„Az univerzum minden síkját megjártuk egy számon belül” – Koncertsztorik: Korai Öröm

Az első, 3 órás koncertek az FMK-ban. A berlini foglaltházak. A holland meseerdő, a koszovói aknamezők, a látogatás a német Mad Max-faluban. Az első jungle party a Fővárosi Nagycirkuszban, és a legendás szigetes beugrás a Prodigy helyére. „Mi voltunk a Prodidzsáj!” Kimeríthetetlen a Korai Öröm koncertlegendáriuma, amelybe a zenekar alapító-basszusgitárosa és dízelmotorja, Kilián Zoltán segítségével ugrottunk fejest a 33 éves jubileumi koncertjük előtt, amit január 7-én a Magyar Zene Házában tartanak.

Hogyan sikerült az első Korai Öröm-koncert?

Arra már nem emlékszem, mert az első pár év kimaradt, de hamar lett állandó klubunk az FMK-ban, minden hónap első vagy utolsó szombatján. Elég durva telt házakat csináltunk, volt, hogy 600-an voltak a 2-300 férőhelyes klubban. Annyira meleg volt, hogy folyt a pára a falakról, mi pedig három órás koncerteket játszottunk, úgyhogy a végére mindig leadtunk pár kilót.

A nyolcvanas években a Fiatal Művészek Klubja nagyon alternatív hely volt, a tűrt-tiltott filmesek, zenészek, képzőművészek gyűjtőhelye. Aztán az évtized végén beköltözött oda a partykultúra, és mi is részesei lettünk az FMK második felfutásának. Akkor még acid partynak hívták ezeket a bulikat, aminek aztán kialakult mindenféle válfaja (jungle, trance stb.); sok dj az FMK-ban kezdte a pályafutását, sőt, még a Test Departmentesek is átjöttek oda dj-zni a pesti koncertjük után. Egy tök jó kísérleti hely volt, ahol otthonra talált mindenki. A Gödör volt még hasonlóan befogadó az első időszakában, az Erzsébet téren.

1998-ban aztán bezárt az FMK. Hova költöztetek át?

A Kultiplexben koncerteztünk viszonylag rendszeresen, de kezdettől fogva sokat játszottunk a Tilos az Á-ban is. Vajdai Vilivel dj-ztünk ott, és az első kazettánk is ott készült ’93-ban, ami most megjelent dupla vinylen a Trottel Recordsnál. A ’90-es évek első felében még sok féllegális buli volt különleges helyszíneken, amiket ki lehetett bérelni egy koncertre. Játszottunk például a Bécsi úton a Tatayában, ami egy bádogműhely volt, de csináltunk bulit az egykori Olof Palme Házban, az Orczy-kertben a volt Lovardában, vagy a Crack Jokesban a Szerb utcában, ami egy spéci bekopogós hely volt egy templomból nyíló, háromszintes pincében, ahol volt UV pingpong-asztal és közben barbecue-ztak is páran.

Hogyan szólaltatok meg az első években? Ennyi hangszert ma sem egyszerű hangosítani, de akkoriban még a technika sem volt a topon.

Egy nagy káosz volt az egész. A ’90-es években még a régi rockhangcuccok voltak, Porkoláb és ilyesmik, ami lehet, hogy megfelelt egy hagyományos felállású zenekarnak, de mi sosem voltunk az. Két perka, két gitár, szinti, hordók, kannák, doromb, khöömei ének, trombita, furulya, dob, basszusgitár… Ebből a káoszból amúgy is nehéz kihozni valamit, de eleinte a feltételek se voltak adottak hozzá. Inkább egy hangulat volt az, mint igazán élvezhető koncert.

