Ivan & The Parazol: Hármas csillagrombolóval dupláztuk meg a közönségünket – Koncertsztorik podcast

A Koncertsztorik podcast harmadik adásának vendége Vitáris Iván, aki júniusban adta élete legjobb és legfontosabb koncertjét az Ivan & The Parazollal a Budapest Parkban. Miért ezen a bulin állt vagy bukott a zenekar jövője, hogyan adja vissza a sors a Parazol-átkot, és menti meg őket a leggázabb szituációkban, és miért írtak motörheades számot a készülő lemezükre? A Mastercard támogatásával készülő sorozat új adása meghallgatható a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más ismert podcasthallgató appokban!

Ivánnal a júniusi parkos koncertjükből kiindulva göngyölítjük fel, hol is tart ma a Parazol, mennyire tette őket taccsra a covid és a traumatikus tagcserék, és hogyan tudtak úgy megújulni, hogy közben megduplázták a közönségüket. Iván egy hármas csillagrombolóval fejti meg a képletet, kielemzi az 5 legnépszerűbb számukat Spotify-on, és őszintén beszél a koncertezés anyagi oldaláról is.

Megkérdezzük, hogy haverzenekarként mit szól a Carson Coma gyors sikeréhez, és mennyire frusztrálják a ma már mindenhol elérhető nézettségi és látogatottsági számok, mire kifejti elméletét arról, hogy a magyar zeneipar is olyan, mint a magyar társadalom: vannak a nagyon befutott „gazdagok” és a kisebb, szintén ügyes, de szegény zenekarok - és a kettő között óriási a szakadék. Kitérünk az élet nagy kérdéseire is (Beatles vagy Stones? Jagger vagy Gillan?), seperc alatt eljutunk Newtonig, és máris a prágai Stones-bulin találjuk magunkat, amit Iván végigzokogott, miután belecsaptak a Street Fighting Manbe. Szóba kerül a bordeauxi Rival Sons-koncertre való kijutásuk filmbe illő története, és az is, hogyan intézte el Iván az utolsó pillanatban, hogy felléphessenek a Szigeten tavaly.

Miért hisz még mindig a kettős beszélben? Hogyan fogja jobban kihasználni a hangját, és miért énekelt eddig baritonként főleg tenor dolgokat? Miért nem mert soha beugrani a közönségbe, és milyen volt, amikor kitörte a bokáját egy koncerten? Tényleg végig kell szívni 13 évet turnézással, hogy igazán jó legyen egy zenekar? Mivel traktálták a sheffieldi Arctic Monkeys-rajongók a Szigeten, és mi a legnagyobb álmuk, amit már két éven belül valóra válthatnak? Hallgasd meg Iván válaszait a Recorder új podcastjában!

Részletek az interjúból:

A júniusi koncertet már ott, a Parkban életetek legjobb koncertjének nevezted. Először azt hittem, hogy ez egy lelkesedésből kiszaladt felsőfok, olyasmi, mint a ti vagytok a legjobb közönség!, de aztán beszéltetek erről a rajongói Facebook-csoportotokban is. 13 év alatt nyilván adtatok több száz, ezer koncertet, miért ez volt mégis a legjobb mind közül?

A zenekarnak voltak hullámvölgyei a Covidot megelőző években és a Covid alatt is, attól függetlenül, hogy kijött a Budai pop című lemezünk. Ezek lehettek belső feszültségek, lehetett az, hogy egy időben mi nem találtuk meg egymást érzelmileg, és voltak személyes tragédiák is, mint Jani, az alapító basszusgitárosunk távozása a betegsége miatt, vagy a Bexes sztori, ami mindannyiunkat megviselt. Ebből fakadóan kialakult az a helyzet, hogy évekig nem vállaltunk be egy dupla vagy semmi koncertet. Mert ha egy Budapest Parkban nem ütsz meg egy olyan mércét a buli minőségét és a közönség számát tekintve, az azt jelzi, hogy lehet, annak a zenekarnak már nincs akkora létjogosultsága a koncertpiacon. Ettől a dalokat persze még hallgathatják, de azt éreztük, hogy nekünk újra le kéne tennünk egy mérföldkövet, aminél be merünk vállalni olyat, amit addig még nem. Eddig még nem játszottunk egy 10 ezres helyen önállóan. Másrészt régen volt olyan koncert, ami után mindannyian azt mondtuk, hogy hát ez kurva jó volt. Sokszor van az, hogy „nem szólt jól a füles”, vagy „elszúrtad a tempót, ember, mért iszol ennyit”, szóval mennek ezek a szokásos koncertek hülyeségek, amikkel halálba tudjuk szekálni egymást, pedig nem arra kéne koncentrálni. És ez itt nem volt meg. Szerintem egy új korszak kezdete volt számunkra a parkos buli.

Hogyan élitek meg, hogy 13 év után felmerülhet, hogy van-e létjogosultságotok a koncertpiacon, miközben fiatal előadók, például a Carson Coma 2-3-4 év alatt megtöltik a Parkot?

Hálás vagyok, hogy Comáék is egy nyitott és alázatos közösség, és jóleső dolog, hogy figyelünk egymásra, kikérjük egymás véleményét, elmegyünk egymás bulijaira, és akár dolgozunk is együtt, mint a Kérdőjelek és válaszok című dalban. Ez nekünk nagyon hiányzott. Nem mondom, hogy nem volt ilyen, mert a Blahalouisianával a barátságunk a kezdetek óta tart, és még mondhatnék néhány példát, de nem volt jellemző, hogy a nagyon befutott zenekarokkal is kollegiális, baráti hangulatban tudjunk bármiről beszélgetni, úgy, hogy abban nincs semmi megjátszottság.

