Nyáron egy emelkedett hangulatú kobucis koncerttel ünnepelte 20. születésnapját az ország vezető ska zenekara, akik december 8-án a Dürerben adják a ráadást, ráadásul a régi és jelenlegi Pannonia Allstars Ska Orchestra-tagokat is tömörítő, idén egy kiváló two-tone / new wave lemezzel debütált Lubricators társaságában. Ennek apropóján a zenekar frontemberével, Tóth Kristóffal, azaz KRSA-val sztoriztuk át az első 20 év koncertjeit. Miért őrültek meg értük Mexikóban? Miért jöttek eksztázisba az életveszélyes Művészetek Völgye-koncertjükön? Miért nem praktikus bézs öltönyben skát játszani? Mit írtak a demójukról a Matula magazinban? És hogyan jutott el Azahriah élete első PASO-koncertjére? Nagyinterjú.
Jól sikerült a nyári szülinapi koncert, de utána azt mondtad, nem akartok másikat. Nem szereted ünnepeltetni magatokat?
Úgy voltunk vele, hogy rengeteg izgalmas dolog történik a zenekar háza táján, épp kijött a népzenés lemezünk, és készül egy új album is, szóval ne révedjünk sokat a múltba. De olyan elementárisak voltak annak a bulinak az energiái, hogy arra gondoltunk, jó lenne még egyszer megmerítkezni bennük. Már csak azért is, mert volt pár dal, amit hiányoltak a rajongók, a vendégeink is mondták, hogy milyen jól érezték magukat, és közben a Dürer is megkeresett minket ezzel a dátummal. Ide is elhívtuk a régi tagokat és még jobban merítünk majd a régi érából.
A PASO 20. szülinap nyáron a Kobuciban. Fotó: Wlicsek András.
Mitől lett olyan különleges a nyári kobucis buli?
Annyira sűrű és intenzív volt ez az év mindannyiunk számára, de nekem különösen, hogy elfelejtettem felkészülni rá lelkiekben. Nem hagytam magamnak időt átgondolni, mit jelent ez a 20 év, a színpadon viszont váratlanul megütött, ami egyszerre volt megható és felemelő érzés. Voltak varázslatos pillanatok: összekacsintások, apró gesztusok, amelyek megvannak a tudatalattidban, de már nem emlékszel rájuk, ahogy mozdul valaki a gitárral, ahogy megszólalnak számok a régi tagokkal, az visszarepít az időben és térben.
A régi szaxofonosunk egészségügyi problémák miatt nem tud már velünk játszani, de nyáron pont jól volt, és feljött egy-két számra, és senki meg nem mondta volna a játéka alapján, hogy bármilyen gondja lenne. Az is bekönnyezős pillanat volt. Ezen az estén minden klappolt: a kobucis hangulat, a jó idő, a teltház. Jól működött az új is, a régi is, a népi is. Úgy éreztük tőle, hogy ez a 20 év így nagyon kerek.
Már az első PASO-koncerten is éreztétek az elementáris energiákat?
Az első koncertünk 2003 májusában volt a Vörös Yukban, amire két hónap alatt raktunk össze egy 40 perces koncertműsort. Sok harmadik hullámos ska, two-tone és ska-punk zenekar is fellépett azon a helyen, több azon az estén is, és amikor elindult a PASO, lehetett érezni, hogy ez nagyon új és átütő – a közönségnek meg nekünk is. Nem gondoltuk, hogy ennyire működik majd élőben, de pont ez segítette a zenekart, hogy exponenciálisan nőjön utána. Emiatt tudtunk menni tovább a Kultiba, amit gyorsan meg is töltöttünk, ami pedig eljuttatott minket a velünk kábé egyidőben induló A38 Hajóra, ami akkor nagyon komoly szintlépésnek számított, és valamelyest ki is repített már minket az undergroundból. Utána sokáig stabil helye volt a Hajó a PASO-nak, aztán jött a Zöld Pardon szabadtéri helyszínként, ami szintén egy nagy időszakunk volt.
Mivel sok zenekar tagjaiból alakultunk, a színpadi rutin már megvolt, és az egyik zenekar, a CsizmáSKAndúr, amiből a dobosunk jött, pont feloszlott, és mivel hasonló zenét játszottunk…
Elszippantottátok a közönséget?