A ’90-es évek eleje sok szempontból kísérletező, nyitott korszak volt az acid kultúra beköszöntésével, ami a pszichedelikus zenék mellett magával hozta a pszichedelikus életformát is. Nekünk ez kábé olyan volt, mint a hatvanas évek a hippiknek az USA-ban. Nem volt olyan a hangzás, amit ma elvársz egy koncerten, de a hangulat megvolt. Woodstockban is volt, aki hallotta a koncerteket, és volt, aki nem, mégis jól érezte magát. Aztán a ’90-es évek közepén néhány hangosító csapat elkezdett normálisabb cuccokat bérelni és vásárolni, amiken már nemcsak a zenekart szólt teljesen másképp, de a partyk is, amik kezdettől fogva kísérték a zenekarunkat. Eufóriában voltunk, amikor megszólaltak rendesen a koncertjeink. Addig nem is gondoltuk, hogy ilyen hangok is léteznek.

Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy vetítéssel kísérjétek a koncerteket?

Igen. Az első koncertjeinken a festőművész Garamvölgyi Béla festegetett, és készített diákat is, aztán az első dobosunk, Kiss Lajos unokaöccse, F. Kiss Géza (Zoid) is besegített a vetítésbe, majd Völgyi Gábor (Gabba), Bonnyai Zoltán (Bolygó) és Varga Tibor (Ginca) csatlakozott a csapathoz. Akkor még elég nehéz volt Kodak Carousel-projektorokat beszerezni, de megoldották, és vettek Gaffokat is, valamint használtunk 4-6 Kodak körtáras diavetítőt és béreltünk videóprojektort is. Gabba és Bolygó diákat vetítettek, Ginca pedig élőben keverte videón az anyagokat. Előfordult persze, hogy amikor a teve baktatott a sivatagban, a felső sarokban ott virított a Duna TV logója, de voltak részletek például A fűnyíróemberből is, meg egyéb elszállt filmekből, és ezeket bolondítottak meg különböző effektekkel. Mindig kísérleteztek a srácok, egyszer valaki például szerzett egy orosz katonai lézert, amibe vastag slagon keresztül jött a víz a fiúvécéből, mert azzal kellett hűteni, és nem lehetett belenézni, mert kiégette az ember szemét.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egy stroboszkóp villódzik a lábam előtt, mert Szűcs Laci (Lacosz) barátom koncert közben odarakott egyet, egy másikat pedig Takács Peti elé, mert eleinte mi voltunk a frontemberek, és kézzel állította a sebességet a hátlapon attól függően, hogy milyen tempójú számot játszottunk. Később aztán szerzett Altman lámpákat is, és ránk szólt, hogy ne rúgjuk fel buli közben az alulról világító fényeket. Ilyen önszerveződően alakult ki a fénytechnika a koncertjeinken.

Említetted, hogy eleinte ketten voltatok frontemberek Takács Petivel.

Igen, elöl álltam én is, csak később húzódtam vissza a perka és a dob közé. Petinek kulcsszerepe volt abban, hogy a Korai Öröm a ’90-es években megalapozta a hírnevét, amit aztán az újabb tagokkal tovább öregbített. Peti elvitte a hátán a koncerteket azzal, hogy gitározott, énekelt, és trombitán is játszott, de sajnos ’98-ban kilépett a zenekarból, mert Crohn-beteg lett. Utoljára a 18. születésnapi koncertünkön játszott egy számban a régi Gödörben, 2011-ben pedig sajnos elhunyt. Azóta az évfordulós koncerteken mindig csinálunk róla egy emlékvetítést, és a Járó Gyuri állhatatos munkájával létrejött Korai Öröm-könyvet is neki ajánlottunk.

Egyidőben Keil Csaba radiátoron és káposztás hordón, Vécsi Tibi láncon játszott a zenekarban. Mik voltak a legfurcsább hangszerek a koncertjeiteken?

A dobosunkkal, Csányi Viktorral nagyon szerettük az ipari zenéket, ezért használtunk ilyen hangkeltő eszközöket. Viktornak, amikor kezdetben még perkázott a zenekarban, nagy töltényhüvelyek is voltak a perkaszettjében. De beszereztünk különböző méretűre fűrészelt csöveket is, amiken különböző hangnemben lehetett játszani, aztán benzines kannákat, láncokat, fémhordókat. Voltak más furcsa hangszereink is: Paizs Miki, aki torokénekel, illetve dorombon játszik, korábban pedig trombitált és klarinétozott is a zenekarban, egy gumislagba berakta a trombita fúvókáját, majd kicsit megtekerte a slagot, és ezzel megalkotta a szittyakürtöt, más néven gumifanfárt. Emellett vékonyabb PVC-csöveket szokott lefűrészelgetni különböző hangnemek szerint, és azokat használja tilinkó helyett.

