„Hiányzott a hangunkból ez a dühösség” – 30Y-interjú

Néhány éve még úgy tűnt, nem lesz több lemezük, hogy aztán a legjobb formájukban térjenek vissza. A 30Y nemcsak jobb, de fontosabb zenekar, mint valaha, az esszenciális ki az akit még megölelnél után a december elsején megjelent dupla album, az X ráadásul több új arcukat is megmutatja. Hogyan jött feloszlás helyett megújulás, kiábrándulás után dühhel, részvéttel, beatleses sorvezetővel? Erről is beszélgettünk a Beck testvérekkel. Ez a Recorder magazin 110. számában megjelent interjú bővített változata, a zenekar három budapesti helyszínen mutatja be az új lemezt, a Dürerben, az A38-on és az Akváriumban.

Azt mondtátok, soha nem kísérte még ennyi kétség egy új 30Y-lemez megszületését. Az mondjuk tényleg nem evidens, hogy egy mindjárt 25 éves zenekar képes megújulni a tizedik lemezén, ráadásul ennyire izgalmasan. Milyen kétségek között született meg a lemez?

Beck Zaza: Nincs módszertanunk és soha nem is volt. Amikor Zoli beállított az X szövegeivel, éreztük, hogy ezt megint másképp kell megcsinálnunk. Ilyenkor pedig mindig kérdés – pláne, hogy az X szövegvilága jó sűrűre sikeredett –, hogy ki hol tart az életében, meddig tud alámerülni a dalokban, értőn, kreatívan nyúlni hozzájuk. És ha ez egyénileg sikerül, még együtt is meg kell tudnunk tenni ugyanezt. Ez most kifejezetten nehéz volt, mert magánemberként még sosem voltunk ennyire távol eső élethelyzetekben.

Beck Zoli: Leginkább türelmet tanultunk, mert nagyon máshonnan, más érzelmi készlettel, hangoltsággal érkeztünk meg hónapról hónapra a stúdióba. Nem technikai kérdéseken akadtunk meg, hanem azon, hogy mint alkotó emberek értjük-e egymást, és képesek vagyunk-e ugyanonnan nézni egy dalra, vagy legalább érteni, melyikőnk honnan is indul. Amikor három éve felvettük a mesélőst, egy indulatból tudtuk eljátszani, még úgy is, hogy nem egészen ugyanazt a dalt játszottuk. Aztán odaértünk a lemezmunkák első dalához, az éhezők jóllakottakhoz, és az emberi és az értelmező viszonyok összehangolása olyan sok energiát igényelt, hogy azzal nem lehetett belefordulni a lemezbe. Meg kellett állnunk, és azt hiszem, a zenekar erejét az mutatja leginkább, hogy képesek voltunk erre. A dal tavaly áprilisban jött ki, és november végén tértünk vissza az alkotófolyamathoz. Az egyes dalok szintjén persze így is sok munka volt, hogy közösen értsük, mit is kell csinálnunk – a haragnak, a lemez nyitódalának például volt olyan stádiuma, amikor hard-rock himnuszként játszottuk, még a Deep Purple is megirigyelte volna. Szóval a hangszerelés radikális változásait a dalok hívták elő, azt kellett megtalálnunk vagy megéreznünk.

Nagyon sokféle 30Y van az X-en az elektronikus kísérletektől a dühös közérzetű dalokon át a zajos pszichedéliáig. Meglepő volt, milyen sokféleképpen és gazdagon fogalmaztátok újra a zenei világotokat.

Zaza: A sokféleség abból fakad, hogy négyen négyfelé vagyunk, és közben folyamatosan kísérletezünk azon, hogy megújítsuk a saját hangzásunkat. Ádi rengeteg basszusgitárt elfogyasztott, mire visszatért a klasszikus Fender Precisionhöz. Zoli vett egy Crumart, hogy a Papa is beleszeressen, és lett egy szép Yamaha RA200 ládánk is, olyan, amilyet a Pink Floyd is használt.

Zoli: Ennek az az izgalma, hogy szabályozható a forgó hangszóró sebessége, és ez egyfelől nagyon paraszt térérzetet, másrészt lebegő pszichedéliát teremt. Szerintem lényegi eleme a hangképünknek az, hogy Zaza az elektronikus zenei térben is gyalogol, elég csak a p2b-re utalnom, szóval elképesztően bátor és kísérletező, ami szerencsénkre nyomot hagyott a 30Y-lemez dalain is.

