„Még egyáltalán nem érzem azt, hogy megérkeztem” – Dzsúdló a Koncertsztorik podcastban

A Koncertsztorik podcast első adásának vendége Dzsúdló, aki pár év alatt lett az ország egyik legnagyobb popsztárja. De hogyan vált belőle magabiztos színpadi előadó, mennyire tud még koncertekre járni úgy, hogy folyton felismerik, és melyik koncerten volt igazán para halálfélelme nézőként? A Mastercard támogatásával készülő sorozat első adása megtalálható a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más ismert podcasthallgató appokban!

Előadóként a legnagyobb félelme az, hogy kevés ember előtt kell fellépnie, ezért is tartja nagy szerencsének, hogy a fiatal zenészek ma már egy-két év alatt eljuthatnak oda, ahová az előző generációknak tíz évébe telt. A gyorsan jött siker árnyoldalairól is mesél, elmondja, miért érzi magát néha úgy, mint BoJack Horseman, aki a semmi elől menekül, és mit nehéz feldolgozni a népszerűségben.

Már a legelején elhatározta, hogy nem akar celeb lenni, és hatalmas csalódásnak élné meg, ha a Blikk lehozna róla egy cikket. Ha tehetné, punkbulikba és ötórás deep house szettekre járna rotyogni hetente többször is. Saját koncertjein is a kettősséget szereti, több számát úgy dolgozta át élőben, hogy igazi poppunkos rázás legyen. Szeret lángnyelvek között rugdosódni, mert közben olyan keménynek érzi magát, mint Ozzy Osbourne, de otthon már mosómedvés videókat nézeget.

Szó esik minden idők legjobb Dzsúdló-koncertjéről, a tavalyi egészségügyi parájáról, a koncerteken való ivásról és cigizésről, de röviden kifaggatjuk a szeptemberben érkező harmadik lemezéről és a rendhagyó júliusi koncertjéről is a Budapest Parkban. És még ezer dolgot kivesézünk: Hogyan készül a kiemelt koncertjeire? Beck Zolinak melyik mondata visszhangzik sokat a fejében? Kivenné a legnagyobb slágerét a műsorból, ha megunná? Mennyire függő típus? Melyik dala lepte meg azzal, hogy milyen jól működik élőben, és miért nem szeretné, ha bólogató kutyák vennék körül, akik szerint minden jó, amit csinál?

Részletek az interjúból:

A te generációd 1-2 év alatt érte azt el, ami korábban 10 évbe telt a zenekaroknak. Erre vagy azt szokták mondani, hogy igenis végig kell járni a lépcsőfokokat, mert úgy tanulod meg a szakmát, vagy azt, mint Azahriah, hogy akadnak ugyan ebből hiányosságok, de jó a gyorsított tempó, mert így még tovább juthat el egy zenész. Te érezted valaha hátrányát a gyorsított menetnek?

Nem. Ez rengeteg szorongástól megment minket. Én nem tudok nagyobb félelmet elképzelni annál, mint hogy kevés embernek játszom. Mi meg lettünk kímélve a csigatempótól, és hogy azzal szembesüljünk, hogy nem érdeklünk senkit. Ennek viszont az a negatívuma, hogy hirtelen szakad rád egy olyan mentális teher, amiről senki nem tudja, hogyan kell kezelni. Vannak emberek, akiktől kaphatsz tanácsokat, de az nem ér fel egy terapeutával. Valószínűleg ebből fakad, hogy én még egyáltalán nem érzem azt, hogy megérkeztem volna. Még azt érzem, hogy az elején vagyok – mert ott is vagyok. De nem az van, hogy mi nem tanultuk meg azokat a skilleket, amiket mások megtanultak 10 év alatt, hanem meg kellett tanulnunk gyorsabban. Az első pár hónapban is ki lehet fingani, ha nem tudod tartani a tempót. Mi azért vagyunk itt, mert tudjuk tartani.

Mi volt a legnehezebb abban, amikor rád szakadt a siker?

