankóliáját), a vázolt szituációk gyakran amolyan legrosszabb forgatókönyvek vagy komplex érzéseket körbejáró megszelídítések.
A katasztrofizálás az énvédő lélektani automatizmusok igen érdekes alesete, ahol az egyén hajlamos a rá váró eseményeket a lehető legrosszabbra tippelni. Ennek egy enyhébb, még semmiképp sem patologikus formája, amikor önkéntelenül végigpörögnek bennünk a legszörnyűbb eshetőségek. Például egy magas helyen állva ösztönösen bevillan, milyen lenne a mélybe vetni magunkat, egy éles kést látva pedig artériás vérzést vizionálunk. A The National hasonló szakadékba bámulást csinál és a sötét oldalon vájkál, de nagyon is jól ismeri e nézőpont természetes határait.
A depresszív hajlamú ember reálisabban látja a világot, mert sokkal inkább számol a felmerülő eshetőségekkel. Ha mindez nem lendül túl egy ponton és nem válik kórossá, a sötétebb oldalunk feltérképezése, a legrosszabb forgatókönyvek átgondolása egészségesebb önképhez segíthet. A The National hol kimondottan rejtélyes, hol rafináltan kacskaringózó történetei pontosan ilyen énvédő vizsgálódások. Berningerék egy-egy hétköznapi szituációból indulva képesek a bennünk tátongó szakadékba nézni, majd a személyes démonokból univerzális szorongásoldást gyúrni.
A friss lemezen a zenekar mindezt kénytelen volt újabb irányból megközelíteni, Berninger ugyanis hosszú hónapokig képtelen volt új szövegeket írni és bénító depresszióban szenvedett. A First Two Pages of Frankenstein az ebből az állapotból kivezető út lenyomata és mint ilyen itt-ott nyilván borús és melankolikus, de alapvetően reménykedő kapaszkodás. Az új számok egy része ezzel az állapottal birkózik, míg a másik részük az újra megtalált emberi kapcsolatok ünneplése. Akár a kivezető út kereséséről (Your Mind Is Not Your Friend, This Isn’t Helping – mindkettő Phoebe Bridgers gyönyörű vokáljaival), akár rosszabb eshetőségek vázolásáról van szó (mint a szakítós, fojtott passzív-agresszivitásával kifejezetten vicces Eucalyptus, vagy a narrátor életéből elhagyható dolgokat akkurátusan listázó Ice Machines), a dalok egy része minden korábbinál törékenyebb.
Kilencedik
Ha felütjük a könnyűzene nagy történeti lexikonját, legendás kilencedik lemezekből meglepően kevés akad. Oké, a White Album, a Wish You Were Here vagy a Murder Ballads amolyan szabályt erősítő kivételek, de a kilencedikek fémjelezte életszakaszt megérő zenekarok általában vagy a soraikat rendezik és próbálják tartani a tüzet, vagy szeretnék magukat valahogy újra felfedezni. A The National egy kicsit mindkét irányba elindul és visszafelé is tekintget, de mintha semmiféle elvárást nem erőltetne magára. Ezzel a becsülendő hozzáállással persze új rajongókat nem nagyon fog magához gravitálni, de a hűséges követők mindegyike találhat minimum három-négy olyan dalt a tizenegyből, ami miatt várni fogja a következő lemezt.
Akad például obskúrus popkulturális referenciákkal kitömött múltidéző, amit mintha egy National-stílre állított algoritmus írt volna (New Order T-Shirt). Akad régi időket sirató párkapcsolati ventillálás (Tropic Morning News), gyönyörűen megtámogatva lassan elburjánzó gitárokkal, mintha a The War On Drugs valamelyik későbbi lemezére készült volna. A Grease In Your Hair fokozatosan begerjedő balladája szinte észrevétlenül emelkedik búgó gitáros himnusszá, az albumot záró finom Send For Me újrafogalmazott hitvallásként is hallgatható, a Taylor Swift közreműködésével készült zongorás The Alcott pedig mintha egyenesen a tematikus lejátszási listákra íródott volna.
Szomorú számok züllött szerelmeseknek – Címlapos The National-portrénk 2019-ből
Ennyiben maximálisan érthető a lemez címével megidézett Frankenstein doktor felbukkanása. A The National nagy műgonddal varrja össze újabb teremtményét és az operáció sikerül, az anyag életre kel. Nyilván nem ez a legjobb lemezük, de a First Two Pages of Frankenstein jó kilencedik lemez és ami talán a legfontosabb, továbbra is életben tartja ezt a végtelenül szimpatikus zenekart.
szerző: Huber Zoltán