Zaza: Ezekből a technológiai újításokból pedig másfajta identitás- és hangzáslehetőségek születtek.

Zoli: Ezt úgy képzeld el, hogy van egy hangkép a fejedben, amihez keresed az eszközöket, amelyek majd megváltoztatják a játékodat. Egy Crumar zongorán másképp billentesz, mint egy pianínón, mert a hangkép más játéktechnikát kínál fel. Zaza számára a lemez első pillanata nem az, amikor felvesszük, hanem amikor megszületik az a hangkép, az a zenei identitás, az a dobfelszerelés, ami szerinte kifejezi az adott dalvilágot. Ettől nem játszik majd máshogy, mégis más történik a keze alatt, mert másfajta nyelv alakult ki a dobbal folytatott dialógusban.

30Y | Fotó: Martin Wanda

Zaza: Erre azért bőven vannak klasszikus példák: mondjuk Hendrix és a fuzz pedál, vagy a Radiohead és a zsinóros, telefonközpontos szintetizátor így hirtelen.

Zoli: De a technicista kérdés, hogy és ebbe mit rakjunk bele, nem jött elő. Azt kerestük, hogy a hangképek, harmóniasorok, melódiák, ritmusok kölcsönhatása hogyan rajzol ki egy világot. Ehhez pedig össze kell hordani az alapelemeket, amikről nem tudod még, hogy gulyásleves lesz vagy mákos bejgli, de azt igen, hogy ezekre van szükséged. Az autonóm kifejezésnek egyszerre szabadsága és veszélye is, hogy mindenhez hozzáférünk, de nem válogathatsz a végtelen plug-inből, mert akkor nem lesz zenei nyelved. Nem ügyes, ízléses vagy kreatív akarsz lenni, hanem közölni akarsz – a lehető legpontosabban. Ezért volt fontos, hogy kis, analóg elrugaszkodásaink legyenek. A dobgépek java része egy 1971-es japán dobgép, Univox SR-55, amivel a Kraftwerk Autobahn lemeze is készült. Ezt kötöttük át az analóg gitáreffekteken és vittük ki a gitárerősítőre, amit bemikrofonoztunk, így előállt egy brutális, bunkó, monoton káosz, amiben Zaza variálta a ritmusképleteket, én meg guggoltam a gitárpedáloknál és állítgattam az effekteket. Ezekből dolgoztuk ki a zenei alapokat, például a szomszédot vagy a te nem vagy azt.

Zaza: Jó esetben minden átmosódik mindennel az alkotási folyamatban. Amikor a mit mondhatnék nekedet játsszuk, ami egy szép, klasszikus 30Y-dal az X-en, az számomra nem egyenértékű a felhővel vagy az öltöztetnéd meginttel, mert egészen más identitás áll mögötte, aminek része a dobgéphez térdelő embertől Papa Crumar-modifikációin át Zoli zajos gitározásáig minden.

Zoli: És ehhez jönnek még a szimfonikusok, a vonósnégyes.

Volt is egy kései Beatles-fílingem a lemezt hallgatva.

Zoli: Reméltem is. Az ahogy elképzeltem óta erősebben előkerült nálam a Beatles, de leginkább John Lennon. Ő az, aki a szórakoztató zenei elbeszélésből jelentésteli dalnyelvet formált, és engem nyilván ez izgat.

Múltkor azt mondtad, hogy az ahogy elképzeltem alapozta meg a mai 30Y-t. Van köze ennek a lennoni gondolkodásmódhoz?

Zoli: Biztosan. Az Imagine-allúzió tulajdonképpen zenei és gondolati értelemben is jelen van: mi életigenlők vagyunk, de nem optimisták; idealisták vagyunk, de nem naivak.

Zaza: Ha a 30Y-t egyénként képzeljük el, akkor abban az időszakban talán a felnőtté válás reflexív szakaszában járt, miközben magán viselte az összes traumáját. Igenis rajtunk van annak a traumája, hogy elveszítettük Dávidot (Bóra Dávid, a 30Y hangmérnöke, producere), vagy azé is, hogy ez a sikerre nem éhes zenekar mégiscsak sikeressé vált.

Ez trauma volt?

