„Még csak most fogom megírni a legnagyobb slágereket” – Azahriah-interjú

Többmilliós lejátszások, teltházas Aréna és Budapest Park, masszív rajongótábor. Azahriah három év alatt nagyjából mindent elért, amit itthon el lehet. Miért volt könnyű betörni a magyar poppiacra? Hányasra lőné be a saját zenéit és ki az abszolút 10-es a popskáláján? Mikor nőtte ki a slágerkényszerét, és miért fejezheti be az Azahriah-projektet öt év múlva? Eddigi legjobb lemeze, a Memento megjelenésének másnapján beszélgettünk Baukó Attilával. Ez a Recorder magazin 104. számában megjelent címlapinterjú jelentősen bővített változata, Azahriah június 2-án játszik a Budapest Parkban.

Biztonsági játék is lehetett volna a Memento, de A ló túloldalán 2 helyett inkább a legszemélyesebb lemezedet írtad meg, amin nincs bulizás meg nyári slágerek, de van számvetés, önvizsgálat, befelé fordulás.

A ló túloldalán után egy más felépítésű, mélyebb és sötétebb lemezt akartam írni. Tudatalatti workflow-val dolgoztam, rossz emlékekre, régi traumákra fűztem fel a dalokat, olyan elnyomott élményekre, amelyek szorongásként törnek elő a hétköznapokban.

Két éve azt mondtad, ha lesz időd, elmész terápiára. Lett időd, és ennek az eredménye a Memento?

Elmentem, de nehezen tudok beépíteni valamit az életembe, ami kilóg onnan. Mint az énektanár: mentem háromszor, aztán elmaradoztam. Biztos célravezetőbb lenne pszichológushoz járni, de számomra az is egyfajta terápia, hogy megírtam ezeket a dalokat. Amikor összeállt a kép, hogy miről is szól a szöveg, és még a zene is elvitt, az hatalmas eufória-rohamot adott. Ami persze nem ér fel azzal, mintha éveken át boncolgatnánk terápiában a traumáimat, de valamennyire mégis felszabadít alóluk. Könnyebb, amióta megcsináltam a lemezt.

Sokszor utólag jöttél rá, hogy miről írtál?

Nem akarom túlromantizálni a dolgot, de néhány dalban igen. Asszociációkkal dolgoztam, hagytam, hogy jöjjenek a szavak a hangulatra, amit a zene adott. A Kaotikus egy háznál például utólag esett le, hogy miről kezdtem el írni, aztán már arra építettem fel az egészet. Azt a fortyogó hangulatot akartam megfogni, amikor a hétköznapok leple alatt fortyognak benned a traumák és a rossz emlékek, és egyszer csak kirobbannak egy pánikrohamban. Vagy ott az introvertált dal, ami egy színvallás arról, hogy befelé forduló arc vagyok, utálok telefonálni, satöbbi. Most, hogy mindenki tudja, sokkal könnyebben kommunikálok, kevesebb szorongással járnak a hétköznapok.

Több dalban is hangsúlyosan megjelenik az újpalotai gyerekkorod, sőt a borítón is a palotai panelek felett állsz. Mit hoztál onnan, amit ki akartál írni magadból?

Félre ne értsd, nem csak rossz emlékeket. A saját történetemről szól ez a lemez, hogy honnan jöttem és hová tartok, és jó nosztalgia volt újraélni, mit nyomtunk a tereken.

Mit nyomtatok azon kívül, hogy a téren mindig L.L. Juni szólt?

Alsóban bringázás, játszótéren randalírozás, aztán hét-nyolcban már jöttek a bandaháborúk. Ez inkább arcoskodás volt, egyik se fajult el. Jó volt kicsit gettósat játszani. A tizenötkernek van egy nyomasztó hangulata, sok embernek kilátástalan ott az élete. Panelben laktunk, és rengeteg balhét hallottam éjszaka, randalírozást, veszekedést, családon belül erőszakot. Egyszer láttam valakit, aki majdnem kiugrott az ablakon. Kiskoromból tudtam, hogy ez felénk bevett sztori. A Pólus és az AsiaCenter mögött sok drogbiznisz ment, volt olyan alkalom, hogy a Rákos-patakba dobtak be egy hullát egy félrement maffiabiznisz eredményeképpen.

Újpalota azért nem Brooklyn.

Persze, később, a Hős utcában sokkal gázabb dolgokat láttam. A lemezen se akartam azt sugallni, hogy a gettóból törtem ki. Inkább azt mondom, nekem ez az otthon, és bármerre visz az utam, mindig Palota marad a komfortzóna. Ma is visszajárok, mert szeretem azt a helyet, csak most már jobban látom a visszásságokat. Kicsiként sokat fociztunk a srácokkal, és amikor mentünk haza, a Víztoronynál, ahol a szosziazi klipjét is forgattuk, sátrak voltak felhúzva, mert egy nő a kisgyerekkel a kezében kiugrott a 14. emeletről. Az ilyesmi azért elraktározódik az emberben. Ha ebben nősz fel, ez lesz a normális. Ez volt a suliban is: a tanárok nagyon kemény terrort nyomtak alsóban nálunk, de az volt az első iskolaélményünk, úgyhogy abba integrálódtunk bele.

