„Kedves zenék kedves emberektől” – A Galaxisok és a Felső Tízezer kedvenc 2023-as zenéi

2023.12.29. 10:44, soostamas

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal a 2023 elején egy újhullámos, poszt-punkos, a '80-as évekbe visszarepítő remek lemezzel (Minket ne szeress!) jelentkező Galaxisok, és testvérzenekara, a Felső Tízezer listáit olvashatjátok, rajta csodálatos dallamvezetésű, lendületes gitárzenék, neonfényben fürdő idegen világok, no wave disszonancia és szívszaggató omnichord-balladák, plusz a zűrzavaros 2023 egyik legnagyobb himnusza.

Fotó: Mudrák Balázs.

SZABÓ BENEDEK
(Galaxisok, Lituma, Zombie Girlfriend)

1. Tobacco: High On Life. Vol 1. (Original Soundtrack)

Ha a statisztika szerint az idei évben legtöbbet hallgatott öt számod mind ugyanazon a lemezen szerepel, nem kérdés, melyik volt a kedvenc albumod 2023-ban. Még akkor is, ha ez eredetileg csak egy közepes videojáték zenéje. Tom Fec ezúttal a sivatagi horror és az álomszerű ambient-vaporwave közül az utóbbit helyezte előtérbe, hogy neonfényben fürdő idegen világok távoli éjszakáinak álombéli hangulatát kölcsönözze hosszú bel- és külvárosi bolyongásoknak tavasztól télig, mostantól az örökkévalóságig.

2. Hayden Pedigo: The Happiest Times I Ever Ignored

Még egy lemez ének nélkül. Aki olvasott már legalább egy interjút a texasi Hayden Pedigóval, pontosan tudja, hogy hiába az akusztikus gitár és az atmoszférikus pötyögés, ő egy igazi punk. Az American Primitive Guitar szelíd bontogatásai és az ambient között egyensúlyozó album ezért is több kellemes liftzenénél; a lágyan egymásba omló harmóniák mögött végig ott érezni a bevásárlóközpontok parkolóiban köpködő kapucnis srácok flegma lázadását.

3. Paint: Loss For Words

Az Allah-Las gitáros-énekese, Pedrum Siadatian szerencsére szólóban sokkal izgalmasabb az anyazenekaránál. A Loss For Words – címének megfelelően – végig instrumentális, és a lebegősebb posztpunktól a krauton keresztül a no wave disszonanciáig minden van rajta, ráadásul a zűrzavaros idei év egyik legnagyobb himnuszával, a páratlan Rokc Muzikkal kezdődik.

4. Lael Neale: Star Eaters Delight

Ha egy szám úgy kezdődik, hogy zúg a szalag, félig már meg vagyok véve. Lael Neale a legnagyobb covid-hullám kellős közepén jelentette meg előző, Acquainted With The Night című lemezét, aminek szívszaggató omnichord-balladái számos nyári estén okoztak heveny elérzékenyülést, a Star Eaters Delight pedig ugyanezt a kazis barkácshangulatot viszi tovább, csak ezúttal több a posztpunkos basszus és a krautos dob, de a lényeg még mindig az, hogy ez az ember gyönyörű számokat ír.

5. The Clientele: I Am Not There Anymore

Érzékeny pontom a Clientele, kamaszkorom óta kíséri az életemet, és ez valószínűleg így is lesz a dolgok legvégéig, viszont a hosszú szünet után megjelentetett előző nagylemezük, a Music For The Age of Miracles most már bevallhatom – néhol tisztességes karriervégi lábjegyzetnek tűnt. Nem is lehetne meglepőbb a klasszikus covid-kiadványok összes jellegzetes vonását felvonultató, minden eddiginél összetettebb és kísérletezőbb I Am Not There Anymore, ami egyértelmű késői pályacsúcs, tele gyönyörű számokkal és felejthetetlen pillanatokkal, miközben a törött üvegszilánkokból lassan összeáll egy titokzatos történet hegyek gyomrában alvó királyokról, az élettől lázas kamaszokról, a gyászról és a kerti sövény mögött folyton ott lapuló varázslatról.

„EDDIG AZ ÉLETMŰ ÚGY SIKERÜLT, AHOGY SZERETTEM VOLNA” – IDEI INTERJÚNK SZABÓ BENEDEKKEL

Fotó: Mudrák Balázs.

