„A Kopasz-hegyen végre úgy hápogott a wah pedálom, ahogy mindig is szerettem volna” – Koncertsztorik: Fehér Zsombor (Kerekes Band)

2022.11.22. 12:30, soostamas

Hogyan hódította meg a Kerekes Band Közép-Ázsiát? Miért baj, ha a közönségnek minden tetszik egy koncerten? Tényleg lila, fekete és narancssárga színek villognak a szeme előtt szólózás közben? És miért nem illetődött meg attól, hogy a keleti Rolling Stones Mick Jaggerével játszhattak? Fehér Zsomborral, a Covid alatt négyrészes koncertfilm-sorozatot készítő Kerekes Band frontemberével beszélgettünk arról, milyen volt szeptemberben Közép-Ázsia egyik legnagyobb elektronikus zenei fesztiválján játszani egyedül, miért imádják a kazahok a Gyöngyhajú lányt, és van-e értelme az Ethno Funknak wah pedál nélkül.

A Kerekes Banddel már kétszer is jártatok Kazahsztánban, mielőtt most felléptél volna szólóban az Ethnotronicán. Hogyan jutottak ki Kazahsztánba?

Ez egy hosszú távú építkezés eredménye, amit mi csak keleti nyitásnak hívunk a zenekarban. Szinte már az összes nyugat-európai országban felléptünk, és úgy éreztük, a szervezők, fesztiválok részéről kissé rutinszerűvé vált az egész. Megcsinálják a fellépést, de nekik mindegy, hogy Budapest vagy Bukarest, és fejben már a következőre koncentrálnak. Keleten viszont mi vagyunk a nyugati zenészek, akikre kitüntetetten figyelnek – különösen Kazahsztánban, ahol a két nép rokonsága miatt nagyon szeretik a magyarokat. Úgy tekintenek ránk, mint a népmesében a harmadik királyfira, aki elment, lett egy saját országa és felesége, de még őrzi azt a kultúrát, amiben két-három ezer évvel ezelőtt együtt éltünk. Testvérekként néznek ránk, és ez hátborzongatóan jó érzés.

METALHÖRGÉS A FOLKZENÉBEN – TUVAI ÉS MÁS TOROKÉNEKLÉSI HAGYOMÁNYOK

Hol léptetek fel a keleti nyitás jegyében?

Moszkvában, Litvániában, Bulgáriában, Azerbajdzsánban, Törökországban, és sok más helyen. Ahova kezdettől fogva szerettünk volna eljutni, az a kazah Spirit of Tengri nevű fesztiválsorozat, ahol olyan nagy nevek szoktak fellépni, mint a Huun-Huur-Tu vagy a Tinariwen, és olyan magas a technikai-művészi színvonal, ami még Európában is kuriózum lenne. Ez végül 2018-ban jött össze először, amikor Asztanában, Kazahsztán fővárosában játszottunk főműsoridőben, 5-6 ezer ember előtt. Aztán egy évvel később Almatyban is zenélhettünk. Ezek a fellépések sok kaput megnyitottak előttünk Keleten.

A Kerekes Band 2019-ben, Almatyban.

Hogyan fogadtak titeket a kazahok?

Lehet, hogy az én számból ez furán hangzik, de úgy ledózeroltuk a közönséget, hogy a szervezőktől a fellépőkig mindenki odáig volt, mekkora energiákat tudunk megmozgatni a színpadon. Almatyban forgattunk egy videót is a fellépésről, abban látszik, hogy még a koncert másnapján is körberajongtak minket, jöttek fotózkodni, énekelték a Zöld csillagot, és kérdezgették, hogy mi volt ez a szám. Egy-két feldolgozást is játszottunk a koncerteken, például a Gyöngyhajú lányt, amit egyébként sosem szoktunk, mert tudtuk, milyen fontos volt nekik az Omega. A kazahoknak a 70-es, 80-as években a magyar együttesek voltak a nyugati zene, az LGT-t is szeretik, a Gyöngyhajú lány pedig hidat képezett a két nemzet között. A színpadról is látszott, mennyire elérzékenyültek alatta. A Zöld csillagot pedig, amióta felléptünk Deák Bill-lel, műsoron tartjuk, mert az egy Hendrix-szerű rocktörténeti kincsünk a 70-es évekből.

Emlékezetes zenésztalálkozásaitok is voltak?

