„Barbikám, itt buli lesz!” – Blahalouisiana a Koncertsztorik podcastban

A Koncertsztorik podcast negyedik adásának vendége a Blahalouisiana, akik augusztus 24-én már a második nagy koncertjüket adják a Budapest Parkban. Hogyan lett az énekesnőjük, Schoblocher Barbara az ország egyik legjobb frontembere? Miért gondolkoztatja el őket az Azahriah-jelenség, és ők miért futottak be lassabban, ha már a Blaha előtt is volt egy sikeres zenekaruk? Jancsó Gáborral és Szajkó Andrással megfejtjük azt is, hogy mi a tökéletes piamennyiség egy koncerten, és miért jó nagy tömeg előtt a magányról énekelni. A Mastercard támogatásával készülő sorozat új adása meghallgatható a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más ismert podcasthallgató appokban!

A Blahalouisiana basszusgitáros-dalszerzője, Jancsó Gábor, és gitáros-szövegírója, Szajkó András, azaz Szaja volt a Koncertsztorik podcast új adásának vendége, akiket kifaggattunk arról is, hogy milyen érzés zenészként színpadon állni. Mi zajlik le bennük egy-egy koncert alatt? Milyen az, amikor hirtelen bevillannak emlékképek játék közben? Hogyan kerülnek flow-ba, és milyen kicsinyes hibák tudják kipöccenteni onnan őket? Min szoktak veszekedni koncert után, és hogyan kezelik az olaszos hangulatot a zenekarban?

Előtte azonban végigfutunk az együttes (koncert)történetén, amiben meglepő csavar, hogy hiába játszott a Blahalouisiana magja korábban már egy menő és sikeres indie-zenekarban, attól még nem váltak minden téren profivá, mert a Jacked még inkább a bulizásról szólt. Akkor az éppen futó indie-hullámra ültek fel, és utána a nulláról, más koncepcióval találták ki a Blahalouisianát, így több évükbe telt, mire minden úgy igazán összeállt a zenekarban. Ők még a régi, Kispál- vagy Quimby-féle alteriskolát követték, művházas, közösségépítő bulik vidéken, sok klubkoncert, lépcsőzetes építkezés – innen pedig csak egy kis ugrás, hogy a múltidéző sztorizgatásból eljussunk a generációs kérdésekig.

„Amikor 17-18 évesek voltunk, Fehérváron névről ismerted azokat, akiknek volt Myspace-ük rajtad kívül. Vagy szűk gatyát hordtak. Ma ez már nem így van. A TikTok, Insta durván uralják az egészet. Régen az volt, amit a kereskedelmi rádió vagy a VIVA+ nyomott. Az egy központosítottabb rendszer volt. Ma már nincs ilyen. Beton.Hofi megtölti a Parkot, pedig egyértelműen underground szerintem. Sőt, Azahriahra is azt mondanám, hogy a zene underground – érzetre legalábbis. Nem az, amit 10 éve popnak hívtunk, és a kereskedelmi rádiókból szólt. Ezek a határok is elmosódtak, és kevés embernek összejön, hogy nagyon gyorsan híres legyen, ami szuperjó, mert ez a lehetőség nem volt régen. Azt remélem, hogy ez nem annak a kárára történik, hogy a fiatalok már a TikTokra és az Instagramra készülnek, ha zenélni akarnak, és remélem, nem fog eltűnni az, hogy találkozzunk péntekenként és emberi kapcsolatok is legyenek az egészben, mert az legalább annyira fontos, főleg a hosszú távú mentális egészségnek, hogy ne csak üzletszagú valami legyen, amiben kiégsz, mert az a kérdés, hogyan tudod növelni a dopaminszintedet, ha rögtön elértél mindent.”

A podcastban átbeszéljük azt is, hogy a tavalyi lemezük, a Hozzánk idomult éjjel az ég milyen szintlépést hozott a Blaha életébe, adódnak-e fura vagy kellemetlen helyzetek abból, ha öt férfi és egy nő turnézik együtt, de szóba kerülnek a VOLT-os Arctic Monkeys-buli backstage-titkai, és az a kivételes koncert is, amin a Blaha minden tagja tökrészeg volt.

Részletek az interjúból:

Mi zajlik le bennetek egy koncerten? Mennyire tudtok belehelyezkedni a flow-ba?

Szajkó András: Ez minden alkalommal más. Ha van egy technikai gikszer az elején, az engem nagyon lehoz, és kell több dal, hogy visszarázódjak.

Jancsó Gábor: Én a koncert előtti 10 percet mindig feleslegesnek érzem. Úgy vagyok vele, hogy csináljuk már, zenéljünk. Élvezem az egészet, nagyon jó munkahely a színpad. Pláne, ha új dalt is játszunk. Mit fognak szólni hozzá? Hogyan működik élőben? Azt az izgatottságtól jobban élvezem, mint a Túl távol, elég közelt, amit szintén nagyon szeretek, de rengetegszer játszottuk már. Egy új számnál, például a Kedvenc rögeszmémnél, mindig eksztázisba kerülök 3,5 percre. Meg amúgy is, mert imádom a koncertezést.

SZA: Színpadon állni az egyik legjobb dolog a világon. Ha közben még jó hangosan szól is a gitár, azt nehéz überelni.

JG: Érdekes, hogy amikor visszatérünk egy helyszínre, ami itthon sokszor előfordul egy zenekarral, hajlamos bekattanni, hogy tavaly mi történt velem lelkileg abban az életszakaszban. Olyankor 2-3 dalra elveszek, és nem vagyok ott fejben, olyan erősen visszahozza az emlékképeket egy-egy szám. Utána visszakapcsolok persze, de kicsit álomszerű az egész.