Azt is, de inkább a lehetőségeket. A PASO a megalakulás évében játszott a Szigeten, mert beugrott a CsizmáSKAndúr helyett, és a következő évben már automatikusan meghívtak, mert bizonyítottunk. Jó pár lépcsőfokot ki tudtunk hagyni, és mivel stabilan nőtt a közönségünk, a többi fesztivál is hívott. A Szigeten 2008-ban lettünk nagyszínpadosok, és ekkortájt már minden fesztivál nagyszínpadra rakott a Hegyaljától az EFOTT-on át a VOLT-ig. Ez az undergroundból jött zenekar olyat ért el, amire senki (se mi, se a környezetünk) nem számított, és rétegzenével nagyszínpados, fél-mainstream zenekarrá vált.
A PASO 2003-ban. Fotó: Burszán Sándor.
Ezek fényében tudatos döntés volt, hogy előbb jöjjetek ki koncertlemezzel, mint stúdióalbummal?
Ennek több oka is volt, és az egyik az anyagi. Nem volt pénzünk stúdiólemezre, viszont volt egy lehetőségünk, hogy felvegyünk az egyik A38-as koncertünket, amivel éltünk is. A másik ok az élő energia konzerválásának vágya volt. Korábban kiadtunk egy demót, ami szintén jó emlék: analóg pulton kevertük le, és mintha egy kortárs balettet járnánk, egymás felett átnyúlva húztuk le meg föl a hangszereket attól függően, hogy ki mikor lépett be. Ez a demó elég nagy figyelmet kapott, sok helyen, például a Matula magazinban is méltatták.
Tudsz idézni belőle?
Szó szerint nem, de többek közt azzal dicsértek, hogy nagyon jól lett összeállítva az énekszekció, amiben Vera hozta a two-tone-os, Selecter-es hangulatot, János a karcosabb, punkos attitűdöt, én meg a reggae-s, raggás, tradkós vonalat. A demó után gondolkoztunk rajta, hogy hogyan tovább, és mivel az volt a tapasztalat, hogy a koncertek nagyon erősek, arra gondoltunk, hogy felvesszük az egyiket, mert az tudja visszaadni a kicsit koszosabb, élettel teli, játékos, élő megszólalásunkat.
A PASO énekesei 2003-ban: Riger János, Burszán Vera és KRSA. Fotó: Burszán Sándor.
2004-ben meg is jelent az All Night Long – Live at Artemovszk a Crossroads Recordsnál, ami segített megugrani pár lépcsőfokot, és 2005 végén kijött az első stúdiólemezünk egy amerikai kiadó, a Megalith Recordsnál. Oda úgy jutottunk el, hogy eleinte volt egy csomó színtérépítő, kultúrmissziós tevékenységünk, csináltunk rádióműsort, interjúkban magyaráztunk a ska zene gyökereiről és kultúrájáról, és szerveztünk ide zenekarokat is, többek közt a Toasterst, aminek az énekese, Robert Hingley volt a Megalith vezetője, és miután meghallgatta a koncertünket, felajánlotta ezt a dolgot.
Koncert után lemezszerződést kapni? Ez filmbe illő jelenet.
Megkérdezte, mit szólnánk hozzá, ha kiadná a következő lemezünket, mire mondtuk, hogy ez az első lesz, ő meg mondta, hogy akkor azt. Másnap rákérdeztem újra, hátha csak az Unicum beszélt belőle, de nem. Mondta, hogy most körbemegy Európában és szerződtet pár zenekart, és várja az anyagunkat.
Tudni kell, hogy övé volt a műfajban legendásnak számító Moon Ska Records, és amikor a ska zene a 90-es években berobbant az amerikai mainstreambe, és kvázi MTV-műfaj lett, volt pár zenekaruk, ami nagyon népszerűvé vált. Ezután rengeteg zenét kiadtak, de amikor elmúlt a divathullám, rengeteg CD-jük megmaradt, és ebbe belebukott a kiadó. Nagyon óvatosan, kicsiben akarta Bucket (Hingley) újrakezdeni az egészet, így még hízelgőbb volt, hogy mi is beleestünk ebbe a szűk körbe, akikre alapozta az új kiadóját.