A Camouflage megjelenésekor azt mondtad, akkor fogsz megérni zenészként, ha nemcsak az érzéseidről, hanem társadalmi és értékrendbeli kérdésekről is írsz majd dalokat. Most ez is sikerült: a Four Moods 2-be erős rendszerkritikát pakoltál.

Igen, ez az első dalom, ami ilyen témát feszeget, de ma már inkább úgy fogalmaznék, hogy ezek a zenék is akkor lesznek jók, ha személyes érzésekből fakadnak. A Four Moods 2 ilyen. Ez a szám a tudatos népbutításról, a tömegmanipulációról és a propagandáról szól, ami engem rettentően zavar. Nem éleződik ki arra, hogy lopnak, hogy álszentek, és itt még rengeteg jelzőt mondhatnék... Ezek majd külön zenék lehetnek.

A visualiserben Rákosi Mátyás és a Hitlert parodizáló Chaplin is felbukkan A diktátorból.

A diktátor nem volt szándékos utalás. Szokás a hazai állapotokra diktatúrát kiáltani, de ez nem igaz, mert a kormánykritikus hangok is megélhetnek, koncertezhetnek. Nincs az, mint Oroszországban. Itt nem a terror eszközeivel manipulálnak, hanem plakátokkal. Lehallgatások mondjuk itt is vannak. Amióta kiraktam a Four Moods 2-t, csak Toron böngészek és elrejtem a VPN-emet. Kajak bennem van ez a para.

Hogy „anyámnak írok sms-t és az Orbán les”?

Igen.

Az interjúidból sejteni lehetett, hogy mit gondolsz a politikáról, és a Lóerőben is volt egy elejtett sorod, de végigpörgetted a Four Moods 2 előtt, hogy milyen következményei lehetnek a dalnak?

Nem gondolkoztam ezen túl sokat. Tudtam, hogy fless a zene, és inkább azon agyaltam, mennyire bírni fogják a Queen Omegát itthon. A témát nem érzem kockázatosnak, mert régóta szerettem volna foglalkozni vele a csatornámon, és csak idő kérdése volt, hogy mikor szűrődik át a zenémbe is.

Sok zenész azért nem áll bele politikai kérdésekbe, mert nem akarják megosztani a közönségüket.

Persze, lehet mondani, hogy művészként nem az a dolgom, hogy politizáljak, de szerintem ez a legrosszabb hozzáállás. Pontosan azért tudják a politikusok megcsinálni azt, amit, mert itt az lett belenevelve az emberekbe, hogy a politika mocskos dolog, amivel jobb nem foglalkozni. Az én dalomra is az volt az első komment, hogy „nem akarod te ezt, maradj a jó kis dalolászós zenéknél”. Én azt gondolom, hogy már az iskolában kéne politikai kultúrát tanítani, hogy az emberek tudatosabban kezeljék ezt az egészet. Még azt is el tudom fogadni, hogy a vezetők lopnak, mert a politika az biznisz, és az mindig úgy működik, hogy lehúzol valakit, vagy téged húznak le, de még emellett is lehetne értelmesebb, előremutatóbb döntéseket hozni. Akár a magyar zeneiparban is. Erre meg csinálnak egy Petőfi Zenei Tanácsot...

Úgy érzed, zenészként foglalkoznod kell azzal is, hogy milyen országban élsz, milyen itt a politikai kultúra?

Nem, de szívesen írok róla. Arról írok, ami megérint. Egy szerelmi bánatot egyszerűbb megfogalmazni, és sokkal többen is azonosulnak vele, mint a Four Moods 2-vel. De ez is belőlem jön, és ezeket a gondolatokat is tök jól át lehet ültetni zenébe. Főleg reggae-be, amiben a Babilon a pusztító társadalom szimbóluma, ahol a hatalom nem az alapvető emberi értékek irányába viszi a dolgokat.

Hogyan került be Queen Omega a Four Moods 2-be?

Rengeteget hallgattam, az ő flow-ja volt az a reggae-flow, amit egy életen át kerestem. R’n’b-s hajlításokat nyom, és amikor rekeszt, az pont az a szónoki reggae-stíl, mint amikor az öreg raszta tanít – ahogy az Ocho Macho is énekelte. KRSA-nak, a turnémenedzseremnek (és a PASO énekesének – S.T.), aki nagyon jó barátom és nagy raggás arc, volt hozzá kontaktja, és lebeszélte velük. Elképzelni se tudtam, mi fog kisülni belőle, de végül az ő része lett a kedvencem az egész lemezről.

Sokat meséltél arról, hogyan hatottak rád a rock- és a trapzenék, de kevesebbet a különböző latin és karibi zenékről, pedig azoknak a hatása jobban tetten érhető a zenédben. A raggaton-flow, a kissé santanás gitárszólók… és most már két reggae-dalod is van.

Eleinte valóban azok az előadók inspiráltak, akiket anno felsoroltam (Slipknot, Led Zeppelin, Pink Floyd, Lil Uzi Vert – S.T.), de ezek már csak elenyészően köszönnek vissza a zenémben. A legnagyobb inspirációm most egy algír, arabos stílus, a rai. Életem első zenei élménye az volt, hogy kaptam egy telót Alitól, a panelház aljában lévő kis coca-colás abécé tulajától, amin 15 másodperces arab zenék voltak. Ezek mostanában jöttek vissza az életembe. A másik fontos figurám pedig Nina Simone. Ahogy énekel, amennyire elviszi az ember lelkét, azt tartom most a legmagasabb fokú zeneiségnek.