Zaza: Hát persze. Amikor kifejezetten rebellis punknak képzeled magad, majd azt veszed észre 2009 környékén, hogy a Franz Ferdinand co-headlinere vagy és tízezrek néznek, játszik a rádió, és írnak rólad az újságok, az fura, mert nem ilyen ember vagy. Nem azért lett sikeres a 30Y, mert azt akartuk. És nem is egy üzleti vállalkozást hoztunk létre. Ráadásul nem volt időnk megélni a zenekar első időszakának traumáit, mert évente volt 120 koncertünk, és kis túlzással évente egy lemezünk, hiszen zenélni és alkotni akartunk. Hogy akkor szét mertük rúgni a zenekart, leállni és újragondolni mindent, zenekart, menedzsmentet, de leginkább azt, hogy mi kik vagyunk tulajdonképpen, annak lett egy nagyon erős jelölője: az ahogy elképzeltem. Az pedig, hogy ebben konkrétan az Imagine allúziója van zeneileg és szövegileg, az elfogadása annak is, hogy oké, gyerekek, akkor mostantól így fogunk élni.

„NEM DIVATOS, DE MI A SZERETET FELŐL AKARUNK BESZÉLNI” – A 30Y 21 éve 21 dalban

A sikert végül hogy tettétek helyre magatokban?

Zaza: Alapból is nagy szerencse, ahogyan mi testvérek vagyunk a bátyámmal, de az különösen nagy segítség, hogy amivel az én hirtelen, türelmetlen személyiségem miatt megszenvedek, azt Zoli világéletében jobban tudta kezelni. Emiatt mindig volt egy könnyebb utam, ahol meg tudtam oldani ezeket az ügyeket. Nekem részben erről is szólt a leállásunk idején a Bezzeg a kurva Beckek, amiről nem véletlenül mondtuk, hogy terápiás lemez.

Zoli: A sikernek önmagában semmi értelme, akkor számít, ha képes vagy alkotó potenciállá tenni, és ebben továbbra is igazat mondani. Ami nem azt jelenti, hogy igazságot mondasz, hanem azt, hogy elmondod: nem tudsz igazságot mondani. A siker azért fontos, mert megnyílnak tőle azok a terek, amelyek amúgy nem.

Zaza: A Melinda utcai garázssoron hogy csinálsz tizedik lemezt? Sehogy.

Beck Zoltán és Beck Zaza | Fotó: Martin Wanda

Zoli: A siker lényege, hogy az alkotás, az önmegfogalmazás szélesebb eszköztárát kínálja fel. És ezzel aztán bánni kell. Ahogy bánni kell a reflektorral is, ami jár vele. Hogy azt magadra küldöd-e mindenáron, hogy te tetszelegjél benne, vagy azt mondod, hogy nézd, milyen fontos dolgok vannak még a világban. Például zenekarok, könyvek, filmek, társadalmi ügyek, mert ez megjeleníti, referálja azt a horizontot, amit mi belátni tudunk vagy akarunk. A kérdés az, hogy a sikert célként tűzöd-e ki magad elé, vagy csak létrejön annak eredményeként, amit csinálsz. A 30Y számára ez következmény, szóval ezért is lehetett vele tűrhetően bánni.

Az előző lemezetek, a ki az akit még megölelnél sorsfordító volt a zenekar életében. Vecsei H. Miklós mondta, hogy hattyúdalt várt tőle, de aztán visszahozta számára a 30Y aranykorát. Erre érett be az ahogy elképzeltem hozta megújulás?

Zoli: Hát, visszafelé lehet így értelmezni. Annál szerencsésebb pillanat, mint a 2019-es lemez, talán nem volt a zenekar életében. A producerünknek, Ligeti Gyurinak ott kis túlzással szinte nem volt más dolga, mint jól lerakni a mikrofonokat és felvenni a zenekart. A 30Y nyelve, amit az ahogy elképzeltem zeneileg is megrajzol, a klasszikus dalstruktúra, a nagy ívű és egyszerű hangszerelések, meg a többi, annyira evidensen volt jelen azon a lemezen, hogy utána azt gondoltam, nincs már több dal, több lemez bennem. Az a lemez a 30Y-daloknak a legjellemzőbb, legerősebb formáját mutatta. Aztán az éhezők jóllakottak megmutatta, hogy igen, van más is, amin anyanyelvként tudunk beszélni. Ebben sokkal egyenesebbé váltak a szövegek és direktebbé a zenei gesztusok – de nem a dalok –, és ez kezdett minket izgatni.