KRSA és Bucket 2019-ben.
Így jött ki tehát a Megalith-nál az első nagylemezünk, a Budapest Ska Mood, majd ezt követte a Return of the Pannonians, amin megjelentek a népzenei ízek, és bejött a skában atipikus hangszernek számító hegedű. Csinálgattunk ugyanis egy dub mellékprojektet, és a billentyűsünk, Benkő Dávid elhívta a PASO Roots Rockersbe a Barna Gyurit, mondván, hogy a dubba nagyon jó a hegedű, és amikor jammelés közben játszottunk skát is, rájöttünk, hogy abban is működik. Koncerten is nagyon élték az emberek, így került rá a lemezre. A Tenkes kapitánya aztán signature dala lett a zenekarnak, aminek (és ezt sokan nem tudják) semmi köze a sorozat eredeti zenéjéhez, csak annyira hangulatba jöttem a próbán, hogy elkezdtem azt üvöltözni, hogy a Tenkes kapitánya, ezért lett ez a címe.
Amikor koncerteket szerveztetek a kétezres években, sima ügy volt idehozni egy Toasterst, egy Bad Mannerst, vagy később egy Skatalitesot?
Ez úgy kezdődött, hogy én sok koncertre jártam külföldre is, és ilyenkor itthoni portálokra csináltam koncert után interjúkat zenekarokkal, és volt, akiket megkértem, hogy adják meg az ügynökük elérhetőségét, és megpróbáljuk leszervezni őket Magyarországra. Az egyik ilyen a nagy kedvencem, Dr. Ring-Ding volt, aki egy német-francia reggae MC (meg harsonás, meg sanzonokat is énekel franciául). Az ő fellépésére vonattal mentem Ausztriába egyedül, ott lógtam a koncert után a klubnál, hajnalban pedig csöveztem a vasútállomáson, szóval trúban hoztam le a koncertet. Vele is készítettem interjút, jóban lettünk, utána levelezgettünk is az ügynökével, és amikor a Kultiban elkezdtek menni a bulijaink, bedobtam, hogy hozzuk el őt.
Akkoriban Bosi csinálta ott a dancehall/reggae bulikat, és megdumáltuk, hogy mi játsszunk a PASO-val, ő meg lekíséri Dr. Ring-Dinget a Dermottal, mert akkor még így nézett ki a Love Alliance. Az este végül nagy siker lett, amivel bizonyítottam a kinti ügynökség felé, és elkezdtek több zenekart ajánlani, de a zenekarok is ajánlgatták egymást, beindult ez az egész folyamat – egymásnak adták a kilincset a ska szintér vezető zenekarai.
KRSA és Dr. Ring-Ding.
Ez az ügynök, Oswald Münnig (Grover Records, Moskito Promotions) minket is bookolt utána külföldön, de ő küldte el nekem a Rotterdam Ska-Jazz Foundation aktuális lemezét is, amire teljesen rákattantam, és sikerült is elhozni őket egy telt házas koncerten az A38-ra. Velük is nagy cimboraság alakult ki, nyaraltam is kint úgy, hogy a tagoknál laktam, és ha már ott voltam, fel is léptem velük, amikor mentek koncertezni.
Vagy amikor a Toasters volt itt, amiben akkor még játszott a Jack Ruby Jr. is – a jamaicai producer, Jack Ruby fia –, és mentek tovább Horvátországba, de oda nem volt jó a Ruby útlevele, akkor mi vittük őt bulikba, amíg pár napra itt ragadt. Ez tényleg egy hőskor volt… A ska egyébként is egy nyitott szubkultúra, ahol egy idő után a legnagyobb nemzetközi arcokkal is kapcsolatba lehet kerülni. 2019-ben például voltam kint egy mexikói ska fesztiválon, ahol felléptem egy perui zenekarral, akikkel csináltunk egy közös számot, meg eljátszottunk egy PASO-dalt, mert Mexikóban van a 2. legnagyobb rajongótábora a zenekarnak.
Jack Ruby Jr. és KRSA.
Hogyhogy?