GÜNSBERGER ÁKOS
(Galaxisok)

Beach Fossils: Bunny

A 2017-ben megjelent Somersault című lemezük biztosan ott van a top 10 kedvencem között, nagyon kíváncsian vártam, hogy 6 év után milyen lesz a következő. Egy kicsit elmaradt a várakozásaimtól, de így is befért az évi top 5-ös listámba. Az előző lemezhez hasonlóan nem tudok húzószámot kijelölni, érdemes az egészet egyben hallgatni és közben sétálni, futni, utazni, vagy csak úgy nézni ki a fejünkből. Kritikánk.

Unknown Mortal Orchestra: V

Az UMO azon kevés zenekarok közé tartozik, akiknek úgy koherens az eddigi életműve, hogy abba belefér az instrumentális őrjöngéstől (IC-01 HANOI) kezdve az ordas popslágerekig (Hunnybee) minden. A That Life single nálam nagyot ment már korábban is, ezt a lemezt is elég sokat hallgattam idén.

The Clientele: I Am Not There Ynymore

Hosszú idő után megelégeltem azt, hogy a buszban állandóan általam csak kitalált zenekarokként aposztrofált együttesek lemezeiről megy a diskurzus, ezért évekkel ezelőtt megkértem a többieket, hogy írjanak egy top 10-es listát a kedvenc lemezeikről, és Benedek első helyén szerepelt a Suburban Light, amit akkoriban (2017-18 környéke lehetett) egy rosszul szóló indie nyenyergésnek hallottam. Majd idén év elején kijött ez a lemez és Benedek ajánlására meghallgattam. Majd megint. Majd megint. És borzasztóan elkapott a hangulata, és ennyi év távlatából a Suburban Lightot is megszerettem. Szóval érdemes emberektől zenei ajánlásokat gyűjteni!

Brad Mehldau: Your Mother Should Know

Ha már indie nyenyergés megszeretése: Mehldau volt az a zenész, aki a szobából ki tudott üldözni kamaszként, majd pár évvel később ő lett az egyik legfontosabb példakép. A csávó úgy tud Nirvanát és Radioheadet játszani, és úgy csinál ezekből 10-12 perces improvizációkat, hogy végig ott van a szeretet az eredeti számok iránt, és valami olyan elképesztően gazdag érzelemvilág és hangszeres játék, hogy így sok év távlatából is kimeríthetetlen inspirációs forrás. Ezzel szemben ezen a lemezen semmi nyakatekert megfejtés, fúgákká és szonátákká növő rockslágerek, „csak” szépen, egy szál zongorával eljátszott Beatles-dalok. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy most azt érezte, hogy ennyi mondanivalója van.

Westerman: An Inbuilt Fault

A 2020-as Your Hero Is Not Dead lemezt annak idején elég sokat hallgattam, aztán valahogy teljesen leesett Westerman a térképemről. Majd év elején ismét Benedek írt rám, hogy hallottam-e az új lemezét, úgyhogy ismét a fókuszba került, hogy aztán a kocsiban egyedül vonyíthassam, hogy „I’m sorry I couldn’t hold the breach”. A többi lemezhez hasonlóan (bár lehet, hogy ez már csak az én maradiságom következménye) ezt is egyben ajánlom, nagyon szép és koherens íve van az egész lemeznek, nyár esti hazasétálásokhoz vagy valami víz partjára különösen ajánlott!

Fotó: Mudrák Balázs.

SALLAI LÁSZLÓ
(Felső Tízezer, Galaxisok, Platon Karataev, Captain Average, The Somersault Boy)

Sparklehorse: Bird Machine

Miután bő egy évtized eltelt úgy, hogy semmi hír nem volt Mark Linkous posztumusz lemezéről, ami a 2010-es halálakor már közel készen volt, így nem gondoltam volna, hogy valaha is tényleg hallani fogom. Úgyhogy az idei év nagy eseménye számomra egyértelműen ennek az albumnak a megjelenése volt, és bár tartottam tőle, hogy csalódás lesz, de végül egyáltalán nem. Ezt a lemezt hallgattam a legtöbbet idén, és furcsa módon talán ez a legkönnyebben emészthető és legderűsebb Sparklehorse-album, már ha ez a szó használható egyáltalán Linkous zenéjére. A kísérteties hangzás és a suttogós ének hozza a hamisítatlan hangulatot, és az olyan dalok, mint az Evening Star Supercharger, a Chaos Of The Universe, vagy a Hello Lord révén a tragikus háttértörténettől függetlenül az év egyik legjobb lemeze nálam. Kritikánk.