Mennyire beszélitek meg előre, hogy mit játszotok egy koncerten?

Eleinte nem volt mit megbeszélni, csak úgy játszogattunk ötleteket, aztán ezek az ötletek idővel számokká formálódtak, és minél többet játszottuk őket, annál jobban kiismertük, hol vannak bennük váltások. A próbákon alakul ki, hogy melyik hangszer mit és mennyit játszik, és a másik hogyan reflektál rá, átveszi vagy aládolgozik, vagy együtt játszanak valamit. Aztán a koncerteken csiszolódnak a számok, mert ott érezzük, hogy ez még mehetett volna egy darabig, vagy az már kicsit uncsi volt, és kéne oda egy váltás. A nagyobb egységek így megszilárdulnak (pláne, ha lemezre is kerülnek), de azokon belül megmarad a szabadság, hogy azt játsszunk, amit szeretnénk.

Írtok előre setlistet?

Persze. Régen is írtunk, csak akkor még nem tudtuk, hogy egy szám 5 percig vagy fél óráig fog-e tartani. De hát ez a pszichedélia. Az univerzum minden síkját megjártuk egy számon belül. Így lettek háromórás koncertjeink.

„Voltak nagy szétcsapások, de a koncertre mindig összepattant a dolog” – mondta egyszer Vajdai Vili a hőskorról. Tényleg mindig összepattant?

Általában jól sikerültek a koncertjeink. Volt egy-kettő, amin kicsit fáradtabban teljesítettünk, de nem a koncertekre csaptuk szét magunkat, hanem úgy voltunk 0-24-ben. Egy idő után hozzászoksz ahhoz az állapothoz, és tudod kezelni. Aztán idővel egyre kevesebbet bírtak az emberek fizikailag és mentálisan, és emiatt kicsit kímélősebb lett az életmód, de nem szóltunk rá senkire, hogy ne csináld ezt vagy azt, és az se merült fel, hogy a koncert előtt egy napig léböjtkúrát tartsunk. Néha emlékeztünk a koncertekre, néha nem, de állítólag jó bulik voltak. Nekem is úgy rémlik.

Volt olyan időszak, amikor túlzásba vittétek a pszichedelikus életmódot?

Folyamatosan. (nevet) Én 2000 körül leraktam az alkoholt és a pszichedelikus kiegészítőket. Amikor egyfolytában abban vagy, egy idő után már uncsi. Úgy éreztem, hogy már csak megszokásból csinálom. Majdhogynem straight edge vagyok azóta.

Eleinte nehéz volt józanul bekerülni ebbe az elszállós állapotba koncerten?

Nem. Számomra ugyanazt az élményt nyújtja a meditáció, mint a pszichedelikus szerek, csak azok el is vesznek valamit közben, mert nem tudod kontrollálni a dolgokat. Egy meditációban sokkal kellemesebb átélni mindezt.

Számodra egy Korai Öröm-koncert olyan, mint egy meditáció?

Igen. Ki is üresít és fel is tölt. Én eléggé monoton dolgokat játszom, nem vagyok egy virtuóz. Egy szlovák srác mondta valamelyik bulink után, hogy olyan a dobos és a basszgitáros, mint egy dízelmotor: bekapcsolod, és megy. Monoton dolgokat játszani pedig olyan, mint meditálni. De persze mindenki másképp éli meg a koncerteket.

Nagyon hamar elkezdtetek külföldön játszani, sokszor körbeturnéztátok Európát. Hogyan jött az első lehetőség?