Almatyban a szervezők ragaszkodtak hozzá, hogy mindenképpen fellépjen velünk egy srác. Csak 40 percet játszhattunk, és ilyenkor annyira be kell osztani a setlistet, hogy mindent meg tudj mutatni magadból, hogy úgy voltam vele, csak be fog zavarni a műsorunkba. Azért hosszas keresgélés után találtunk egy számot (a Mátra Volánt), amibe be tudott csatlakozni dorombénekkel. Gyanús volt, hogy már akkor hatalmas tapsot kapott, amikor feljött a színpadra, aztán a fellépés másnapján feltettem egy közös képünket a Facebookra, mire édesapám alákommentelt, hogy „milyen nagyszerű dolog, hogy a Kerekes Band végre felléphetett a kedvenc zenekarom, a Huun-Huur-Tu egyik tagjával”. Még akkor sem akartam elhinni, de aztán rákerestem, és végül leesett, ki is a Radik. De ez így volt szép, hogy nem szartuk össze magunkat attól, hogy a keleti Rolling Stones Mick Jaggerével játszhatunk, hanem hagytuk, hogy a zene összekovácsolja az ismeretségünket. Azóta barátok lettünk, és amikor kint voltam az elektronikus zenei fesztiválon, már végig Radikkal lógtam.

Fehér Zsombor és Radik Tyulyush 2019-ben a Spirit of Tengri fesztiválon.

Az Ethnotronicára zenekar nélkül mentél. Milyen élmény volt?

Az volt a koncepció, hogy kazah dj-k átdolgozzák egy-egy világzenei együttes négy-öt szerzeményét, a frontemberek pedig, mint egy live actben, élőben improvizálnak a remixelt zenékre. Volt egy üzbég dobos, egy török énekes, Radik a Huun-Huur-Tuból, táncosok Üzbegisztánból, három grúz énekes, és én, egyetlen európaiként. Azt hittem, ez a fesztivál elsősorban arra szolgál, hogy életben tartsák a Spirit of Tengri brandet a Covid után, de tévedtem: még az előzőeknél is nagyobb, 3-4 szintes színpadot építettek Almaty főterére, a létező legjobb, L-Acoustics hangrendszerrel, és olyan LED-falas látványvilággal, amilyen még a dubai világkiállításon sem volt. Furcsa volt a zenekar nélkül, egyedül kint lenni, pláne úgy, hogy csak óvodás szinten tudok oroszul, olyasmiket, hogy „zöld krokodil” vagy „Éljen a vakáció!”. De aztán belejöttem. A színpadon pedig most is óriási szeretet fogadott, és kiemelt helyen, a záró szám előtt léphettem fel.

ILYEN, AMIKOR SOK PÁLYATÁRS KÖSZÖNTI A SZÜLETÉSNAPOS KEREKES BANDET!

Hogyan érezted magad az elektronikus zenei közegben?

Régi és sokáig hülyeségnek tűnő álmom volt, hogy az elektronikus zenében is megél ez a karakteres, megeffektezett furulyahang. Ez a fellépés pedig bebizonyította, hogy ha megtámogatjuk egy átgondolt zenei alappal, akkor 10 ezer ember is tud bulizni rá. Kétszer 15 percet játszhattam és négy számot választottam ki hozzá, a Csángó Boogie-t, az Ördöngőst, a Back to Folkot, és a Szantofert. Már két hónappal korábban elkezdtünk dolgozni a műsoron a két dj-vel: az egyiktől egy nagyon jó, modern, funkos, erős basszusokkal megpakolt zenét kaptam, a másiktól viszont egy indusztriális remixet, ami olyan volt, mintha egy vascsövet püfölnének kalapáccsal öt percen keresztül. Egy hónapig küldözgette nekem a srác a zenéket, mire megkértem, hogy építsen be valami fogódzót a zenébe, mert ez így olyan, mint egy óriási betonrepülőtér, ahol bármerre lehet szaladgálni, ami egy ideig érdekes, de aztán rettentően unalmas lesz. Végül annyira megerőltette magát, hogy még a szívemhez közel álló funkos alapnál is jobb zenét hozott össze. Az első szettben egy fuvolistalánnyal együtt léptem fel, akivel ráadásul olyan zenei adok-kapok alakult ki köztünk, amiből akár még dal is születhet, ha majd visszahallgatom a fellépést.

Fehér Zsombor az Ethnotronicán 2022 szeptemberében. Fotó: Gleb Terletsky.

Említetted, hogy a Spirit of Tengri-koncertek sok kaput kinyitottak előttetek Keleten. Milyeneket?