Nemrég azt mondtad egy interjúban, hogy a legjobban a meg nem értéstől félsz. Nem attól, hogy tetszik-e valakinek a zenétek, hanem hogy érthető-e az a nyelv, amin beszéltek.

Zoli: A 30Y-nak van egy jól felismerhető zenei és szövegnyelve, amitől olykor-olykor eltérünk. Amikor elléptünk a családtól, az apától az első három-négy lemezt követően, az témaváltásnak tűnhet az emberek szemében, szerintem inkább egy másik hang kezdett el beszélni. Nem véletlenül volt nehéz megcsinálni a Városember lemezt. Nem csak azért, mert se zenekarilag, se emberileg nem működtünk már jól, hanem azért is, mert ott még nem találtunk új elbeszélői pozíciót. Amikor kimerül egy nyelv, és keresel egy újat, akkor szükségszerűen születik benned egy bizonytalanság, mert egy ideig nem mozogsz benne biztosan. Ez az új nyelv született meg az ahogy elképzeltemmel, ami tulajdonképpen a 2014-es EP-folyam kísérleteiből kristályosodott ki.

A dicsőség már ezzel próbált valamit kezdeni, de hamarabb akarta meghaladni, mint megismerni ezt a zenei nyelvet: ezért aztán a jó dalok nem hoztak koherens lemezegészt, azt hiszem. A ki az akit még megölelnél pedig már ezeken állva vált etalonná. De azt a reflektált, metaforikus vallomásosságot vagy énelbeszélést, amit ezek a dalok 2014-től hoztak, ott el kellett engedni. Leginkább a metaforikus nyelvet, amit egy sokkal egyenesebb nyelv váltott fel, amelyik világosan reflektál a világunkra. Világosan, de lehetőleg nem vicceskedve és nem patetikusan. Mert pont a pátosz, ami az idill felé lendít, és a mémek, amelyek bagatellizálnak, az a két dolog, ami kitermelte azt a szar világot, amelyben élünk. Ezért nekem aztán csak az egyenes nyelv adott: zeneként és szövegként egyaránt.

Ugyanúgy, ahogy a szorongás is adott. Ez nem feltétlenül az én személyes szorongásom minden pillanatban, hanem azé az életélményé, amiben benne vagyunk. És miközben ezekkel a dalokkal vagyunk elfoglalva, nem kell gondolkodnom, hogy mennyien fogják szeretni, hogy divatos-e ma nyolcperces videoklipet forgatni, a végén berakva két percet a Szabad-ötletek jegyzékéből. Divatos-e ezekről a témákról beszélni? Zavaró-e, hogy a koncertekre nem kikapcsolódni jövünk? Ha komolyan gondolja egy zenekar az alkotást, akkor eddig a kockázatig mindenképp el kell jutnia. Ha nem jut el, az sem baj, és akkor lehet az MVM Arénában retrófesztivált csinálni, meg kiskosztümös közönségnek újrajátszani a közös tinédzserkorunkat. Az egy másik út, érvényes út, csak éppen nem a miénk. A mi utunk az, hogy kockázatot vállalunk, azzal a biztos tudással, hogy annak, amit csinálunk, csak pillanatnyi élete lehet.

A ki az akit még megölelnél a ha igazzal ér véget, amiről azt mondtad, hogy annak a kétségbeesett kikiabálása, hogy valamit végérvényesen elvesztettünk közösségként a humanista morálból, az empátiából és a szolidaritásból. Nem lehet nem észrevenni, hogy az új lemez meg a haraggal indul. A kétségbeesés mára dühhé változott bennetek?

Beck Zoli: És kiábrándultsággá.

Beck Zaza: Velem jobban rezegnek ezek a szövegek az aktuális világunkban, mert szikárabbak, szárazabbak, sötétebbek, és kibaszott dühösek. Ezért is vonódtam be alkotói értelemben is ilyen erősen a lemezbe. Nekem hiányzott a hangunkból ez a dühösség. De az önmagában még semmi. Amit nagyon jónak találok az X szövegeiben, és ami miatt nem esik le a 30Y horizontjáról, az az, hogy valamiféle részvét hatja át. Én a dühön túl nem tudok más választ szülni. A bátyám csodája, hogy ő magánemberként is tud, alkotóként meg pláne.