Berlinben élt egy régi punkzenész cimborám, Süni, és ő szólt, hogy lehetne az egyik klubjukban játszani. Kimentünk, és az a koncert úgy beütött, hogy visszahívtak minket nagyobb helyekre. Rengeteg foglaltházban játszottunk akkoriban. A rendszerváltás előtt Kreuzberg volt az első számú művészeti központ Berlinben, de a város újraegyesítésével a fal közelében lévő kelet-berlini helyek bekerültek a központba, és rengeteg foglaltház és művészeti hely jött létre arrafelé. A Tacheles például legendás hely volt, úgy nézett ki, mintha beleszállt volna egy MiG-21-es a házba, az udvaron pedig félig beásott buszok és teherautók voltak.

Hol voltak a legjobb berlini bulijaitok?

Az Eimar nevű foglaltházban, meg a Tacheles kávézójában, ahol 3 órás koncertet adtunk. Később a nagyteremben is játszottunk a VHK-val, de hívtak a Pfefferbergbe és a Super Molly-ba is, ami később legális hely lett. Egyik koncert hozta a másikat.

Meddig tartott ez a berlini hőskor?

Számunkra 1997-ig, amikor lerobbantunk az Ikarus busszal és elmaradt a koncertünk. Akkor már akkora sztárok voltunk kint, hogy a City nevű programajánló újságban kiemelt helyen hirdették a koncertünket. Éppen Pünkösd volt, úgyhogy nem tudtunk rögtön segítséget szerezni, és 3 napig vesztegeltünk egy kamionszervíz parkolójában Bayreuth mellett.

Hogyan éltétek meg azt a pár napot?

Elég szarul. Jobb híján a parkolóban focizgattunk, próbáltuk elütni az időt. Tehetetlennek éreztük magunkat, nem volt semmi pénzünk, maradtak el a bulik, ment tönkre minden. Végül barátaink hoztak alkatrészeket, és IFA-váltót raktunk a buszba, de húsz méter után megint lerobbant. Úgy tudtuk folytatni a turnét, hogy kölcsönpénzből béreltünk egy mikrobuszt és pár személyautót, de elég nagyot buktunk minden szempontból. Majdnem fel is oszlott a zenekar, annyira magunk alatt voltunk. Berlinben jó pár évre leírtuk magunkat, a szervezőket nem érdekelte, hogy miért nem értünk oda időben, és évekig nem hívtak vissza minket. Máshol tudtunk koncertezni Németországban, és minden irányban bejártuk Nyugat- és Kelet-Európát Koszovótól Koppenhágáig, Bulgáriától Írországig, de Berlint nehéz volt újra meggyőzni arról, hogy megbízhatóak vagyunk. És amikor sikerült, már nem is volt olyan a város, mint amikor elkezdtük.

A másik véglet a karrieretekben az utolsó pillanatos, euforikus beugrásotok a ’97-es Szigeten a Prodigy helyére.

Kovács Tamás barátunk ajánlott be minket, aki járt a koncertjeinkre, később több lemezünket is kiadta, és a Sziget szervezésében is részt vett. Nagyon izgultunk a fellépés előtt, de tök jól éreztük magunkat, és a közönség is jól reagált, pedig nem mindenki tudta, hogy elmarad a Prodigy. Játszottunk már előtte is nagyszínpadon, de a Szigeté még nagyobb volt, és kicsit nehezebben laktuk be a teret. Arról kevesebb szó esik, hogy a következő évben is meghívtak minket a nagyszínpadra főműsoridőben, és az a buli talán kicsit jobban is sikerült. Akkor már volt időnk rákészülni a vetítésre, a fényekre, a monitorrendszer összeállítására, és profibban nyomtuk le a koncertet. Ugyanolyan sokan voltak, jó volt a hangulat, és jól is szólt. Az elsőnél kicsit bénáztunk a monitorrendszerrel, és magunkhoz képest is improvizatív volt sok minden, de a közönségnek tetszett a koncert, és azóta is emlegetik, ami talán jelent valamit.

Mi volt minden idők Korai Öröm-koncertje?