SZA: Nehéz, hogy jelen legyél a koncerteken, de ne erőlködve koncentrálj, mert az megöli a flow-t. Én keresem ezt az arany középutat, hogy ne azon gondolkozzak, mi volt tavaly vagy mit eszek holnap, de ne is görcsöljek rá. Próbáltam azt is, hogy becsukom a szemem, figyelek a légzésemre, vagy a lábammal nem az egyeket ütöm, hanem a pergőt. Érdekes, hogyan lehet elérni, hogy teljesen ott legyél abban, ami történik, de ne úgy, mint ahogy a sas keresi a zsákmányt, hanem mint egy hal, aki csak úszkál. Egy békés flow-ban.

JG: Ehhez kell belőni a tökéletes piamennyiséget! (nevet)

Szaja és Barbi. Fotó: sinco.

Nem titok, hogy néha olaszos a hangulat a zenekarban, karakán emberekként szoktatok veszekedni, aztán persze kibékültök. Koncert előtt, alatt és után is előfordul ez?

JG: Vagyunk annyira intelligensek, hogy koncert közben még sosem veszekedtünk. Inkább utána szoktunk, viszont pozitívum, hogy ez mára nagyon megritkult. A maximalizmusunkból és a vérmérsékletünkből adódik, hogy ilyesmi előfordul, de mindenki arról beszél ilyenkor, hogy a produkció legyen a legjobb, és ő vagy a másik mit cseszett el. Ebből meg tud indulni egy hullám, aminek a mélyén lehet csak az van, hogy összevesztél a csajoddal és másra vetíted ki a problémákat. Általában szőrszálakat hasogatunk.

SZA: Nekem nagyon nehéz nem megbeszélni a saját hibámat és a többiek hibáit, főleg abban az intenzív, felspannolt állapotban. Ezek kicsinyes dolgok, amikről reméli az ember, hogy a közönség észre se vette. Valaki előbb abbahagyja a részét, valaki előbb elkezdi… A saját hibáim nagy tüskék bennem, és másnap is szoktam gondolkozni azon, hol fogtam félre. De igyekszem elengedni, mert tudom, hogy ez tök normális dolog. Ha tényleg makulátlan teljesítményt akar nyújtani az ember, akkor elkerülhetetlenül ráparázik előre, és az talán még rosszabb, mint hibázni. Fura dolog ez: gyakorolj, készülj, legyél maximalista, de közben halál laza is, és szard le, ha hiba van. Ezt a kettős játékot én még a mai napig tanulgatom.

Zeneileg melyik Blaha-számokat a legjobb játszani élőben?

JG: A Sokat bír-t minden alkalommal élvezem. Utolsó számként ráteszi a koncertre a koronát.

SZA: Én egyszerű ember vagyok: ami gyorsabb, az jobb, ami hangosabb, az jobb, amiben torzabb a gitár, az jobb, és amiben gitárszóló van, az még jobb.

JG: Szerintem a közönség nagyobb része is így működik. Fel kell tolni az adrenalint. Valljuk be, egy stadionban, 35-40 ezer ember előtt könnyebb a lassú számokat váó-szintre hozni, mint egy kis klubban vagy egy fesztiválszínpadon. Ott a lassúak nem fognak megjönni annyira, mint egy Aki nincs még ébren vagy egy Kedvenc rögeszmém, amire rögtön megmozdul az emberek keze-lába.

Barbi és Jancsó. Fotó: sinco.

SZA: Az önző zenész szempontja, hogy minél finomabb hangszerelésű egy dal, annál kevésbé van szétjátszva. Ha 3 percig hozzá se érek a gitárhoz, aztán lepengetek két hangot, az nem tud akkora élményt adni. De nem ez a lényeg, hanem hogy kívülről mit lát a közönség.

JG: Erről szoktunk a Barbival vitázni, hogy ő szereti a lassú számokat eljátszani: Let Them Slide Away, Ugyanaz a tenger, Tonight. Én meg mindig mondom, hogy Barbikám, itt buli lesz, a gyorsakat kell játszani.

SZA: Csak ez veszélyes, mert nem BPM-ben méri az ember a koncertélményt, és fontos, hogy legyen lassú dal is, ami inkább az érzelmekre hat. Figyelni kell az egyensúlyra.

A tavalyi Budapest Park-os koncertnek a zenekar 10 éves születésnapja volt az apropója. Az idei, augusztusi Parkra mivel készültök?

SZA: Most leszünk 11 évesek!

JG: Nem akartunk semmilyen erőltetett dolgot ráhúzni, hogy ez nyárzáró koncert, vagy bármi más. Egyszerűen a legjobbat szeretnénk kihozni magunkból, és ennek nem kell címet adni. Blahalouisiana a Parkban! És ha minden jól megy, lesz új dal is.

Hallgasd a műsort a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más podcasthallgató alkalmazásokban!

A podcast műsorvezetője Soós Tamás, az interjúfotót Czirják Pál készítette, a koncertfotókat pedig sinco. Az adás a Mastercard támogatásával valósult meg.

A Koncertsztorik podcast első vendége Dzsúdló volt, aki elárulta, miért érzi magát néha úgy, mint BoJack Horseman, a színpadon meg, mint Ozzy Osbourne. A második adásban az Analog Balatonnal beszélgettünk arról, hogy miért égtek ki majdnem a tavalyi fesztiválszezon végére, mennyire közel jutottak a feloszláshoz, és mi mindenen változtattak, hogy újra szórakoztató legyen számukra a koncertezés. A harmadik adásban pedig Vitáris Ivánnal beszélgettünk Parazol-átkokról, Carson Coma-barátságról, és a Stones-koncertről, amit végigzokogott. A podcastekért katt ide, ide és ide.