Analog Balaton: Két út volt előttünk: vagy összekaparjuk magunkat, vagy abbahagyjuk – Koncertsztorik podcast

A Koncertsztorik podcast második adásának vendége az ország egyik legütősebb live actjeként egész nyáron intenzíven turnézó Analog Balaton, akik tavaly majdnem kiégtek a fesztiválszezon végére. Milyen közel jutottak a feloszláshoz, és mi mindenen változtattak, hogy újra szórakoztató legyen számukra a koncertezés? És miben hasonlítanak a balatoni lángososokra? A Mastercard támogatásával készülő sorozat új adása megtalálható a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más ismert podcasthallgató appokban!

Az adásban visszatekerjük az időt az első évig, amikor Zsuffa Aba és Vörös Ákos még ingyen járt fellépni mindenhová, az elektronikus zenére alkalmazzuk Murphy törvényét (ami el tud romlani, az el fog, pláne, ha 1500 kábel van összedugva), és megpiszkáljuk kicsit a mítoszt, hogy miért nem adtak ki sokáig zenéket, és miért csak élőben lehetett évekig meghallgatni az Analog Balatont. Kiderül, hogy nem sírják vissza azt a szabadságot, amikor még bármerre csavarhatták koncerten a számaikat: ma már sokkal fixebbek a koncertjeik, a LENT című lemezük mégis sokkal nagyobb szabadságot adott nekik - de milyen téren?

Mi történt Abával a tavalyi Fishing on Orfűs koncerten, amitől egészen meghatódott? Melyik daluk katartikus őrület minden egyes alkalommal, és mennyire fullon pörgés a szeszen a turnézás? És mégis miért lenne fura, ha az ember táncol a saját zenéjére? Legendás bakik, emlékezetes bulik, és minden idők legjobb Analog Balaton-koncertjei a Recorder új podcastjában.

Részletek az interjúból:

Mennyire fárasztó meló, és mennyire tud energizálni titeket egy fesztiválszezon?

Zsuffa Aba: Azt szoktam mondani, hogy mi olyanok vagyunk, mint a balatoni lángososok: ebben az időszakban dolgozunk a legtöbbet. Erre így is kell készülni. Tavaly nem csináltuk jól, nem pihentünk eleget és mindketten dolgoztunk mást is, ami már nem volt összeegyeztethető a zenéléssel.

Akkor azt mondtad a fesztiválszezonról, hogy „én csak azt szeretném, hogy túléljük”. Egy idő után már tényleg a túlélésre játszotok?

ZSA: Tavaly tényleg nagyon rossz állapotban voltam, sok koncerten azt éreztem, hogy a kiégés határán vagyok. Be kellett látni, hogy ez csak megfelelő mennyiségű alvással, aktív pihenéssel működik, és akkor tudod magad energizálni a következő koncertre.

Vörös Ákos: A tavalyi év után volt egy kisebb meltdown, ami után két út állt előttünk: vagy összekaparjuk magunkat, vagy abbahagyjuk. Mi összeszedtük magunkat, és sok mindenen változtattunk, hogy ne jussunk el újra oda, ahol tavaly voltunk. Ez nem is azért történt, mert sok koncertünk volt (idén sokkal több van), hanem mert nehéz volt rájönni, hogyan élvezzük a zenélést munkaként. Muszáj lett főállásban foglalkoznunk az Analog Balatonnal, mert heti 3 koncert mellett nehéz valami másba tenni az energiád. Próbáltunk elmenekülni a felelősség elől, hogy ez igenis fontos, és ezért a gyerekkori álmunk, a zenélés idejekorán átváltozott abba, hogy ez is egy fáradtság, egy munka. Szerencsések vagyunk, hogy ez már mostanra átfordult abba, hogy a koncertezés feltölt minket.

ZSA: Én a februári A38-as koncerten számoltam először azzal, hogy a közönség tud energiát adni bőven.

VÁ: Kerültünk olyan állapotba, hogy nem vettük észre a közönséget, amit még kimondani is rossz, de miután realizálod, hogy mennyit adnak az emberek, az sokat segít. Miattunk vagyunk ott, ahol. Ma már figyelünk a közönségre, és együtt bulizunk velük. Újra fun koncertezni. Mintha egy újfajta időszámítás lenne idéntől.

A koncerteken is érződött, amikor fáradtan álltatok színpadra, vagy már rutinból tudtok egy jó bulit csinálni?

ZSA: Aki több koncertünkre is eljön, az biztos észreveszi, de ha annyit játszol egy műsort, hogy bekerül az izommemóriádba, akkor borzasztó rossz nem lehet. A tavalyi kiégésünkhöz az is hozzájárult, hogy technikailag nem volt olyan szinten a cuccunk, hogy magabiztosan menjünk fel a színpadra. Mindig ott volt a félelem, hogy most mi fog elbaszódni.