Az arab zenékből mi hatott rád?

A klasszik arabos hajlítások. Soolkinget muszáj kiemelnem, de igyekszem figyelni rá, hogy ezek az inspirációk ne érződjenek egy az egyben a zenémben. Régebben annyit néztem és hallgattam Rent, hogy tudat alatt átvettem a mozgásait. Most Soolking nekem a top tier előadó, tavaly 80 %-ban az ő zenéit hallgattam. Nagy tanítások vannak benne, és mindegyik sláger. Azok a mellow flow-k… Ő francia nyelvű, popos raggatonnal kevert arab flow-t nyom, ami nagyon mainstream, de az igazi kincsek mindig a népzenében vannak. Azoknak nem tudom a címét, mert arabul vannak, de le vannak mentve Spotin.

A te generációdnak már természetes, hogy elmosódtak a határok a zenei stílusok között és műfajtalanná vált a popzene, mégis különleges, hogy milyen természetesen és gyorsan ugrálsz a stílusok között. Egy számon belül is többször váltasz flow-t, műfajt és akár nyelvet is.

Ez abból fakad, hogy sokféle zenét hallgatok. Minél több mindent meg akarok mutatni egy zenében, és az is célom, hogy ne tudjanak bekategorizálni. Egy összefüggő témában általában van két beat-switch. A lazább, nyugisabb zenéket is szeretem, de nálam azért a darálás az alap. Ebben az értelemben közel áll a zeném a raphez. Nem stílusban, hanem vérmérsékletben: sok a szöveg, sok az infó.

Benne van az is, hogy hamar elunsz dolgokat, és váltani akarsz?

Igen. Ha azt érzem, hogy ide nem akarok még egy verzét, akkor meghagyom a dallamot, de elviszem más irányba. Hatalmas szabadságérzetet ad, hogy nem kell ugyanazt írnom a harmadik verzére. A Delirium végén például ugyanaz a melody loop, de egy akusztikus dobflesst hangszereltem hozzá. Csak pár sor a dalban, de tudtam, hogy oda még kell valami, mert nem lehet így lezárni, viszont nem akartam, hogy visszamenjen trapbe, mert azt már nem éltem. Megmaradt a fő harmónia, de arra a dobos flow-ra már teljesen más jött belőlem, és azt is bele akartam rakni. Ráadásul sokkal könnyebben kijött belőlem attól, hogy lett egy kis változatosság.

Mennyire vagy kritikus az ötleteiddel? Mennyi zenéd landol a fiókban?

Kábé 200 zenei alapom van a fiókban, de ezek nem kidolgozott zenék. Max. fél órát töltök velük, aztán elmentem, hogy majd visszatérek rá, de persze soha a büdös életben nem fogok. Ha elfogy a tárhely, kitörlöm az összeset. Nem szeretek fiókdalozni. Ha albumot írok, nem veszek elő régi fájlokat, hanem újat kezdek a Logicban.

Hogyan írsz zenét?

Vagy a gitárriff az első, amikor csak leülök és elsikálgatok, és valami beáll, egy riff vagy dallam, abból a legegyszerűbb kiindulni és továbbvinni. A Mementon nem akartam, hogy minden szám gitáros legyen. Ilyenkor rakosgatom egymásra a mintákat, felzongorázom a midit, és megnézem, hogy elvisz-e. Általában tudom, milyen stílusú és tempójú zenét szeretnék írni. A legjobb zenék persze random születnek, amikor nincs terv és nem feszülök rá. A 3kortynál se volt cél, hogy szeletelős alap legyen, de ha már az lett, arra építettem fel a számot.

Kinek kéred ki a véleményét egy zenédről? 

Vitó Zsombor barátomnak szoktam átdobni a dalokat, vele dumázunk legrégebb óta zenéről. Meg anyámnak. Ő beérzi, melyik a jó zene. Vannak jó elgondolásai ütemben, és mindig őszintén elmondja a véleményét. Miatta fejeztem be például az aight-ot.

Te nem akartad?

Nem volt evidens. Mutattam, hogy „nézd, Mama, milyen kis dallamos refrént írtam”, de nem volt még se verze, se semmi. Ő meghallgatta, és mondta, hogy mindenképpen fejezzem be. KRSA-nak is el szoktam küldeni a zenéket. Ő sokat segített a reggae daloknál. Elmagyarázta, hogy az a buborékhangú orgonás cüccögés mennyit számít tempóban és hogyan reggaesíti a zenét. Így került be a Four Moods 2-be is. A Rút reggae-alapját is átküldtem neki, amire vezetés közben rádúdolt valamit, és az úgy beragadt a fülembe, hogy végül az lett a refrén.

Azon gondolkoztál, hogy miért pont a te zenéd lett ennyire sikeres?