Valamiért beakadt náluk a PASO dal, talán a régies klipje miatt is, meg volt idő, amikor a Facebookon még viszonylag jól lehetett promózni és eljuttatni az oldaladat olyanokhoz, akiket érdekel, és egyszer csak lett egy csomó mexikói követőnk. Először azt hittük, valami pakisztáni lájkfarm talált ránk, de kiderült, hogy nem. Mexikóban óriási ska élet van, a Non Stop Ska Festival, ahol felléptem, is egy tízezres beltéri fesztivál volt, amin PASO-zászlóval vártak az emberek, PASO-bakeliteket hoztak aláíratni, és fél órán keresztül kellett fotózkodni a helyi PASO-rajongókkal. Egyik életcélom, hogy kimenjünk a zenekarral oda, és a többiek is átéljék ezt az élményt.
KRSA a mexikói rajongókkal (fent), King Djangoval és a koreai Kingston Rudieska egyik tagjával (középen), illetve a perui Vieja Skinával (lent) - mindegyik kép Mexikóvárosban, a Non Stop Ska Festivalon készült.
Ez csak azért jutott eszembe, mert a skáé tényleg egy „kicsi a világ” hangulatú szubkultúra, ahol egy nemzetközi fesztiválon rengeteg ismerőssel összefuthatsz. Mexikóban például King Djangoval találkoztam, aki vendégként szerepelt az első lemezünkön, meg a Toasters-zel is, akikkel fel is léptem. De így voltunk Victor Rice-szal is, akit elhívtunk ide koncertezni, aztán kiderült, hogy már járt itt, mert akkora rajongója Bartóknak, hogy meg akarta nézni az országot.
Aztán találkoztunk New Yorkban is, amikor kint voltam a családommal, majd pár fesztiválon is, leszerveztük párszor Magyarországra is, és csak aztán jött össze végre a másfél évtizede tervezett közös munka. Nem csak a kultis koncertet követő amerikai record deal vagy a mexikói Searching For Sugar Man hangulat volt filmszerű, hanem ez is, hogy 15 évig vártunk vele egy közös lemezre, ami végül nagy örömünkre idén megjelent. Ez mind olyan pillanat, amiért már érdemes volt megcsinálni a zenekart.
Említetted a Matula-kritikát. Jobb dolgod volt, amikor még több frontembere volt a PASO-nak? Hogyan élted meg, amikor egyedül maradtál?
Először megijedtem, hogy ez sokkal több felelősség és meló, de ez egy fokozatos folyamat volt. Először Vera került ki a zenekarból, aztán ketten voltunk Jánossal, de ő egyre kevesebb dalban énekelt, és egy idő után már csak a koncert második felére jött föl, és amikor kiment Amerikába, egyedül maradtam. De addigra elkezdett vokálozni a billentyűsünk, Dávid, és az akkori trombitásunk, Subicz Gábor, és lett egy olyan vokálszekció, ami megtámogatja és akár válaszolgat is a főénekre.
Azért bele kellett rázódni, de kiderült, hogy működik így is, és a legtöbb emberhez már úgy jutott el a zenekar, hogy egyedül voltam a frontemberi szerepkörben. Emellett sokszor voltak vendégeink is, például Kiss Erzsi és Harcsa Veronika a Summertime-ban, ami a Rádió Cafén és az akkor megújuló MR2-Petőfin futott be óriási karriert, és sokan azzal ismertek meg minket. Ami azért érdekes, mert a Summertime feldolgozása már szerepelt egy Erik Sumo-lemezen, és ez annak az átdolgozásnak a ska verziója.
Már az első koncerteteken, a Vörös Yukban is fehér öltönyben és panamakalapban léptél fel?
A fehér öltönyöm még nem volt meg, de egy fekete halszálkás gengsztering már igen. Tudtam, hogy ebbe az irányba akarok menni, tisztelegve az eredeti ska előadók klasszikus viselete előtt, és az első szigetes koncerten már öltönyben voltam, de még egy bézsszínűben. Hamar kiderült, hogy az nem praktikus, mert iszonyúan látszott, mennyire átizzadtam a hátát.
Emiatt jött a fehér?
Nem. A kalap és a fekete ing adott volt, és amikor megtaláltam a fehér öltönyt, egyértelmű volt, hogy így lesz teljes a szett.