2020-ban lett volna egy ukrán-örmény-azerbajdzsáni turnénk, de a Covid miatt sajnos elmaradt. Csak az azerbajdzsáni koncert valósult meg 2021 októberében. A dubaji világkiállítás után mentünk el egy azerbajdzsáni-török turnéra.

Milyen helyeken játszottatok?

Ez még mindig a covidos időszakban volt, úgyhogy nem nagy fesztiválokon léptünk fel: az azereknél egy klubbuli, és egy szabadtéri koncert volt az operánál, és a törököknél is egy klubkoncert. Ezzel a koncerttel is régi álmom vált valóra, mert több mint tíz éve szerettem volna Törökországban, törökül előadni a Yekte című dalt, amit annak idején a Bosporus Bridges című albumon hallottam meg Alpay-tól, és azonnal beleszerettem. Ez olyan gesztus volt a részünkről, mint amikor Freddie Mercury elénekelte a Tavaszi szélt Budapesten. Ha a helyi közönség kap tőlünk egy visszacsatolást, hogy fontosak számunkra, azért olyan hálás tud lenni, amitől kialakul egy megmagyarázhatatlan energiaáramlás a zenészek és a közönség között. Kazahsztánban is mindig játszunk egy kazah népdalt, amiből az Ethnotronicán is idéztem. Nagyon magányosnak éreztem magam azon a fesztiválon a zenekar nélkül, és mert senkivel se tudtam beszélni az anyanyelvemen, de amikor a zenei anyanyelvemen kommunikáltam, az annyira feltöltött, mint semmi más.

A keleti nyitás jegyében történt az is, hogy a Kerekes Band koncertfilm-sorozatának egyik részében, amit az egri Török Fürdőben vettetek fel, közép-ázsiai, kaukázusi és török dalokat játszottatok?

Ezt a hely szelleme hozta magával, valamint az előbb említett gesztusérték. Nem titkolt célunk volt az is, hogy ezekben az országban levetítsék a koncertfilmet, ami be is jött, mert a török TRT 2-es csatornán, valamint az azerbajdzsáni kulturális tévén is sugározták, és több, mint kétmillió ember látta.

FUNK SZÓL A FOLKBAN – A KEREKES BANDTŐL A FOLKISH-IG.

Hogyan választottátok ki a dalokat?

A török dalról már beszéltünk. A kazah dal a Kozimnin Karasi volt, amit a kazah Petőfi Sándor, Abaj Kunanbajuli írt, és pont olyan erős is, mint bármelyik Petőfi-vers. A zenetudomány régen megállapította, milyen erős kapcsolat van a kazah és a magyar népzene között: a Kozimnin Karasi akár egy gyimesi népdal is lehetne. Az azeri dalt, a Sari Gelint is azért választottuk, mert a dallamvilága emlékeztetett a magyar népdalokra.

A legizgalmasabb a kirgiz dal volt. Beírtam a YouTube-on, hogy kirgiz national folk song, amire nagyon kevés találatot dobott ki, úgyhogy megnéztem egy dokufilmet egy helyi sámánról, aki egyszer csak elkezdett Attiláról beszélni, és eljátszott dorombon egy dalt, amely Attila temetési menetére íródott. A dallama egy az egyben olyan volt, mint egy rábaközi népdalé. A kazahoknak Attila ugyanolyan legendás alak, mint nekünk. Az Ethnotronica szervezői elvitték az egész csapatot (50 embert!) egy Huni nevű faluba csak miattam, ahol a lovasok egy hortobágyi lovasshow-hoz hasonló előadást tartottak nekünk, mert tudták, milyen fontos nekem a hun mitológia és történelem: a két fiamat Hunornak és Nimródnak hívják.

A türkmén dalt nagyon egyszerű volt megtalálni, mert egyetlen türkmén dal van a YouTube-on, egy hatvanas évekbeli felvétel egy 2x2 néha 5-szerű zenés-romantikus vígjátékból, és az annyira egyszerűen nagyszerű volt, hogy nem is kerestünk tovább. Üzbég dalból is keveset találtunk, ráadásul Üzbegisztánban a dob a nemzeti hangszer, és a kobzosunk, Námor Csabi a dobritmusból kiindulva dolgozta át a dalt egy teljesen új Kerekes Band-szerzeménnyé. Ez nem kis kihívás volt úgy, hogy közben a dal üzbég jellege is megmaradjon, de szerintem sikerült, és a Xayrli tong azóta be is épült a repertoárunkba.