Szerintem a flow miatt. Sokszor elmondtam már, és nem is rosszból mondom, hogy a magyar poppiacra nem volt nehéz betörni. Ha az a tökéletes popzene, ami gyönyörűen szól, van jelentéstartalma, megindítja az embert, és persze tele van dallamtapadással, akkor ezen a 10-es skálán a magyar mainstream popzene max. egy hármast hoz. Ha én ezek után csinálok egy 4-es vagy 5-ös zenét, akkor az lesz a legjobb itthon, de ez még nem jelenti azt, hogy elértem a célomat. A magyar zenék mindig is inkább szövegben voltak erősek, de ezek is jellemzően inkább underground dolgok voltak. Nem véletlen, hogy a rap itthon (Funktasztikus, Sub Bass Monster, vagy akár a Weszélyes Elemek) a maga műfaján belül sokkal előrébb járt mindig is, mint a magyar pop.

A saját zenédre most hányast adnál?

Ez dalfüggő. Van, amit jobban beérzek. Nagyon büszke vagyok például a Kaotikus egy házra, de tudom, hogy az nem lesz soha mainstream, mert nem is az volt a célja. A 3korty már közel áll az elképzeléseimhez. Az mondjuk 6-os az én 10-esemhez képest.

Ki a 10-es a popskáládon?

Stromae. Például a papaoutai.

Hundred Sins mesélte a recorderes interjújában, hogy neki az Oye című dalotok volt a fordulópont, aminél rájött, hogy tényleg lehet valami a zenélésből. Neked melyik volt az?

Az Oye nekem is nagy előrelépés volt, de aztán lett nagyobb is. Az Oye-ban az akkori csapatszellemet bírtam, hogy hárman nyomtuk: Vitó Zsombor, Hundred Sins és én. Az a három év volt a legszebb zenélgetős élmény az életemben. Biztos azért, mert az volt a legorganikusabb. Megvolt az a hangulat, hogy csinálunk valamit nulla forintból, amit szeretünk, és működik. Számomra amúgy a Rét volt a fordulópont, mert az lépte át először az egymilliót. Az volt az első magyar zeném is, amire Desh mindig mondta, hogy sláger lesz. Aztán a MIND1 még szélesebbre nyitotta a kapukat.

Te meg tudod tippelni, melyik számodból lesz sláger?

Néha beérzem. Az a legjobb érzés. Amikor már megy az alap, és jó, és egyszer csak összeáll a refrén, és tudod, hogy tökéletesen illik oda. Az nagyobbat ad, mint bármilyen drog a világon. Eufóriarohamot kapok, ha megírok egy slágert. Desh is ilyen.

Mondasz példákat?

A MIND1 ilyen volt. Az aight is. A legnagyobb élmény, ami végül nem lett annyira népszerű zene, a yesterday volt a silbak EP-ről. Leültem délben, és hat órára kész volt az alap és a szöveg is. Electro-swinget akartam csinálni, aminek van egy jellegzetes hangzásvilága, tehát adta magát, hogy mi kell bele, mégis hatalmas élmény volt, mintha nem is én mozgatnám a kezemet. Mindketten ezt a flesst keressük Deshsel, hogy ne nekünk kelljen próbálgatni, mit nyomjunk a zenére, hanem jöjjön magától. Csak ez ritkán fordul elő.

Volt olyan is, hogy nagyon hittél egy dalban, de nem ment akkorát?

Olyan nem. Az fordult elő, hogy nem hoztam ki mindent egy dalból. Ilyen volt A ló túloldalánról a Megmentő. Ha kicsit vintage-ebb, több hangszeres világba visszük el, akkor nagyobb húzás lehetett volna. Májusban jött ki a lemez, júniusban volt a parkos buli, és nem volt rá több időnk. Így is tetszik az embereknek, szóval nem lebecsülni akarom, de abban az énekdallamban sok potenciál volt, amit nem használtunk ki maximálisan.

KOMOLYAN VETTÉK, HOGY MINDEN EGYFORMÁN POPZENE: KRITIKÁNK A LÓ TÚLOLDALÁN-RÓL

Érzel magadon nyomást, hogy slágereket kell írnod, amiknek több milliós lejátszása lesz?

Nem. Nekem az a célom, hogy egy zenén legyen egymillió megtekintés. Szerintem akkor volt értelme megcsinálni. Ami nyilván nem igaz, mert az is jó, ha csak egy ember hallgatja, de a Fufuflex után ezt tűztem ki célként magam elé. Hogy utána mi lesz, arra már nem feszülök rá szerencsére.

Korábban ráfeszültél?

A MIND1 után nagyon bennem volt, főleg A ló túloldalán albummal, hogy valamit virítani kéne.

Az a lemez slágerkényszerből született?

Igen, benne volt. Büszke vagyok arra az albumra, de időre készült, és egy eszköz volt arra, hogy jól süljön el a parkos koncert. Amúgy is csináltunk volna Deshsel közös lemezt, de sietni kellett, és nem volt időm annyit babrálni vele, mint a Mementoval. Ez kényelmesebb tempóban készült, így jobban bele tudtam merülni és mélyebbre vinni a dalokat.

Megkönnyebbültél, amikor A ló túloldalán hozta a számokat?

Igen, az nagy felszabadulás volt. A Mementonál már nem volt ilyen szempontok, hogy hányan hallgassák, csak az, hogy legyen két-három húzódal.