Hogy nem tudatosul benned az, hogy te bármit is csináltál. Én a mai napig elfelejtem, hogy emberek ismernek, és kábé pánikrohamot kapnak, ha meglátnak. Nincs idő leülepedni az agyadban, hogy az előző 5 évben 500 ember ismert, most meg rengeteg. Van egy Bojack Horseman-részlet, amit nagyon szeretek. Ebben egy meghallgatásra megy BoJack és felolvas egy részletet. Kérdezik tőle, hogy mi elől futsz, és mondja, hogy én a semmi elől futok. Én is attól félek, hogy az emberek rájönnek, hogy én semmit nem csinálok, és ti azt hiszitek, hogy ez valami. Ez annyira szép része a sorozatnak, a mai napig sokszor eszembe jut. Én is kicsit ezt érzem, hogy nem értem. Tök nagy hála van bennem, de tényleg nem értem.

Van, amikor azért meg tudod élni a sikert? Akár egy teltházas Budapest Park-koncerten, akár az alkotásban?

Mindkettőben.

Csak aztán eltűnik?

Nem is az, hanem nem tudsz mindig erre gondolni, mert akkor nem tudod csinálni a dolgodat. Elképesztően nagy eufória egy teltházas Parkban 12 ezer embernek játszani. Elképesztően nagy eufória bármilyen nagy koncert. De azt követi 2 nap, amikor rosszul esik még a boltba is lemenni, mert annyira túltelítődsz ingerekkel. Meg leesik rólad egy nagy stressz, mert a nagy koncertek azzal járnak, hogy minden működjön, és ne mossa el a jégeső a Parkot, mert akkor mikor pótolod a koncertet. És amikor ez lecsapódik, utána azt érzem, hogy 2 napig hagyjon békén mindenki, mert nem nagyon tudok mit kezdeni magammal.

Tök nehéz ebben lavírozni, és okosan fogalmazni, mert amikor azt mondom, hogy a semmi elől menekülök, nem úgy értem, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy mit ér, amit csinálok. Csak van egy hülye kettősség a fejemben, hogy nem akarok átcsúszni egy fake humble attitűdbe, hogy az jöjjön le, én nem is tudom, hogy megérdemlem-e ezt az egészet. De, megérdemlem, nagyon sokat dolgozok, és tudom, hogy működik, látom a számokat. Csak ez társul azzal, hogy azt gondolom, én nem vagyok annyira csodálatos ember, hogy ennyire sokan szeressenek. És ez nehéz. A két pólus között próbátok úgy lavírozni, hogy jól érezzem magam, tudjak is dolgozni, de ne is legyek szarul.

Lemezen elektronikusabb, élőben néha egészen keményen rockos a megszólalásotok. Az intrótok már-már metálos.

Szerettem volna egy olyan intrót, amitől kinyílnak a pupillák, és dilemmába esel, hogy „most milyen koncertre jöttem?”. Nagy dara, aztán jövünk a legbuzisabb popszámmal, amit el tudsz képzelni. Hangszínben, hangzásvilágban is szeretem az erősebb, húzósabb ügyeket vegyíteni a tiszta érzelmekkel. Ez történik egy Dzsúdló-koncerten is, amin igenis ott vannak az elemei a punkzenének. Több dalt is úgy dolgoztunk át, hogy kábé poppunkos rázás legyen, de ne a Machine Gun Kelly-féle idétlenkedés, hanem tényleg poppunk. Közben meg tudom, hogy ez egy aljas eszköztárlopás az igazi kemény arcoktól. Szeretjük magunkat annyira keménynek gondolni langyi popzenészekként, mint Ozzy Osbourne. Én szeretek lángnyelvek között rugdosódni, mert keménynek érzem magam tőle, de közben szeretek mosómedvés videókat is nézegetni. Bírom ezt a kettősséget.

Hallgasd a műsort a Spotify-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más podcasthallgató alkalmazásokban!

A podcast műsorvezetője Soós Tamás, a fotót Czirják Pál készítette, az adás a Mastercard támogatásával valósult meg.

A Koncertsztorik korábbi, még írott részeit ide kattintva tudod elolvasni: többek közt a Ricsárdgírrel, a Junkies-zal, a Platon Karataevvel és a Bohemian Betyarsszal is beszélgettünk.