VÁ: Sok kábelt és kütyüt használunk, és ami el tud, az el is fog romolni. 1500 kábel van összekötve, és nem tudod, melyik a rossz közülük. Most eléggé összeszedtük magunkat ebből a szempontból.

ZSA: Tavaly az egyik fesztiválon egy lehetetlen technikai probléma adódott, ami miatt le kellett állítani a szettet, és én El Fary-t énekelgettem spanyolul, amíg Ákos összehúzta úgy a szettet, hogy működjön. Ez kifelé lehet, hogy vicces volt, de befelé meggyilkol téged rendesen. Ott állnak az emberek, még van 40 perc a műsorból, és fogalmad sincs, hogyan fog megoldódni a helyzet… De valahogyan mindig megoldódott.

Vörös Ákos és Zsuffa Aba. Fotó: Kósa Zsolt.

Sokáig nem adtatok ki lemezt, csak élőben lehetett meghallgatni a számaitokat. Mennyiben volt ez tudatos döntés a részetekről és mennyiben sodródtatok az árral?

VÁ: Sodródtunk. Nem volt rá inspiráció, hogy csináljunk lemezt, mert azzal foglalkoztunk, hogy izgalmasak legyenek a koncertek, és mindig új számokat raktunk a szettbe. Arra viszont rájöttünk, hogy a lemez megjelenésével a koncertműsorunk megszilárdult, az improvizatív jellegű részek száma csökkent. Ha megírsz egy klasszikus felépítésű zenét, azt úgy is kell eljátszani, mert az emberek úgy akarják hallani. Persze betehetsz olyan részeket, amik csak élőben vannak, hogy legyen értelme koncerten is eljátszani. Mi is ezt csináljuk.

Mennyire hiányzik az a nagyobb fokú szabadság, ami a lemez előtt megvolt, hogy bármit bármikor bármerre meg lehet változtatni a számokban?

ZSA: Nekem azért nem hiányzik, mert kaptunk egy másfajta szabadságot. Azt, hogy nem kell mással foglalkozunk, és ha akarunk, akkor 4 napon keresztül bent ülünk a stúdiónkban és számot írunk, ha pedig nem akarunk, akkor nem találkozunk két hétig. Nem gondoltam volna, hogy ekkora szabadság ilyen rövid időn belül elérhető Magyarországon. A koncertszettet pedig máshogyan fejlesztjük. Nem a szerkezetet változtatjuk meg és nem új dallamokat viszünk bele, hanem azt játsszuk, amit kiadtunk, de úgy, hogy jobban szóljon. Most is kicseréltünk pár szintisoundot, mert nem ütött. Egy idő után ilyen apró változtatásokkal lehet óriási hatást elérni. Lehet, hogy ugyanott van a lábdob és a basszus, de ha másképp szól, annyira más lesz a hatása, hogy így is sokat fejlődik a szetted.

Tavaly a Fishingen nagyot mentél a Gyógyul-ban. Az mindig egy katartikus szám számodra?

ZSA: Igen. Koncerten a hangregiszterem megnyúlik, mindig sokkal nagyobbakat tudok énekelni. A próbateremben nem szeretek énekelni, főleg nem magas hangokat, amiket ki kell üvölteni magamból. Viszont élőben ezek kijönnek, és a Gyógyul-nál egyszer véletlenül lett egy ilyen nagy üvöltözés, és azóta így játsszuk. Nekem az egy nagyon fontos dal.

A LENT egy melankolikusabb korszakotok lenyomata. Mennyire kell újraélni azokat az érzéseket, amikből a számokat írtátok, hogy minél jobban elő tudjátok adni őket koncerten?

ZSA: Én ezzel csak most kezdek el igazán kísérletezni. Eddig olyan szinten nem éltem bele magam, hogy meghatódjak vagy ilyesmi. De legutóbb, amikor a Dürer Kertben játszottunk, átmásztam az asztal alatt, letérdepeltem a közönség első soraihoz, és ott megtalált egy pillanat. Van egy srác, aki sokszor ott van a koncertünkön, és úgy nyomtam el neki a Gyógyul-t, amit nagyon szeret, hogy odabújtam hozzá. Az egy tök jó momentum volt. Eddig arra figyeltünk, hogy mit játszunk, elrontjuk, nem rontjuk el, és úgy érzem, innentől kezdődik az igazi előadás.

Hallgasd a műsort a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más podcasthallgató alkalmazásokban!

A podcast műsorvezetője Soós Tamás, a fotókat Kósa Zsolt készítette, az adás a Mastercard támogatásával valósult meg. A Koncertsztorik podcast előző vendége Dzsúdló volt, a vele készült adást ide kattintva tudod meghallgatni.