Ezt abszolváltad is előre az introvertált dallal és a szosziazival.

Igen. A 3kortyban érzek még sok lehetőséget, de a Gát refrénjében is van slágerhangulat. Ha megvan a két-három szám, aminek mainstream a felépítése és catchy a refrénje, akkor a többit már több lehetőségem van elvinni más irányokba.

A slágernek szánt dalokat írod meg először, hogy megnyugodj, aztán jöhet a többi?

Még nem gondolkoztam ezen, de van benne valami. Nagyon nyugtalan voltam a Memento írása alatt, amíg nem volt olyan zeném, amiről azt gondoltam, hogy sláger lehet. A Gát volt az első, és utána tényleg könnyebb lett. Minél több zenét adok ki, annál jobban megy le rólam a teher. Tizenhat éves korom óta bizonyítani akartam, és azért csinálok sok zenét és gyorsan, hogy tudjanak mit kapcsolni hozzám az emberek. Még csak most fogom megírni a legnagyobb slágereket, mert már nem izgulok rajta, hogy azok legyenek.

Melyik dalodat érzed a legsikerültebbnek?

Még mindig az aightot. Nem volt vele világmegváltó tervem, de azt a kedves atmoszférát sikerült kimaxolni. Boldog időszak volt, amikor csináltam, és máig az tetszik a legjobban a dalaim közül.

Miben fejlődtél a legtöbbet a kezdetek óta?

Magyar nyelvű szövegekben és énektechnikában. Nem tudatosan, de sokféle hangképzést elsajátítottam. Korábban torokból, levegősen énekeltem, de az arab zenékből megtanultam, hogy tüdőből kell indítani, hogy mélyebb hangzása legyen az éneknek. A harmadik pedig a keverés. Sok YouTube-tutorialt néztem. Régebben inkább a fülemre hagyakoztam, most már értem is, hogy mit hova csavarok.

A Friderikusz-interjúban azt mondtad, hogy még mindig az angol nyelvű szövegírás jelenti számodra a művészi kiteljesedést. Ez változott azóta?

Igen. A ló túloldalán alatt ráéreztem a magyar nyelvű szövegírásra, és már rég nem írtam vagy freestyle-oztam angolul. Az új lemezen is csak egy angol nyelvű dal van, a Hessdalen. Nagyon szép a magyar nyelv, de sokáig úgy gondoltam, magyarul nem lehet akkora slágereket írni, pláne olyat, ami külföldön is nagyot mehet. Főleg angol zenéket hallgattam, ezért íráskor is angol szövegek jöttek belőlem. Ma már jobb szövegeket írok magyarul. Az angol szókészletem hiányosabb, és azzal talán felszínesebb szövegek születnek. Most úgy érzem, kialakult egy fogalmazásmódom magyarul, ami jól passzol a karakteremhez.

Ez miből áll?

Az a jó, ha vannak nívósabb gondolatok és lazább sorok is a szövegben. Figyelek rá, hogy emberközeli szövegeket írjak, olyan nyelven, amit a mindennapokban is használok. Ebbe pedig belefér a szleng is meg a káromkodás. Az introvertált dalt például egy irodalomtanár is elemezte, de olyan sor is van benne, hogy „Nekem is kivan a faszom attól, hogy be vagyok zárva, és chilis Sobát zabálok a szobában”. Kell a zenébe egy kis leszaromság. A ló túloldalán voltak olyan zenék, amiknek kifejezetten az volt a célja, hogy jól hangzó szavakat tegyünk egymás után. Ilyen volt a Habibi és a Pullup is, és a Pullup ment a legnagyobbat. A Memento mélyebb lett. Azon vannak nyomasztó gondolatok, belülről jövő harag. A zenében lévő érzelmeket igyekszem megnyomni a szavakkal is.

Melyik szövegedre vagy a legbüszkébb?

A Gátra. Ott a szöveg nagyon beleilleszkedett a flow-ba. Nem a be nem teljesülő szerelem tragédiáját, hanem a nyomában fellépő bánatot, elengedést és hiányt dolgozza fel, és hogy ez mennyire szétrágja az embert belülről. Ezek átmeneti érzések, de amíg tartanak, addig nyomasztó, sötét, magányos hangulatot húznak rád. Ami annyiban volt jó, hogy tudtam belőle táplálkozni, amikor ezt a zenét írtam. Ez művészbetegség.

Van egy olyan sorod a lemezen, hogy „semmi sem marad eredeti, Magyarországon mindenki lop.”

A Casa de papelben van az, hogy „Zuhanunk le, mert csak előre megyünk, és sohase fel”, amiről sokan azt hitték, hogy a Fidesz („Előre megyünk, nem hátra”) és MZP („Csak felfelé”) szlogenjeire utal, de ki kell ábrándítsam őket, mert azt egy szerelemről írtam. A „Magyarországon mindenki lop”-ban sincs politika. Arra utal, hogy Magyarországon kevés az egyedi, out of the box gondolat. A pop- és a traparcok kényszeresen átveszik a külföldi mintákat, pedig ez a legrosszabb, amit csinálhatnak. Eljátsszák, hogy sok pénzük van meg nagy autójuk, de ennek Amerikában van kultúrája, itthon nem annyira hiteles. Még akkor sem, ha gazdagok.