Zoli: Az van, hogy nagyon kevés válasz kínálkozik fel, amelyen keresztül a világhoz való viszonyt meg lehet fogalmazni zeneileg és szövegileg. Ezek közül az egyik az állandóan visszatérő szarkasztikus, cinikus elbeszélés, a mémek világa, a másik a depresszív és csak értékhiányt, értékvesztést felmutató elbeszélés, de ezeket nem látom termékeny útnak. Még akkor sem, ha ez utóbbit szeretem. Ki nem szeretett grufti lenni a The Cure-ral, vagy emo a My Chemical Romance-szal? Nincs annál jobb, mint feketében járni sötétben. Vagy alakulhat úgy is, hogy te nem is vagy alkotó, és akkor lehetsz szórakoztató produkció: írhatsz zsánerdalokat, vagy túlélhetsz az online vagy a hagyományos médiatérben. De számunkra egyik sem járható: marad a dühünk reflektált élménye. Ami, ha leegyszerűsítem, nem más, mint a részvét.

Beck Zoltán | Fotó: Martin Wanda

Zaza: Tök jó, hogy most ezekről beszélgetünk, de mindenkivel, aki meghallgatja ezt a lemezt, nem fogunk leülni. Nekik maguknak kell végigmenni ezen az úton, és igen, ha már a kétségekről kérdeztél, az is kérdés, hogy tudunk-e velük kommunikálni.

Zoli: Jó ajtót nyitottunk-e bennük ezekkel a dalokkal? Érthető-e releváns válaszként ez a düh és ez a részvét a 30Y-tól? De egyébként szórakoztató is ez a lemez, fütyülhető dallamokkal, csak nem kell annyira belegondolni.

Zaza: Én mindig meglepődök, mikre lehet segget rázni. Ez egyébként felemelő a popzenében.

Zoli: A popzene legcsodálatosabb élménye, hogy ha akarod, elengeded ezt a rétegét, és azt mondod, csak üssön rajtam, beledőlök. Majd évente egyszer intellektualizálom, de most nem ez izgat.

Zaza: Ez is fontos kérdés. Hogy benne maradunk-e ebben a halmazban.

Zoli: Nehogy kortárs komolyzene legyünk. Vagy kísérleti. Alapvetően ez popzene, és fontos, hogy annak a nyelvét beszélje. A kérdés az, hogy a popzene elbír-e minket: remélem, igen. Mondjuk, meddig lehet elmenni a súlyos egzisztenciális kérdésekkel, hogy az még popzene maradjon?

Odáig simán, hogy telt házakat csináljatok. Az viszont feltűnő, hogy miközben lépten-nyomon jelentik be előadók a jövő évi arénakoncerteket, a 30Y három klubkoncerten tart Budapesten lemezbemutatót (a Dürerben, az A38-on és az Akváriumban). Ti is úgy vagytok vele, mint Lecsó a Pál Utcai Fiúkkal, hogy ez egy garázszenekar, klubokba való, és arénában majd akkor játszotok maximum, ha 30 éves lesz a 30Y?

Zaza: Szerintem arénakoncertet ez a zenekar akkor se fog adni, ha százéves lesz. Semmi bajom azzal, aki ott játszik, és azzal sincs, ha mondjuk a Pearl Jamet kell megnéznem egy arénában. De mondjuk, ha valamilyen oknál fogva minket is több tízezer ember akarna megnézni egyszerre, akkor is inkább egy mezőt keresnénk és Woodstockot csinálnánk rajta, gondolom. Tény, hogy számos helyet kinőttünk, és akkora klub, hogy mindenki beférjen ránk, pont nincs. De ez nem is baj. Minket az nem érdekel, hogy maximalizáljuk a közönségünket, hogy aztán elmondjuk a… kinek is? A szakmának? A fesztiválszervezőknek? Vagy a közönségnek, hogy éltessen? Vagy épp örüljön, milyen nagy zenekart szeret? Azt hiszem, minket csak az érdekel, hogy ahol játszunk, ott van a közönségünk és létrejön köztünk egy valódi kommunikáció. Továbbá, igen, a klubkoncerteket szeretjük.

interjú: Soós Tamás
fotó: Martin Wanda