Young Fathers: Heavy Heavy

Néhány évvel ezelőtt egy német Platon-turnéra indultunk, de még előtte Pesten beültünk Bradák Somával a Kontakt nevű kávézóba. Ehhez két nevezetes dolog is kapcsolódik, egyfelől mivel aznap nem nagyon figyeltem a felelősségteljes koffeinbevitelre, majd szétdurrant az agyam a negyedik kávétól, másfelől itt hallottam először a Young Fathers Border Girl című dalát. Már a buszban elkezdtem tőlük lemezeket hallgatni, de kicsit széttartónak éreztem az addig megjelent anyagokat. A Heavy Heavy viszont úgy tudta megtartani a hangzásokkal való kísérletezést, hogy sokkal letisztultabbá is tette a Young Fathers koncepcióját. Az egész lemez nagyszerűen gördül végig az elejétől a végéig, a kedvencem róla pedig az I Saw.

AJJ: Disposable Everything

Kevés lemezt vártam jobban 2020 elején, mint az AJJ (egykoron Andrew Jackson Jihad) Good Luck Everybodyját. Hiába volt rajta egy-két fantasztikus dal és hiába sejtette meg, hogy milyen pokoli év lesz 2020, sajnos egyértelmű mélypontja volt ez az eddigi karrierjüknek. (Egy YouTube-kommentelő írta azt egyszer egy videójuk alá, hogy az AJJ sokkal jobb volt addig, amíg Sean Bonnette nem jött rá, hogy nem csak három akkord van a világon, ezzel hajlamos voltam akkor egyetérteni.) Éppen ezért a Disposable Everythinget mérsékeltebb érzelmekkel vártam, de szerencsére sikerült vele kiköszörülni a csorbát. A címadó dal szövege régóta az egyik legjobb, amit Bonnette írt, a Death Machine pedig a last.fm-statisztikáim szerint a legtöbbet hallgatott dalom volt idén.

Jeff Rosenstock: HELLMODE

Amerikánál és a punk határterületeinél maradva Jeff Rosenstock idei lemeze sem okozott csalódást. Ahhoz képest, hogy elég sokféle hangulat irányába kalandozgatott az elmúlt évtizedben, egészen egyenletes színvonalú maradt a diszkográfiája, a HELLMODE pedig ismét egy pöpec album. Talán összességében ez a legmelankolikusabb Rosenstock-anyag és annyira nem szakítja be az asztalt, mint a 2016-os WORRY., de annyi baj legyen. A LIKED U BETTER az egyik legslágeresebb dala valaha, a DOUBT elképesztő érzelmi hullámvasút, a HEALMODE pedig az év egyik balladája.

Dead Bob: Life Like

Sajnos a kanadai punkzenekar, a NoMeansNo egy évtizede bedobta a törölközőt, de szerencsére a tagok továbbra is aktívak maradtak. A gitáros Tom Holliston akusztikus műsorát októberben láttuk vendégül Budapesten, a dobos-énekes-mindenes John Wright pedig amellett, hogy az elmúlt években egy kocsmát csinált Vancouverben és a Compressorhead nevű robotzenekar zenei vezetője volt, most egy teljes értékű szólóalbumot is készített. A NoMeansNo-mitológiából ismerős Dead Bob név mögött ő rejtőzik, a Life Like pedig egy nagyon szórakoztató album lett. A címadó dal egy ’98-as NMN-dal újradolgozott verziója, a White Stone Eyes pedig még szintén az anyazenekarral készült, de az azóta született dalok is nagyszerűek, például a nyitódal, a Just Breathe.

Fotó: Mudrák Balázs.

BRADÁK SOMA
(Galaxisok, Platon Karataev)

Beach Fossils: Bunny

Amikor hosszabb szünet és egy kevésbé erős album után új anyaggal jelentkezett a Beach Fossils, akkor félelemmel vegyes várakozással fogtam bele a hallgatásba, de a Somersault bizonyította, hogy aggodalmam feleslegesnek bizonyult. A hat évvel később megjelent Bunny pedig megmutatja, hogy Dustin Payseur és társainak lendülete nem fogy, sőt. Aki 2023-ban sem ijed meg a csodálatos dallamvezetésű, lendületes gitárzenétől, annak nagyon ajánlom.