Erre lehetetlen válaszolni. Én mindegyiknél úgy érzem, hogy az volt a legjobb, amelyik meg kevésbé sikerült, azt próbálom elfelejteni. Az évek során rengeteg különleges helyen játszottunk, például Macedóniában a Wailersszel és az UK Subsszal egy békefesztiválon a gyönyörű Ohridi-tónál, ahol az előző hetekben még lövöldöztek, vagy Koszovóban a Pec nevű helyen, ahová a KFOR-erők vitték fel dzsippel a cuccunkat, mert busszal nem lehetett feljutni. Épp fegyverszünet volt, de minden aggregátorról ment Koszovóban, és nem engedtek minket kirándulni az erdőben, mert tele volt fel nem robbant aknákkal.

Bulgáriában a hegyekben játszottunk egy barlang bejáratánál, ahol az 50 méteres sziklafalra vetítettünk, Hollandiában pedig felléptünk egy meseerdőben Vlieland szigetén, ahová csak komppal lehetett átmenni, mert természetvédelmi terület volt és nem engedték be az autókat. Az egyik német buli után pedig megnéztük a helyi Mad Max-falut, ahol a punkok felköltöztek a fákra, így tiltakoztak az ellen, hogy át akarták vezetni az erdőn az autópályát.

A hazaiak közül pedig kiemelkedő volt, amikor csináltunk egy uszodabulit az Újhegyi uszodában, az első Cinetripek egyikén lekísértük saját felfogásban a Limonade Joe csehszlovák westernparódiát, a Fővárosi Nagycirkuszban pedig az azóta a riói francia repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Gallasz Józsival csináltunk egy Korai Öröm-koncertet DJ Tituszszal és az X-Lab-os DJ Tadeusszal, és Palotait is rávettük az első jungle party-ra a Cirkuszban. De az első Ozora fesztiválon is játszottunk 1999-ben. Ezek mind nagy élmények voltak, de rengeteg jó koncertünk volt még a 33 év alatt.

Január 7-én lesz a 33 éves jubileumi koncertetek a Magyar Zene Házában, ami hamar telt házas lett. Mostanában milyen gyakran koncerteztek a Korai Örömmel?

2013 után többeknek úgy alakult az élete, hogy munka, család, egyebek miatt kevesebbet értek rá a zenekarra, így aztán az 5-6 fős aktív maggal elkezdtük a Korai Trancemissiont, amivel a kezdeti évek acidos vonalához kanyarodtunk vissza. Játszottunk sokat a Korai Akusztikkal is, néha voltak chillesebb koncertjeink a Korai Ambienttel, a Korai Ütősökkel pedig környezetvédelmi, ember- és állatjogi, megújuló energiás tiltakozásokon vettünk részt. Mostanában a Korai Electrickel vagyunk a legaktívabbak, amivel új lemezt is csináltunk 2020-ban.

A Korai Örömmel évi négy koncertet adunk a fővárosban. Ennyi van most bennünk, de szerintem ez is szép teljesítmény, mert a kortársaink már rég feloszlottak vagy újjá is alakultak. Még mindig élvezzük a közös zenélést, és úgy tűnik, a közönség részéről is van rá igény. A január 7-ei bulin vendégművészek és régi tagok is fellépnek velünk, Vajdai Vili didgeridoo-n, Tóth Szabolcs szitáron, Biljarszki Emil billentyűkön, Lukács Levente (Másfél, Brains) szaxofonon, a Chalabanból ismert Said Tichiti pedig gembrin játszik és énekel. Ne aggódjon, aki nem kapott jegyet a koncertre, mert október 12-én a Dürer Kert nagytermében adunk még egy jubileumi bulit Még mindig 33 éves a Korai Öröm címmel és szintén sok-sok vendéggel.

interjú: Soós Tamás

A Koncertsztorik korábbi részei:

Szekeres András és Barbaró Attila (Junkies)

Fehér Zsombor (Kerekes Band)

Bohemian Betyars

Mayberian Sanskülotts

Dope Calypso

Barkóczi Noémi

A Koncertsztorik rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.