Hány szetted van?
Négy öltönyöm van, de igazság szerint csak kettőt váltogatok. Kalapból viszont évente három is elfogy. Szétmegy az izzadságtól. Régebben még durvább volt, amikor lehetett bent cigizni, és az első sorban dohányoztak, áramlott föl a füst a szemedbe és úgy csípte, hogy potyogtak a könnyeid. Közben meg ment a tánc, ugrálás, a helyben futás, és volt, hogy megszédültem és meg kellett kapaszkodnom valamibe, olyan komoly volt a légszomj. A füst aztán beivódott a kalapba, és napokig kellett szellőztetni, hogy egyáltalán fel tudd venni.
A helyben futás adta magát?
Ez a skanking, a ska tánc, vagyis inkább annak egy verziója. Azért van még benne pár tánclépés. Érdekesség, hogy eleinte a legtöbbször ska punk közönségnek játszottunk, és osztogattunk is flyereket kis ábrákkal, hogy mik a tánclépések. Felhívás is volt rajtuk: „Skára táncolj, ne pogózz!” Volt, hogy meg kellett állítani a koncertet, mert páran elkezdtek nagyon pogózni, és rájuk szóltunk, hogy ez nem az a buli.
KRSA ÉS ELO ELMESÉLTE, MILYEN REGGAE-TURISTAKÉNT JAMAICÁBAN JÁRNI.
Amikor mi kezdtük, az angol újhullámos two-tone ska meg a harmadik hullámos ska punk volt ismert, amik sokkal közelebb álltak a punkhoz – nem véletlen, hogy a Vörös Yukban játszottunk először. Azt szerettük volna elérni, hogy a ska az emberek fejében legalább ennyire közel legyen vagy még közelebb a reggae-hez, ami a rocksteady-vel együtt egy utódműfaja a skának, és tudatosítsuk, hogy ez egy jamaicai műfaj. Ezért volt fontos a fehér öltöny is, mert az egyből az afro-karibi világban helyezte el a zenénket is.
Miben más a mostani PASO, mint a 20 évvel ezelőtti?
Régen sokkal több autodidakta, az undergroundból jött zenész játszott a zenekarban, aki nem feltétlenül volt klasszikus értelemben véve képzett, de végiggarázszenélte az életét, és nagy szerelem égett benne a műfaj iránt. Ez a szerelem még mindig megvan, de időközben sokkal több képzett vagy akár jazz-zenész került a PASO-ba.
KRSA. Fotó: Valami Hektor.
Magyarul profik lettetek?
Nem feltétlenül, de bizonyos szinten igen. Több lett arányaiban a professzionális zenész, aki kizárólag a zenélésből él, de a többség még mindig nem ilyen. Nem mintha nem akarna, de Magyarországon nem feltétlenül lehet megélni egy ilyen egzotikus zenéből. Az új tagoknak köszönhetően szélesebb lett a zenei paletta, több motívum és komplexebb dolgok tudnak megjelenni a zenében. Az amatőrebb, underground megközelítésben nyilván van egy őserő, ami viszont ezzel párhuzamosan kicsit visszaszorult.
NÉZZ BELE KRSA LEMEZTÁSKÁJÁBA!
De szerintem még jók az arányok, mert megmaradt a zenénk undergroundból táplálkozó, szubkulturális jellege, de ez meg van fűszerezve olyan szólókkal, amik a jazzben is simán megállnák a helyüket. A repetitív zenei alapok és a sok instrumentális dal miatt ebbe a műfajba belefér, hogy akár jazzszólók is legyenek, amiről egy mainstream műfajnál a hallgató elkapcsolna, a koncertlátogató meg kimenne sörért. Mi szeretjük a hosszú dubszámokat, sok elszállással, delay-jel és experimentális szólókkal, és szerencsére a közönségünk is. Persze megadjuk nekik a táncos bulizenét is.
Desh-sel, Azahriah-val és Young Fly-jal a Rampapapam forgatásán.
Sokan láttak a Rampapapam klipjében Desh-sel, Young Fly-jal és Azahriah-val, akinek a menedzsere is vagy. Szerinted van olyan, aki innen ismer, aztán eljött egy PASO-koncertre is?
