„Állunk egymás mellett Egonnal, és felgyullad alattunk a színpad” – Koncertsztorik: Tátrai Tibor

„Szétszakadtam, annyira élveztem az életet. Aztán ez 70 évesen is így maradt” – mondja Tátrai Tibor, aki mostanában legújabb szupergroupjával, a godfater.-rel ad pazar koncerteket. De mikor látta a legjobbnak Radics Bélát, melyik fellépése volt maga a Kánaán, és miért nem álmodott soha arról, hogy milyen lett volna Jimi Hendrixszel zenélni?

Mikor izgultál utoljára fellépés előtt?

Amiatt, hogy jól fog-e sikerülni a buli, már nem izgulok. Egészen más dolgok miatt feszült az ember koncert előtt, amiket nem láthat előre. Ha turnéban vagyunk, a 6-7. előadásra szűnik meg mindenféle feszkó, mert addigra áll össze a dolog. Egy első fellépésen viszont kötelező izgulni.

Hogyan sikerült az első koncerted?

Több első fellépésem is volt. Nyolcadikban játszottam először közönség előtt, az osztályzenekarban, ami elég feszkós volt, mert se rutinunk, se felszerelésünk nem volt, és úgy kellett összelejmolni ilyen rádiót meg olyan magnót, hogy meg tudjunk szólalni. Aztán később voltak olyan első fellépéseim, amikor új zenekarral, új emberrel, új ízekkel találkoztam. Ilyen volt például, amikor Radics Béla felengedett a színpadra, és játszhattam a gitárján, ami szinte elképzelhetetlen volt akkoriban.

Tátrai Tibor 1976-ban a Generálban. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan.

Fiatalon Radics Béla roadja lettél. Mikor láttad őt a legjobbnak koncerten?

Béla mindjárt az elején fenn volt a csúcson. ’68 októberében keveredtem le a Danubia Művelődési Házba a Sakk-Matt együttes koncertjére, ahol Béla úgy gitározott rock ’n’ rollt, hogy ájultunk. Amikor egy óra körül Az óra körbejárt játszotta Bill Haley-től, úgy surlizott, úgy mosolygott, és úgy élvezte a helyzetet, mint ahogy Chuck Berry-től láttuk jóval később – felvételről. Béla viszont ezt nem mástól látta, belőle csak úgy tört előre a rock and roll. Annyira dinamikus pali és annyira macsó fazon volt, hogy megfogta a közönséget a jelenlétével. Ez nem mindenkinek jár a Földön, hiába gitározik jól. Bélában megvolt ez a készség: ráragadt a szemed, mert ő a színpadon élt.

Aztán amikor lett Taurus, és elkezdett szétcsúszni, én már nem voltam a közelében, mert a saját dolgaimat csináltam. Nem távolodtunk el egymástól, csak kikerült a látóteremből, és amikor szembesültem vele, mi történt, már jó alaposan elment a szerencséje. De 16 és 18 éves korom között mindenféle bulikra jártunk a Bélával, néztük a konkurenciazenekarokat, és talán nem sértek meg senkit, ha azt mondom, akkoriban Béla volt a legdinamikusabb, leghatásosabb gitáros az egész országban.

A Kárpátiába állítólag azért vettek be, mert az ökölvívó múltad miatt azt feltételezték, hogy vadállat leszel a színpadon, te pedig mindent el is követtél ennek érdekében. Mit műveltél akkoriban a színpadon?

Ezt én is most hallom így először. (nevet) Elképesztő mennyiségű sztori van az életemből, ráadásul én is mondtam mindenfélét az évek során, és ahogy továbbadódnak a sztorik, mindig kicsit átalakulnak. Múltkor kérdezték, hogy „Tibusz, az igaz volt?”, és elmeséltek egy olyan sztorit, ami 3 másikból tevődött össze egy nagyon szép közös történetté. Mondtam, hogy „srácok, igaz volt, csak nem pont így történt”. (nevet)