Neked is van olyan sorod, hogy „Leteszem a jogosítványt, veszek majd egy Bentley-t.”

Ez a flex. Vannak drága, felvágós ruhadarabjaim, szóval nem engedtem el ezt teljesen, de nem szeretném, hogy ez legyen fő karakterem. Sokkal realebb lenne, ha a balkáni hangulatot hoznák a zenészek.

A te zenédben hol a Balkán?

A palotai dolgokban. A szoci elemek nagyon beégtek a gyerekkoromban. A lakókocsi is ilyen, vagy a Polski, a Trabant, amivel még a dédnagypapám járt. A panelek. A savanyúságárus a vásárcsarnokban, ami a depicentrum klipjében szerepel. Ez a hangulat az, amiben én igazán otthonosan érzem magam.

A rendszerváltás előtti zenék is hatottak rád?

Nem. Nekem kimaradt az LGT, az Omega meg a többi.

Itthonról kire figyelsz, hogy milyen zenékkel jön ki?

Pogány Indulóra. Számomra szürreális, hogy jött egy nálam is fiatalabb arc, de ő nagyon a topon van. Eddig senkinél se éreztem azt, mint nála. Van zeneisége, hegedül koncerteken, művészsuliba jár, jó dolgokat samplingel. Sok potenciál van benne, és nem csak a szövegeiben. Ha kicsit kiszélesítené a stílusát, meghatározó dolgokat tudna csinálni. De így is fog valószínűleg.

Pogány Induló azt mondta, hogy neki 17 évesen túl korán és túl gyorsan jött a siker. Neked 19 évesen már jókor?

Időben jött. Az új generáció betegsége, hogy hamarabb leszünk kapuzárási pánikosak. Én is azt érzem magamon, hogy basszus, telik az idő, pedig még az elején vagyok mindennek. A popzene fiatalos műfaj. Ezt most kell kimaxolni, de ez is a szépsége a dolognak.

"A GETTÓ CSIRKE A LEGKISEBB SZELETE ANNAK, AKI VAGYOK": INTERJÚNK POGÁNY INDULÓVAL

A ti generációtoknak a zenei karrierje is felgyorsult, és egy-két év alatt töltötök meg akkora helyeket (Budapest Park, Sportaréna), amihez korábban egy-két évtized kellett az előadóknak. Ez viszont azzal is jár, hogy kimarad sok lépcsőfok, amiken rutint szerezhetnél, és 1500 ember után rögtön 12 ezer előtt kell bizonyítanod. Ezt hogyan éled meg?

Nem érzem a zsigereimben ennek a feszültségét, mert korábban nem volt kötődésem az Arénához vagy a Budapest Parkhoz. Az első Park előtt azért így is be voltam szarva. Én nem vagyok akkora showman élőben. Sokat segít a Supermanagement minden showelem és színpadi kép létrejöttében, így lekerül rólam az a nyomás, hogy 500 vagy 14 ezer embernek játszunk. Csak azt érzem, hogy ha több az ember, jobb a hangulat. Nekünk nem kellett kis klubokban felépíteni magunkat, és kicsit sajnálom, hogy nem éltük meg ennek a romantikáját, de sokkal jobb így, mert gyorsabban haladva több ötletünket meg tudjuk valósítani.

Szeretnél nagyobb showman lenni, vagy elfogadtad, hogy te ilyen vagy a színpadon?

Nagy álmom, hogy az legyek, de ezt nem lehet erőltetni. A Paul Street-csatorna miatt felvettem egy bizonyos beszédstílust, de a színpadon nem lehet hosszú körmondatokban beszélni, ott pár szóban kell frappánsnak lenni. Ezt még tanulom. Sok ember úgy jön el a koncertemre, hogy na, nézzük meg, mit tud, és meg kell mozgatnom a szkeptikusokat is. Erre jó a Habibi, amiben be van építve egy guggolós-ugráltatós rész, amitől felszabadul az energia, de jó lenne, ha az egész koncert alatt úgy áramlana, mint akkor. Nincs annál nyomasztóbb, mint amikor ott álldogál háromezer ember téged méricskélve. Nem szabad hagyni, hogy ez lehozzon, mert ha befordulok, akkor lesz rossz a buli. Ez kívülről lehet, hogy nem látszik, mert jól elnyomom a részeimet, de fejben nem vagyok ott teljesen. Szóval van még miben fejlődni.

Nemrég volt először, hogy elkezdtem keresni a szemkontaktust a közönséggel, néztem az embereket, ahogy táncolnak, figyelnek, örülnek. Két éve koncertezünk, és ez most érkezett meg. Ráadásul teljesen józan voltam. Előtte mindig ittam valamit görcsoldóként, de most már nem kell piálnom. Amúgy is rosszat tesz a hangszálaimnak. Ez például egy nagy lépcsőfok, aminek a hatását szerintem a közönség is érzi.

ALÁZAT ÉS GITÁRSZÓLÓK: KRITIKÁNK AZAHRIAH SPORTARÉNÁS KONCERTJÉRŐL

Szállóigévé vált az a sorod, hogy „én legenda leszek, nem sztár.”Az Arénában sokan ezt tartották fel neked egy papíron.