Egy interjúban azt mondtad, hogy a koncertfilm-sorozatotok Föld részében, a Kopasz-hegyi bányában szólt végre úgy a furulyád, ahogy elképzelted. Miért pont ott?

Ez nem a helynek, inkább az elmúlt 27 év kísérletező munkájának köszönhető, amit a furulya hangzásspektrumának tágításával töltöttem. Jelenleg 22 gitáreffektet használok, amin keresztülmegy a furulya hangja, ebből 8 – kóruseffektek, oktávok, reverb és visszhang – folyamatosan működik, a többi néha kerül rá. Hetente nézem az eBay-en, hogy milyen gitárpedálok érhetők el, amik az átlag overdrive-oknál kicsit extrábbak, és úgy manipulálják a hangot, amiről el tudom képzelni, hogy furulyánál is működhet. Aztán megrendelem, kipróbálom, és vagy bejön, vagy nem. A 22 effektemen kívül van a kamrában még 15 olyan, ami nem vált be, mégsem szeretnék tőlük megválni, hátha egyszer mégis beleillenek ebbe a puzzle-be.

A Kopasz-hegyi koncert előtt sikerült olyan összhangot találnom az effektek között, amivel végre eljutottam a hendrixi hangzásvilághoz – furulyán. Ráadásul pont jókor, jó helyen, mert az volt a koncertfilm-sorozatunk rockos része. Ebben a mágikus ötvözetben a furulya egyszerre szól úgy, mint egy elektromos gitár és egy Moog szintetizátor, de megmarad benne a furulya-íz is. A Kopasz-hegyen végre úgy hápogott a wah pedálom, ahogy mindig is szerettem volna. Ezzel is régóta kísérleteztem, mert a gitárnak egyáltalán nem ott vannak a felhangjai, mint a furulyának. Először egy Cry Baby-t modifikáltam, szinte az összes szaturációt és condit kicseréltem benne, hogy működjön, de most rátaláltam az igazira, a Boss PW-10-esére, amit be tudok úgy állítani, hogy rendesen hápogjon. Nagyon örülök, hogy a Sound Grál keresésemben pont a megtalálás pillanatát sikerült rögzíteni egy koncertfilmben.

Pont ezt akartam kérdezni, hogy a tökéletes hangzás megtalálása egy új pedálhoz vagy effekthez kötődik, vagy ez már csak a finomhangolás volt?

Ez részben finomhangolás volt, részben merészség. Hendrix például egy 1969-es stockholmi koncertjén egyszerre lépett rá véletlenül a fuzz és a wah pedálra, és ettől lett egy olyan gerjedés, amiről hirtelen ő sem tudta, hogy pontosan micsoda, de utána már merte egyszerre használni a két pedált. Nálam is ez történt. Egyszerre mertem használni a flanger pedált, a wah pedált és a torzítót, ami a hangmérnökünk szerint baromság, mert… és akkor itt jön a technikai magyarázat, de ezt felülírta, hogy egyszerűen jól hangzott. Mint a Dire Straits Money for Nothingja: azért szól jól, mert a hangmérnök rosszul helyezte el a mikrofont, attól született meg az a tűszerű hangzás. Nálam az I Wanna Rock You szólója volt az a pont, amire a testvérem, a dobosunk, Viktor azt mondta, hogy vegyük fel újból, mert botrány, ahogy a furulya szólt, én meg tiltakoztam, hogy szerintem most volt végre jó. Viktor és a hangmérnökünk is azt javasolta, hogy kapcsoljam ki a flangert. Ez az a pedál, aminek olyan hangja van, mint amikor felszáll a repülőgép, és folyamatosan mászkál össze-vissza, de nekem pont ez tetszik benne. Természetesen ez a „botrányos” felvétel hallható a koncertfilmben.

Koncerteken állítólag annyira felszabadulsz és felpörögsz, hogy bíborfekete színt látsz magad előtt szólózás közben. Ez igaz?

Igen. Csukott szemmel szoktam szólózni, és közben lila, narancssárga, és fekete színek keverednek a szemem előtt. A fekete különféle árnyalatai a legdurvábbak, amikor ebben a saját magam teremtette zenei térben lebegek. Az egy halálközeli élmény – pozitív értelemben. Mint amiről Jim Morrison énekel: „This is the end…” Annyira közel van valami megközelíthetetlen, spirituális dologhoz. Lehet, hogy az oxigénhiányos állapot hívja elő ezeket a színes látomásokat, mert hálistennek sosem jut eszembe koncerten, hogy hogyan bírom én ezt tüdővel. Nem a levegő dönti el, hogy el tudom-e játszani az adott számot, hanem a zene, ami ki akar jönni belőlem, még ha nincs is elég levegőm hozzá.