A kárpátiás sztorinak is igaz az alapja: akkora stenkben voltam attól, hogy megszólalt az elektromos gitár, hogy egészen megvadultam a színpadon. Emlékszem a Kárpátia első bulijára, amire összegyűlt a szakma, hogy megnézzék, milyen bandát csinált Harmath Albert, a Sakk-Matt együttes volt énekese. Ott volt Jakab Gyuri, aki a Neotonnak volt az atyaúristene (addig volt kultúra abban a zenekarban, amíg ő zongorázott és írta a nótákat), Mogyorósi Laci, a Bögöly [Lakatos Béla dobos – a szerk.], és talán a Jackie is. Én pedig úgy ráztam magam, hogy leestem a színpadról. Nem tudtam, hogyan kell viselkedni. Honnan is tudtam volna? Szétszakadtam, annyira örültem, annyira élveztem az életet. Aztán ez így maradt 70 évesen is. Ha felállok a színpadra, még mindig vicsorgok, mint egy vadállat.

Ezzel szemben nagyon más közeg volt, amikor a Juventusszal Kovács Katit kísértétek ’72-ben a Táncdalfesztiválon, és nyertetek is az Add már, uram, az esőt! című számmal.

Egy rockzenész a Táncdalfesztivált megvetette, erről nincs is mit mondani. Ugyanakkor a Juventus egy elképesztően jó banda volt, nagyon jó muzsikusokkal és jó összeköttetésekkel, és mi lettünk Kati kísérőzenekara. Én különösen kedvezményezett helyzetben voltam, mert 20 évesen gitárszólót játszhattam a Táncdalfesztiválon, ráadásul olyat, amiben Kovács Katival válaszolgattunk egymásnak. Gondolj bele, a Táncdalfesztiválon akkoriban Korda Gyuri hanyatt dőlve, széttárt karral énekelte a csodálatosabbnál csodálatosabb, magas fekvésű dalokat, én meg kiálltam, és torzítóval, lóhajjal gitároztam, és hajtottam a Katit. Ez nem sok embernek adatott meg előtte.

Meglepődtetek, hogy nyertetek?

Indultunk egy Juventus-nótával is (Lenn a folyónál), de az nem nyert. Nagyon erős volt a mezőny, mert profi szerzők tuti slágereket írtak a Táncdalfesztiválokra, amikből aztán sok örökzöld nóta lett. A miénk egy temperamentumos zene volt, de ’72-ben még vastagon benne volt a levegőben Jimi Hendrix, és a Rolling Stones meg a Zeppelin legvadabb korszaka, és ez beszaglódott ide is, Magyarországra. És lám, ezzel a nótával nyerni tudtunk.

Kovács Kati a Juventus együttessel, Tátrai Tibor jobbról a második.

Húszévesen kerültél be a Syriusba is. Gitárosként mennyire volt nehéz beilleszkedned?

Bekerülni könnyű volt, beilleszkedni ezerszer nehezebb. Jackie egy temperamentumos blues- és rockgitárost keresett a bandába, ami a Syrius akkori felállását tekintve nagyon jó gondolat volt. A Montreux-i Jazzfesztivált nyert Ráduly Misi, Pataki László zseniális harmonizálási készsége és nótái, és Orszáczky Jackie mellé, aki úgy énekelt akkor, mint Ray Charles, nem jazzgitárost kerestek, mert attól puhult volna a hangzás, hanem egy jó nagy marhát, aki szánt-vet, és megvadul a bandában. Aztán amikor az első próbán előkerültek a nóták, azok sokkal nagyobb falatnak bizonyultak, mint azt gondoltam. Én a rock and rollban voltam nagyon erős, és amikor beült a Pataki Laci a 26 harmóniás nótába egy olyan uniszólóval, aminek egyik hangját sem értettem, akkor sürgősen át kellett állnom egy új koncepcióra.

Miben kellett fejlődnöd gitárosként a Syriusban?