The Soft Walls: True Love

A 2010-es évek hálószobaszínterének egyik számomra kedves képviselője a The Soft Walls néven alkotó Dan Reeves. A korábbi anyagaihoz képest kevesebb a monotonabb, krautrockos dal, és nem annyira lo-fi a megszólalás se, cserébe született pár nagyívű refrén és jó pár pszichedelikus gitártéma.

The Serfs: Half Eaten By Dogs

Félig-meddig véletlenül akadtam rá idén erre az együttesre, és csak csodálkoztam, hogy nem ismertem őket korábban, hiszen ez a fajta posztpunkos, kísérletezőbb zene régóta közel áll hozzám. A The Serfs ennek a műfajnak a szintis-táncolós vonalát erősíti, amit itt-ott experintálisabb, zajos dalokkal vegyít immáron harmadik lemezén. Sötét, repetitív és indusztriális: mi kellhet még?

Purelink: Signs

Két-három éve kezdtem intenzívebben feltérképezni különböző elektronikus zenei műfajokat, de elsősorban a kilencvenes években kialakuló ambient techno/IDM zenék ösvényén elindulva. Így akadtam rá a Purelink kollektíva idei lemezére, ami az ambient és a dub techno puha szintézisével tudja távolra repíteni a hallgatót. Tökéletes album télre, ablakokon kibambuláshoz.

a.s.o. - a.s.o.

A berlini duó zenéje egyszerre öltözik downtempo és dreampop ruhába és mindezt a szofisztikált énekhang koronázza meg. Ugyanúgy el tudom képzelni a dalok nagy részéről, hogy sorozatok vagy filmek zenéjeként bukkannak fel, és hogy fülledt klubokban táncolnak rájuk egymás testéhez tapadó emberek.

Fotó: sinco.

KORÁNDI DÁVID
(Felső Tízezer, cappuccino projekt, Tetrats)

kedvencek:

blur - the ballad of darren
slowdive - everything is alive
ben howard - is it?
ben stafford - in the garden
sun-rot - mirage
deus ex quartet - mirage
frog - grog
lázár tesók - eső előtt
gorillaz - cracker island
gulu gulu - terápia
galaxisok - minket ne szeress

Idén elég sokat változtam a zenekeresést illető megközelítésemben. Lehet, hogy azért, mert életem eddigi legeseménydúsabb éve volt (azt hiszem), de nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy milyen zenét szeretnék csinálni a jövőben, ennek következtében azon is, hogy milyen zenét akarok hallgatni. Rájöttem, hogy a rajongás hiányzik az életemből. Lehet, hogy a korom miatt, lehet, hogy a világ kora miatt, de tudatalatt egyre nehezebben hagyom áttörni a rám rakódott rétegeket, sőt, leginkább csak rétegek rakódnak rám, mint egy fára az évgyűrűk. Ezért idén különösen figyeltem arra, hogy ne szégyelljek egy zenét meghallgatni 20-30-szor, ha éppen az üti át bennem a rajongáshoz vezető ingereket. Év végére szépen kezdtem elhagyni a trendek követését, és fórumokat kezdtem bújni, ahol bizonyos típúsú zenéket lehet találni, úgy, mint régen. Ezeknek az eredményei lettek mondjuk a Frog és Ben Stafford idei albumai, amik akár az is lehet, hogy nem olyan jók, de nem is tudom őket szubjektíven megítélni, mert küzdöttem értük, és rájuk találtam.

Amúgy sem fontos nekem annyira zene objektív része, nekem az számít leginkább, hogy mennyire érzem át és értem, hogy miről van szó. Azt hiszem, ennek köszönhetőek a magyar albumok a listámon. A Gulu Gulu-s srácok nagyrészét közelről ismerem, és nagyon szeretem őket, ezért a zenéjüknek is nagyon tudok örülni, igazi shoegaze punkok az arcok, akiktől sokat tanulok a jó hozzáállásról. Az ún. Lázár tesókat is lett szerencsém közelebbről megismerni, és ennek tükrében (is) volt figyelmem a szépségére a lemeznek. Gyönyörű hangszerelés, krémesen lágy dallamostyák, profi zenekar és kedves szövegek kedves emberektől, akiknél keményebben melózó embereket keveset látni a popszakmában. A Deus Ex Quartet konkrétan az egyik kedvenc zenekarom, hihetetlen jó zenészek írnak végtelen okos számokat. Nagyon közel áll hozzám a zenei világuk (meg ők maguk is), és ezen az új lemezen konkrétan a kedvenc számaimat adták ki, végre nem csak koncerteken lehet hallgatni ezeket!