Igen, az nagy pillanat volt. A legendákhoz hozzátartozik az is, hogy korán meghalnak, de én nem akarok beszállni a 27-esek klubjába. A sztárság a személyiség kultuszáról szól, nekem viszont nem az a célom, hogy ismerjenek, hanem hogy itt hagyjak valamit az embereknek.

Arról mit gondolsz, amit sokan mondanak, hogy te lehetsz az első magyar világsztár zenész?

Nem lehetetlen ezt megcsinálni, csak mostanában nem jelentkezett senki rá. Amikor bejöttem a Supermanagementhez, azzal fogadtak, hogy jó, nyomd az angol zenét, de Magyarországon magyar nyelvű zenével lehet érvényesülni. Mint amikor anyám mondta, hogy zenéljél csak, de legyél ügyvéd, és mellette majd hobbiból zenélgethetsz. A Supermanagement ment egy kört anno a Cloud9+-nal külföldön, és nem lett akkora siker, mint várták.

Ebben már sokan csalódtak.

Igen, és ez a csalódottság beszélt belőlük is szerintem. Ez volt az alaphangulat itthon. Az, hogy egyre többen látják bennem a potenciált arra, hogy világszerte ismert legyek, egy borzasztó fontos dolgot indított el. Erre Geri (Tóth Gergő, a Supermanagement egyik ügyvezetője, a Blind Myself frontembere – S.T.) jött rá a Papp Lászlóban, hogy az Azahriah projekt egyre több embernek adja azt az érzést, hogy velük együtt érjük el a sikereket. Nem meggyőzni kell őket, hogy hallgassanak, hanem minél több eredményt felmutatni, mert azokat ők is a magukénak érzik, és mint egy focimeccsnél, szurkolnak nekem. Büszkék voltak arra is, hogy sikerült összehozni a teltházat az Arénában. Számomra szívmelengető, hogy ez már nemcsak egyéni, hanem közösségi cél lehet, és ez az energia hozzásegíthet, hogy minél előrébb jussunk.

Ez jó dolog, de a hazai közönség nem tud Európa-szerte ismertté tenni.

Igaz, de attól még elterjedhet organikusan a zeném. A legegyszerűbb, ha kirakok egy angol számot, ami befut külföldön, de ha ezzel a céllal állsz neki, akkor nem biztos, hogy sikerül. A másik opció, hogy a külföldön élő magyarok elhozzák a spanjaikat, nekik is bejön a zeném, és így terjed tovább. Az Eurosonicon (Európa legfontosabb showcase fesztiválján, ahol zeneipari szakemberek előtt koncerteznek az előadók – S.T.) 15-20 ember előtt léptem fel, és amikor láttam, hogy a bárpultnál ülő csávó is bólogat, pedig azt se tudja, ki vagyok, és nem érti a nyelvet se, amin énekelek, mégis elviszi a zene, az a legjobb visszaigazolás. Mint amikor csecsemők táncolnak egy zenére: az biztos őszinte vélemény.

Te elhitted, hogy világszinten ismert előadó lehetsz?

Arra gondolsz, hogy szerintem megvalósítható-e? 

Igen. Meg arra is, hogy ha sokat mondanak valamit az embernek, az a fejébe szállhat.

Ezt a tízállomásos novemberi turnét, amire ősszel megyek, túlhájpolták a bulvármédiában, de én sokkal régebb óta bízok abban, hogy befutok egyszer legalább európai szinten, mint amióta az emberek ezt mondogatják. Ez inkább egy vissszacsatolás arról, hogy jó úton haladok.

Mondtad, hogy genetikailag nem vagy hajlamos az elszállásra. Volt, hogy mégis közel jutottál hozzá?

Igen. A siker abszolút érinti a személyiségemet, csak nem úgy szállok el, ahogy az emberek azt elképzelik. Nem nézek vagy nyomok le másokat csak azért, mert én vagyok az Azahriah. Inkább magammal szemben vagyok hajlamos elszállni, és tiszteletlen lenni az ambícióimmal. Alapjáraton kibaszott lusta vagyok. Az Aréna után két hétig csak játszottam, mert úgy gondoltam, megtehetem. Ezek nem annyira káros dolgok.

És az, hogy nagyképű leszel?

Azt nem tudom elképzelni. Én is vagyok néha arrogáns, és vannak nagyképű megnyilvánulásaim, de valószínűleg a sikerek előtt is voltak, szóval ez nem függ össze azzal, hogy mit értem el.

Akkor miben változtatott rajtad a siker?

Nehéz ezt megmondani, mert ezzel nőttem fel már youtuberként is. Ebben a korban alapból is sokat változik az ember, és nehéz szétszálazni, mi minek a következménye. Sokan féltenek, de én azt érzem, hogy nem viselt meg úgy a siker, hogy beleivódjon a személyiségembe. Ezt úgy érem el, hogy különválasztom a dolgokat: a zeném egy termék, amiért fizetnek az emberek, én pedig nyújtok egy zenei szolgáltatást. Tetszik az elképzelés, hogy a rajongás nem nekem szól, hanem a zenémnek.