Én abszolút autodidakta gyerek vagyok. A rock and roll gitározásban mind a technika, mind a hangok könnyen megtanulhatók. Aztán, hogy hogyan játszik az ember, milyen dinamizmussal, az más kérdés. Nem akarok dicsekedni, de gyerekkoromban nagyon szűkös lehetőségeim voltak: a nagymamám egyedül nevelt Angyalföldön, és semmilyen információ nem jutott el hozzám azon kívül, hogy a televízióban láttam a Táncdalfesztivált, a Ki mit tud?-ot, esetleg a rádióban hallgattam a klasszikus zenét és a magyar nótákat. Innen kerültem be Radics által egy különleges világba, ami rettenetesen érdekelt, és amikor Jackie-ék bevettek a Syriusba, azonnal komoly továbbképzésen estem át. Egyrészt a magam részéről, másrészt rengeteg zenét hallgattunk Patakival és Jackie-vel, és a rock and rollból pillanatok alatt átkerültem a legelvetemültebb Bartók-darabokba. Mivel a fülem és az affinitásom megvolt hozzá, egy dolgot kellett csinálnom: megtanulni a zenéket. És szép lassan össze is kaptam magam.

A Syriusszal felléptetek a legendás diósgyőri popfesztiválon is. Erről milyen emlékeid vannak?

Pont olyanok, mint a többi 2-3 ezer koncertemről. (nevet) Szép nagy futballpálya volt, marha sokan voltak, és sok zenekar játszott. Segíts ki, hány éve is volt?

’73-ban. Lassan 50 éve.

Megpróbálok emlékezni fél évszázaddal ezelőtti dolgokra… de nem sikerül. Tudod, minek örülök? Hogy láttam róla képeket, és visszaemlékeztem, milyen jól néztünk ki abban a bandában.

A Syrius 1973-ban a DVTK stadionban a Rockfesztiválon. Balról jobbra: Baronits Zsolt, Pataki László, Tátrai Tibor. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan.

Mik voltak a legjobb koncertjeid a Syriusszal, amikre ennyi idő távlatából is emlékszel?

Számomra a Bercsényi Kollégiumos koncertek voltak a legmisztikusabbak, a legcsodálatosabbak. Volt ott egy hatalmas ebédlő, ahová befért több száz ember, és a srácok behordtak töménytelen mennyiségű matracot, leültek, mi pedig úgy játszottunk, hogy a színpadot csak két íróasztallámpa világította meg, egy balról, egy jobbról. Arra a vidám hangulatra, látod, a mai napig emlékszem. Nagyon együtt voltunk akkor a közönséggel.

Bensőséges hangulatú bulik voltak ezek.

Különösen Orszáczky Miki miatt, akinek az intellektusa, a humora, és a mindent látása egészen elképesztő volt. Mi nem voltunk divatzenekar, rongyokban jártunk, de ha Miki elkezdett beszélni, a főiskolások elájultak, hogy milyen dumája van, és milyen mélyen gondolja a zenét.

Az Orszáczky Jackie és Ráduly Mihály nélküli, a Széttört álmok lemezt felvevő Syriusban milyen volt játszani?

Az már nem a Syrius együttes volt, a nevén kívül semmi köze nem volt hozzá. Egész másképp muzsikáltunk, a 3-4-5 fúvósos, nagy megszólalású, tíztagú bandában már nem lehetett olyan szabadon közlekedni, nem lehetett csak úgy összenézni és ráugrani valamire. De az is nagy kihívás volt, nagyon élveztem, különösen, miután kibővült a zenekar, és bekerült a Sipos Bandi, a Friedrich Karcsi, és minden idők legnagyobb magyar trombitása, Tomsits Rudi is a zenekarba. Amilyen nyugodtan improvizált és gondolkodott Rudi a hangszerén, az korszakalkotó volt. Rengeteget lehetett tőle tanulni.

Azután, hogy ’73-ban nem engedték vissza a Syriust Ausztráliába, és szétesett a banda, hogyan élted meg, hogy a Generállal pár évvel később rendszeresen turnézhattatok a környező szocialista országokban?