A Galaxisoknak az új lemezéről már elmondtam a véleményemet Benedeknek, úgyhogy szerencsére már össze tudom foglalni egy mondatban is: nem ez lesz a kedvenc lemezem tőlük, de a zenekar életműje minimum lenyűgöző, és ennek szerves, lélegző része ez a stílusgyakorlat is, ami megidéz nekem egy olyan kort, amelyben sosem éltem. A Sun-Rot lemeze egy nagyon szép búcsú a zenekartól, rövid és velős, újraelővevős. Ha az Alvvays zenekar egy nő lenne, akkor a Sun-Rot tuti a nővére abban a világban. Köszi, hogy voltatok!

A nemzetközi lemezek választásában szintén a rajongás inspirált, a Blur, a Gorillaz és a slowdive is mind olyan zenekarok, amelyet nem a zenéjük felszíne miatt szeretek, hanem azért, mert olyankor adtak olyat. Biztos voltam benne, hogy tetszeni fognak, már azelőtt, hogy meghallgattam őket, és relatíve így is lett. Nem mindegyik szám tetszik az albumokról, de vannak, amik nagyon, és az említett 20-30-szoros hallgatás áldozatai lettek. Ami közös ezekben a zenekarokban nekem (talán a Gorillazt leszámítva), hogy megnyugtatnak abban, hogy lehet méltóságteljesen megöregedni zenészként, úgy is, hogy nagyon kötnek egy kifejezett stílushoz vagy korszakhoz a popzeneirodalomban. Felnézek rájuk emiatt.

Ben Howard idei lemezét azért hagytam a végére, mert talán kevés zenészért tudok annyira rajongani most már, mint iránta. Ennek az arcnak minden lemeze más, és minden lemezről sugárzik a kedvességgel vegyülő visszafogottság. Akár fájdalmas dolgokat ír ki magából, akár az idei, meglepően pozitív és életigénylő hangvételben fogalmaz meg zenét, mindet átérzem, mindegyik kedves. A szövegei ennek a lemeznek a karrierbe illően innovatívak és közvetlenek. A hangzástól pedig elszáll az agyam, gyönyörűen egyensúlyozott, kimért, de mégis organikusnak ható struktúrák. Ezek nekem mind arra utalnak, hogy piszkosul érzi az arc, és én nagyon szeretem ezért.

értékeltem valamennyire:

boygenius - the record
caroline polachek - desire, i want to turn into you
yo la tengo - this stupid world
ghostwoman - hindsight is 50/50
ali sethi, nicolas jaar - intiha
always other - far from everyone you know
la femme - paris-hawaï
royel ottis - sofa kings
aphex twin - blackbox life recorder 21f/ in a room7 F760
ryan bourne - plant city

Ezek a lemezek teljesen random módokon estek rám. Van, amelyiket a trendkövetések miatt hallgattam meg, és bejött, de nem lettem szerelmes. Van, amelyiket rajongásból hallgattam meg, de nem nekem szólt (legalábbis egyelőre). Végül pedig vannak azok, amik szintén az internet és a barátok bugyrai között találtak rám, és tetszettek is, de nem lettek kedvencek.

Fotó: Sípos Józsi.

KELECSÉNYI DONÁT
(Felső Tízezer, Gulu Gulu, Beach Beach & The Boogey Mango)

cappuccino projekt: az utak kifürkészhetetlenül rögösek

Kicsit ciki, hogy elvileg játszom a zenekarban, de a lemezen még nem játszottam. Számomra minden idők legjobb lemeze (megfelelő sorrendben!!!). Hallgatva is nagyon jó, előadva pedig életem legmeghatározóbb koncertje volt.

The Drums: Jonny

Tinédzserkorom meghatározó zenekara idén kihozott egy friss lemezt. abszolút ajánlom mindenkinek, nagyon jó, hogy a pályája csúcsát mára maga mögött hagyó előadó a régi fényének üldözése helyett fantasztikus új utakat fedez fel albumával.