Múltkor, a parkos The Cult-koncert után beszélgettünk arról, amikor a dj feltette a Smoke on the Watert, és megkérdeztem a többieket, hogy tudják-e, miről szól a dal – és senki nem tudta. De kurva jó dal, nem? Amikor mi elkezdtük a zenekart, kijammeltünk egy rímet, When you walk, when you talk, when you take my hand / I say honey would you like to be my only friend?. Az volt a lényeg, hogy jó legyen a zene és passzoljon hozzá a szöveg, de nem volt bennünk az, hogy a mostani zeitgeistről kellene énekelni. Ez lehet, hogy rossz döntés volt, ugyanakkor jó is, mert mi mindig olyan zenéket próbáltunk írni, aminek a szövege vagy a zeneisége is inkább kortalan akar lenni. A most felfutó zenekaroknál én azt érzem, hogy iszonyatosan fontos, hogy ezzel a szöveggel, most és egy adott dologról írjanak. Ami valamilyen szinten forradalmi tevékenység, benne van az ellenkultúra lényege, de benne van a mi zenénkben is. Csak a két lelkület között az a különbség, hogy ők már abszolút nem hisznek a kettős beszélben, én meg igen. Giorgióék például kimondják, hogy „…és kipontozod, hogy [Orbán Viktor]”, mi meg azt mondjuk, hogy a mosógép nem válogat a színek között és mindent összemos, és szar lesz az egész. Én tudom, mire gondoltam, amikor a szöveget írtam, de azt is tudom, hogy ez lehet, idejétmúlt megközelítés, még ha egyértelműsítve is vannak nálunk ezek a sorok. Tény, hogy a Budai pop párkapcsolatokról és szakításokról szól (például a saját billentyűsünkkel), és nem arról van szó rajta, hogy covid, politika, EU, és úristen, mi lesz velünk. Az biztos, hogy nagyon megváltozott a légkör. 2010-ben még teljesen más dolgok voltak fontosak, angolul zenélni, külföldön játszani, multikulti dolgot létrehozni, Budapest, Sziget… Nekem furcsa lenne, ha látva, hogy ez most működik, nekünk is azt kéne csinálni. Inkább csináljuk úgy, ahogy azt mi jónak gondoljuk, és úgy mondjuk ki a dolgokat, ahogy szerintünk jó, aztán vagy működik, vagy nem. A parkos koncertből az jött le egyébként, hogy szerencsére működik.

Mi a legjobb dolog a koncertezésben?

Hogy világot látsz, véleményeket hallasz, emberekkel találkozol, és gyönyörű helyeken játszol, és olyan környezetben tudod prezentálni a zenédet, amiben rájössz, hogy ezt ide írtad. Egy-egy fesztiválon vagy koncerten nyer értelmet egy dal, hogy ezt este 8-kor a Fishingen, azt meg a kecskeméti Ápoló klubban kell játszani. A rock and rollnak még mindig az a legnagyobb előnye, hogy egy utazó cirkusz, és nincs helyszínhez kötve, mert akkor nem tudna ennyire sokszínű lenni, mi pedig nem tudnánk a világról úgy beszélni, ha nem ismernénk.

Ezért mondjátok, hogy lételemetek a kozmopolita lét, és külföldön is jelen kell lennie a zenekarnak?

Igen. Nem szabad egy kis dobozban élni. A saját nehézségeidet is másképp értékeled, ha azt látod, hogy egy országgal arrébb az ember ugyanabban a dobozban van, csak az egyik fal piros, a másiknál meg nincs is doboz, a harmadiknál meg annyira pici, hogy el se férnek. Érdemes körbenézni a világban, mert most olyan globális problémák vannak, amikről érdemes beszélni, nem csak a hazaiakat kell megfogalmazni. Visszajutottunk egy olyan korszakba, amikor kiszámíthatatlanná vált az élet, és támaszt kell adni az embereknek, emiatt sokkal nagyobb felelősség, hogy mit mondunk, és az is, hogy tudunk-e róla, hogy mi történik a világban. A mérce legyen nagyon széles, kerüljön bele Roger Waterstől Beton.Hofiig mindenki, mert akkor lehet igazán jó dolgokat létrehozni, ha megpróbáljuk megismerni a világot. Ahogy a matek sem csak a japánokhoz, a thaiokhoz és a magyarokhoz szól, úgy a zene sem. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, pedig a zene egy univerzális nyelv, és pont ez a szép benne.

Hallgasd a műsort a Spotify-on, a YouTube-on, a Google Podcastban, az Apple Podcastsban, vagy más podcasthallgató alkalmazásokban!

A podcast műsorvezetője Soós Tamás, a fotót Martin Wanda készítette, az adás a Mastercard támogatásával valósult meg.

A Koncertsztorik podcast első vendége Dzsúdló volt, aki elárulta, miért érzi magát néha úgy, mint BoJack Horseman, a színpadon meg, mint Ozzy Osbourne. A második adásban az Analog Balatonnal beszélgettünk arról, hogy miért égtek ki majdnem a tavalyi fesztiválszezon végére, mennyire közel jutottak a feloszláshoz, és mi mindenen változtattak, hogy újra szórakoztató legyen számukra a koncertezés. A két podcastért katt ide és ide.