Elutazni a Föld másik oldalára és ott muzsikálni elvileg nem nagyon különbözik attól, hogy itt utazol pár ezer km-t. De mégis. Az egyik a szoci blokk volt, ahol a mindenféle hiányt tömködték be a zenével, a népek altatása és minimális kiszolgálása folyt kommunista vezérléssel, kommunista megmondással, és kommunista gázsival. Ezek közül Ausztráliában egyik sem volt. Abban az időben az volt a szabad világ, ez meg a komcsi szemétdomb. A Generállal az Urálon túl kizárólag cirkuszokban játszottunk, a fűrészport letakarták piros posztóval, és megjelent a közönség, akiknek az volt kiírva, hogy „Az Ensemble”. Nem a Generál, hanem hogy itt meg lehet nézni A Beatzenekart. Ez minden volt, csak nem rock and roll. Ez összehasonlíthatatlan azzal, hogy milyen Perth-ben, vagy Sydneyben, a Harbourban játszani, ahová a közönség boldogan érkezik az ország minden tájáról.

A Generál 1976-ban: Várkonyi Mátyás, Póta András, Novai Gábor, Horváth Charlie, Tátrai Tibor, Solti János. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan.

Lengyelországban azért kifejezetten népszerű volt a Generál.

Igen, az egy másik sztori. Az a népszerűség még Révész Sanyinak és a három énekescsajnak volt köszönhető, akik magas hangon csicseregve énekeltek borzasztóan szép dalokat, és ez a tökéletes, látványos, szerethető pop elképesztően bejött a lengyeleknek. Még jobban is, mint az ABBA. Azokkal a nótákkal, amiket a Novai Gabi írt nekik, jobb is volt a Generál, mint az ABBA – nekem legalábbis biztosan. Amikor mi átvettük Csőrrel [Horváth Charlie-val – a szerk.] a frontot, akkor finoman szólva is pont az ellenkezőjét kezdtük el csinálni ennek, de valami csoda folytán minket is elfogadtak Lengyelországban. A Generál brutálisan nagy sztár volt ott, és velünk is folytatódott az őrület, két éven át hatalmas sportcsarnokturnékat csináltunk. Volt olyan év, amikor csak egyszer játszottunk itthon. Aztán amikor összedőlt a KGST-piac, lett nagy nyögés, mert itthon senki sem ismerte azt a Generált, és pillanatok alatt feloszlott a zenekar.

A Hobo Blues Banddel mik voltak a legemlékezetesebb fellépéseid?

Talán Ozzy mondta, hogy nem emlékszik a 80-as évekre, és ha belegondolok, a 80-as, 90-es évek valóban ilyen volt, kicsit gyorsabban pörgött le, mint ahogy meg tudtam volna jegyezni. De a Hobo Blues Banddel mindig fantasztikus koncerteket adtunk. Póka Egonnal elképesztő volt játszani. Nemrég láttam a YouTube-on egy felvételt, amin Póka, Tóth János Rudolf, Solti Jánoska, a két főhős [Hobo és Deák Bill – a szerk.] és én játszunk, és bekönnyeztem rajta. Állunk egymás mellett Egonnal, és felgyullad alattunk a színpad.

Onnan indultunk, hogy már csak elvétve izgulsz fellépések előtt. Amikor B.B. Kinggel léptél fel, akkor azért volt drukk benned?

Na, látod, akkor igen. De ott se amiatt izgultam, hogy jó lesz-e, hanem mert fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Nem segített túl sokat az öreg sem, amikor megkérdeztem, hogy mit fogunk játszani, azt mondta, hogy „te is bluesgitáros vagy, meg én is. Bluest fogunk játszani” – és vigyorgott.

Aztán ahogy elkezdtetek játszani, minden ment magától.

Tíz káló között bluest muzsikálni, öcsém, az tudod mi? Az maga a Kánaán! Arra nincsenek szavak. Elkezdte a zenekar, még egy hang, még egy hang, még egy hang, na jó, rámozdultam én is, egy figurát ledobtam, mire a billentyűs pali rám nézett, rám húzott, és már egyben is volt a banda. Jó muzsikusokkal nem olyan nehéz jól muzsikálni.

Nagy álmod volt B.B. Kinggel játszani?