Ha belénk futnak egy fesztiválon, lehet, hogy ismerős leszek nekik és összerakják a dolgot, de új követőket nem hiszem, hogy szerez. Mondjuk Azi meg az Azi crew eljött egy PASO-koncertre, miután kijött ez a track, szóval hozott nekünk új nézőket. (nevet) Ha zeneileg nézzük, aki szereti a Rampapapamot, annak akár tetszhetne is a System Connection vagy a Hungarian Dish, de valószínűsítem, hogy nem mennek utána ennek a dolognak túl sokan. De ez nem is volt cél.
Ez egy jófejség volt Azi és Desh részéről. Amúgy is van köztünk egy baráti jó viszony, meg úgy érezték, hogy ez beleillik a dalba. Az pedig, hogy a békébe Copy-t is elhívták, egyfajta tiszteletadás a régebbi generáció felé, amelyik ezt a műfajt itthon kitaposta. Nyilván azt a népszerűséget és sikert senki nem tudta megközelíteni, amit ők most elértek, de nekünk szuper élmény, hogy reggae-dalok szerepelnek a slágerlistán, és jár részünkről a köszönet nekik, hogy ezáltal ennyien hallgatnak ilyen műfajú zenéket.
KRSA. Fotó: Valami Hektor.
Mi volt minden idők legjobb PASO-koncertje?
Egyszer a Művészetek Völgyében léptünk volna fel, de elmosta az eső a koncertet. Mi viszont mindenképpen játszani akartunk, mert bennünk volt a stenk. A kocsma fölött volt egy kis fedés, oda bedugtuk az alapokat, és bár teljes életveszély volt, zuhogott az eső és csorgott be a víz, elkezdtünk játszani. A mikrofon rádugva valamelyik erősítőre, a fúvósok kihangosítás nélkül is megszólaltak, és ahogy elkezdtük tolni, mindenki összegyűlt a kis ponyva alatt. A közönség nem körülöttünk, hanem közöttünk volt, egybeolvadt a zenekarral. Konkrétan köztem és a trombitás között is állt, vagyis inkább táncolt három ember. A végső poén pedig az volt, hogy a dobosunkat megharapta egy kutya, mert hangos volt a lábcin. Az egész olyan eksztatikus volt, olyan örömzene, hogy nem hagyjuk magunkat és még a természet erejével dacolva is lenyomjuk a bulit, hogy örök élmény marad.
A PASO ELSŐ TÍZ ÉVE TÍZ MONDATBAN.
Vagy mondhatnám a spanyol Iboga fesztivált, amikor negyed kettő-háromra voltunk kiírva, és azt hittük, már senki nem lesz ott, aztán kiderült, hogy ez az egyik fő sáv, és több mint 8 ezer ember tombolt ránk. Az underground korszakban is voltak emlékezetes dolgok: egy időben bevett volt, hogy felmásztak az emberek a színpadra az utolsó számok alatt, és Erdélyben volt olyan, hogy a színpadon összegyűlt emberek felemeltek, kézről kézre adogatott, közben ugrált és úgy énekeltem. Nyilván a Sziget Nagyszínpados koncertünk is felejthetetlen volt. Reggelig tudnám mesélni ezeket az élményeket.
A 20 éves PASO december 8-án, azaz most pénteken a Dürer Kertben játszik a Lubricatorsszal, jegyek még kaphatók, Facebook-eseményért katt ide.
A Koncertsztorik korábbi részei:
A Koncertsztorik podcast epizódjai:
interjú: Soós Tamás
interjúfotók: Valami Hektor
A Koncertsztorik rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
Ajánlott bejegyzések:
-
A jamaicai lüktetéstől a magyar népzenéig – Pannonia Allstars Ska Orchestra-interjú
-
Carson Coma: Már stresszesebb bemennünk egy plázába, mint felmenni a színpadra – Koncertsztorik podcast
-
„Barbikám, itt buli lesz!” – Blahalouisiana a Koncertsztorik podcastban
-
„A pornóbulink nagyon durva lett volna” – Ricsárdgír-interjú
-
„Néha fel is oszlunk egy-egy keményebb meccs után” – Koncertsztorik: Platon Karataev