Azért ezt nem lehet ennyire élesen elválasztani.

Persze, és jólesik a szeretet, meg hogy rajonganak értem. De ez para is tud lenni. Volt, hogy koncert után odajöttek anyám korú emberek, és meg voltak halva, hogy találkoztunk. Nem azt mondom, hogy ez rossz dolog, de nagyon fura.

A Deliriumból nekem az jött le, hogy látod, milyen abszurd méreteket tud ölteni a téged körülvevő rajongás. „Amibe vagyok, egy alternatív világ, ahol kirakok pár számot és azt mondják rám, hogy király.”

Furcsa, ja. Az pont egy lazább szám. Ebben Kanye is inspirált, aki realbe mondja, mi történik vele manapság. Ez nem egy lírikus szám, hanem egy helyzetjelentést adtam magamról.

Amikor kis Petőfinek neveznek, az megmosolyogtat vagy imponál?

Imponál. Nagyon. Főleg, hogy ez most alakul bennem, és egyre jobban érzem a súlyát annak, hogy állást foglaljak társadalmi kérdésekben. Nem tudom, hogy tudnék-e forradalmár lenni, mert tényleg mocskos játszma a politika, de szörnyű az is, hogy nincs semmi alternatíva, amit fel lehetne mutatni a jelenlegi rendszerrel szemben. Halott az egész, de pont azért, mert senki nem akar politizálni, vagy társadalmi ügyekkel foglalkozni. Nekem nagy lépés lenne, ha petőfis stílben belevágnék, de max akkor, ha a zenét abbahagyom.

Én úgy értettem a petőfizést, hogy költőként hivatkoznak rád.

Ja, azt nem veszem magamra, mert szövegben gyengébb vagyok, mint flow-ban. Azt még bőven lehet fejleszteni. A magyar nyelvet és a flow-t szerintem Weöres Sándor rakta össze a legjobban. Flow-ban verselt, dallama volt, elképesztő, hogy bánt a szavakkal.

Szereted a verseket?

Ebbe is a Puzsér vitt bele. Az Önkényes mérvadó podcast. Nekem a költészet kimaradt, mert erre egyetlen csatorna van, a suli, ahol nem nagyon mutattak nekünk verseket, de egyszer koncert után hazafele meghallgattam a podcastet, és rápörögtem Weöresre, ahogy a saját verseit mondja. A mi generációnk gyorsabb impulzusokhoz, színesebb-szagosabb dolgokhoz van szokva, de ha picit koncentrálsz, hogy mit mond és milyen világlátással, hol helyezi el magát a teremtéstörténetben, az lenyűgöző.

A Delirium úgy kezdődik, hogy Mácsai Pál Kosztolányit szaval.

Ő is nagyon jól mond verseket, és beleillett a szám üzenetébe, úgyhogy bevágtam. A Kaotikus egy ház elején pedig egy Kossuth Lajos-beszéd van, ami a világ első pár hangfelvétele között szerepel. Ennek nincs közvetlen köze a számhoz, de ad hozzá egy plusz réteget.

A Deliriumban van az is, hogy „Veretem még öt évig, azt csó'”. Úgy vagy vele, mint Hundred Sins vagy Krúbi, hogy a csúcson kell abbahagyni, és 5-6 év múlva eltűnsz, vagy nálad sírig tart a zenélés?

Az biztos, hogy a zene megmarad az életemben, mert az egy sokkal magasztosabb, misztikusabb, és gyönyörűbb dolog, mint amit az Azahriah-ból valaha ki tudnék hozni. De azért közelítik hozzá. Az Azahriah-t én is öt-hat évig nyomnám. Nagyon öntudatosak a mai fiatal zenészek, talán mert látták, milyen lehúzó, ha valaki régen a topon volt, de már ki van égve, mégis kapálózik és haknizik tovább, mert ebből él. Jobb, ha elfogadja az ember, hogy most fontos zenész, és nem kell, hogy ez örökké tartson. A csúcson a legtisztességesebb abbahagyni. Persze kérdés, hogy hol van a csúcs. Szerintem az Azahriah-t ki lehet maxolni öt év alatt.

"A KUKÁSAUTÓNÁL TÖRTEM ÖSSZE LELKILEG": DESH-INTERJÚNK

Az európai karriert is?

Ha Európa-szerte ismert lennék, havi ötmilliós Spotify-hallgatottsággal, az brutál lenne. Nem tudom, hogy akkor leállnék-e. Nem biztos. Amúgy elképzelhetőnek tartom, hogy ez öt év alatt összejön, de lehet, hogy tíz is lesz belőle.

Az Azahriah után mi jöhet számodra?

Alapítanék egy metálzenekart. Szeretek metálriffeket játszani, de Azahriah-ként nem csinálnék metált. Vagy váltanék ambientre, mint a Varg Vikernes. Ez most showbiznisz, de később jó lenne lazábban zenélni, hogy a showbizniszen kívül maradjak. Mondjuk egy kis blues-zal. Azt nagyon bírnám.

"A MASZK MÖGÖTT TÖKÉLETES LEHETNÉK": AZAHRIAH-INTERJÚNK A CAMOUFLAGE IDEJÉBŐL

interjú: Soós Tamás
fotók: Valami Hektor