Ezt a dolgot soha nem értettem. Soha nem álmodtam arról, hogy milyen lett volna például Jimi Hendrixszel zenélni. Felmenni az ember mellé, akit az egész univerzum tátott szájjal néz? Mit keresnék én ott? Tele lenne a nadrágom. A B.B. Kinggel közös fellépés úgy jött össze, hogy az akkori menedzserem hozott be különböző nyugati produkciókat is Magyarországra, többek között B.B. Kinget is, és elküldte a menedzserének az aktuális Tátrai Band CD-t, mire rábólintottak, hogy mehet a dolog. Nekem pedig akkora szerencsém volt, hogy nemcsak két kört játszottam, hanem sikerült belopnom magam az öreg szívébe, és nem engedett le a színpadról. A zsűri pedig megvadult, mert a mi fiunk kölyke állt a legnagyobb királlyal a színpadon, és még működött is együtt a dolog. Szeretet volt és kedvesség és öröm és nevetés és marha nagy muzsikálás körbe-körbe. Most mondd meg: úgy paráztam, a végén meg ez lett belőle.

Egy koncerten mi okozza számodra a legnagyobb katarzist?

Én szakbarbár vagyok, úgyhogy két dolog van, amit nagyon szeretek a színpadon. Az egyik, ha egy improvizációban úgy eldurran az agyam, hogy kilépek a komfortzónámból, és súrolom a határát annak, amit tudok, értek, és nem tudok már lejönni erről az ösvényről, de a kiszabaduló energia továbbvisz és kijövök a túloldalon. Attól elájulok, mert olyan, mintha magától jött volna ki, pedig ilyen nincs, magától nem jön semmi.

A másik meg az, amikor a színpadon valakivel együtt játszunk valamit, és a szemébe nézek, és együtt felrobbannunk. Az én mániám a dob, úgyhogy improvizálás közben, ha tehetem, befordulok és hajtom a dobost. Amikor egy dobos rám néz – és ez a dobos történetesen a Borlai Gergő –, és elkezdjük egymást figyelve – nem szétjátszva! –, egyre feszesebben játszani a dalt, az olyan boldogságot ad, mint semmi más.

NÉZEGESS RÉGI ROCKFOTÓKAT, KÖZTÜK TÁTRAIVAL!

Rengeteg zenekarban játszottál. Milyen érzés most a godfater.-rel színpadra állni?

Okoskodhatnék mindenfélét, de nem akarom a múlthoz hasonlítani. Csak annyit mondok, hogy ez egy brutális jó banda. A godfater.-ben nincs olyan pillanat, ami ne jönne be nekem százasban. Most is feláll a kezemen a szőr, ha arra gondolok, mekkora szellemi kapacitás, zenei tudás, és energia van ebben a zenekarban. Itt száz százalékos bazsavista mindenki. És egészen kivételes az, ahogy összebarátkoztunk. Az egész zenekar egy nagy család lett.

Melyik dalodat szereted a legjobban élőben játszani?

Ez attól függ, kivel játszod és mikor. Vannak stúdiófelvételek, amiket nagyon szeretek, de élőben nem mindig vannak együtt azok a számok. Hogy ne menjek messzire, a Búcsúkeringőt például nagyon szeretem játszani a godfater.-rel. Ez az én nótám, amit a [Szebényi] Dani megzenésített, és minden alkalommal elájulok, hogy szól. Amikor nótát ír az ember, elképzeli, milyen lesz a kész verzió, de amikor végül megszólal az a két gitár, az a basszgitár, az a dob, az a billentyű, és az a vokál meg az az ének hozzá, ráadásul rendesen odapöccentve, attól mindig megőrülök, hogy ezt tényleg én csináltam? És azért van az a brutálisan széles vigyor az arcunkon, mert mindenki ezt érzi a színpadon.

A godfater. február 16-án, az Akvárium Klub nagytermében mutatja be az első nagylemezét. Jegyek, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás

OLVASD EL AZ ÉLETMŰ-INTERJÚNKAT IS TÁTRAI TIBORRAL!

A Koncertsztorik korábbi részei:

Szekeres András és Barbaró Attila (Junkies)

Fehér Zsombor (Kerekes Band)

Bohemian Betyars

Mayberian Sanskülotts

Dope Calypso

Barkóczi Noémi

Korai Öröm

A Koncertsztorik rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.