„AZ AC/DC KÖRÜLBELÜL UGYANAZ, MINT A MOLDVAI ÉS GYIMESI NÉPZENE” – KEREKES BAND-INTERJÚNK 2015-BŐL.

Melyik szín mit jelképez?

A lila a pszichedelikus zenéket a 70-es évekből: Hendrix, Black Sabbath, Led Zeppelin, a Beatles pszichedelikus korszaka. A narancs meg az összes funk zenét, amit szeretek: Sly and the Family Stone, James Brown, Jamiroquai.

Hogyan született meg a jellegzetes színpadi mozgásod?

A színpadi viselkedésem teljesen ellentétes a hétköznapi énemmel. A színpadon az abnormális a normális, és szerintem azok az előadók érdemelnek figyelmet, akik ezt el tudják hitetni a közönséggel. Ezért aztán nem is szabok korlátot annak, amit a közönség és a zene találkozásából fakadó energiatöbblet előhoz belőlem. Amikor visszanézem egy koncertünket, én sem hiszem el, hogy le tudtam menni hídba. Ez nem begyakorolt dolog, nem szoktam a tükör előtt próbálgatni. Egy színházi ember mesélte, hogy a táncosok se próbálják el azokat az elképesztő mozdulatokat, amikre például a Hattyúk tavában szükség van, csak fejben készülnek rá, mert az a pillanat a színpadon születik meg. Elpróbálni nem lehetne.

Fehér Zsombor 2017-ben a Sziget Világzenei színpadán.

A koncertekből mi marad meg benned emlékként?

Egy flowélmény. Koncert előtt van bennem egy kis idegesség, hogy meg fognak-e szólalni az effektjeim. Fa Nándor mesélte egy interjúban, hogy a vitorlása minden centijét a saját kezével rakta össze, mert a saját műve kell, hogy az elemekkel szembeszálljon, és a saját életéért a saját munkájával felel. Az effektjeimet én találom ki és illesztem össze, és azért tudok felelősséget vállalni, amit én forrasztottam. Az viszont mindig kérdés, hogy az utazás és a sok rázkódás után meg fog-e szólalni a cuccom. Ez nem alaptalan félelem, mert párszor bekrepált már. Ha viszont megszólal, utána elszabadulok, és nincs bennem félelem, csak visz a zene két óráig.

Ha nem szólalnak meg az effektjeid, akkor mi történik? Katasztrófa?

Az. Sokszor bekrepált már egy-egy forrasztás, tehát általában én voltam a hibás, de intuitív módon rájöttem, hol lehet a probléma, és ha kihagytam azt az effektet, akkor a fejemben lévő hangzás 95%-a megszólalt, a maradéktól meg el tudtam tekinteni. De egyszer a Hajón nem jöttem rá. Az összes effektemet mellőznöm kellett, csak a száraz furulyahang szólt. Na, az kegyetlen volt. Kifelé a hangmérnök azért rakott rá visszhangot, meg egy-két kórust, ami a helyi pultban volt. Én letargikus állapotban jöttem le a színpadról, hogy az Ethno Funkban nem volt wah pedál, és úgy nem lehet eljátszani, de a közönség ebből semmit se vett észre. Általános probléma, hogy a közönségnek minden jó, még az is, ami nem jó. Ha 70 %-ot kap, akkor is nagyon elégedett, és a 70-et nem tudja megkülönböztetni a 110 %-tól, amikor az ember az utolsó lélegzetét is belefújja a furulyába. Az ugyanolyan csodának számít, mint a 70%. Ezért én ezeket a csodákat belül élem meg.

Éltem már meg csodát úgy, hogy fel lett véve stúdióban, és amikor visszahallgattam, nem tudtam eldönteni, hogy a negyedik felvételen történt meg, vagy az ötödiken. A Kopasz-hegyi koncertünket azért szeretem, mert ott megtörtént a csoda belül, és közben sikerült felvenni is. Azt a szólót, amivel kezdődik a koncert, bármikor szívesen visszahallgatom, mert úgy vagyok vele, hogy a rohadt életbe, ezt nem tudnám még egyszer eljátszani.