„Én minden fellépés előtt nagyon izgulok” – Koncertsztorik: Barkóczi Noémi

Miért áll színpadra az ember, ha introvertált? Mivel csökkenti a szorongását, és mit csinál, ha 10 ezer ember előtt kell fellépnie? Barkóczi Noémi Dolgom volt címmel készítette el az utóbbi évek egyik legjobb magyar lemezét. Az elmúlt évben ezt az anyagot turnéztatta, ami több változást is hozott az életébe. Az énekes-dalszerző tabuk nélkül beszél a színpadi szorongásról, a koncertezéssel járó rémálomszerű helyzetekről, és persze az örömökről is. Szóba került a Partizán, a ricsárdgíres Márton Dani zseniális agya, és az is, hogy miért nem baj, hogy nem mindenki Carson Coma.

Hogyan sikerült az első koncerted?

Meghatározó élmény volt, amikor felléptünk a barátnőmmel egy középiskolás tehetségkutatón, KT Tunstall Suddenly I See c. számával. Nagyon izgultunk, és nem is nyertünk, de katartikus élmény volt, hogy végigcsináltuk. Később, amikor Egerben jártam filmszakra, megismerkedtem a Líceum TV-nél dolgozó srácokkal, és ők összehoztak egy koncertet az egri Bíboros kocsmában, ahol már főleg saját dalokat játszottam italozás mellé.

Hogyan élted meg, ha ezeken a kávéházas-kocsmás fellépéseken beszélgettek az emberek, és nem feltétlenül rád figyeltek?

Nehezen. Arra jó volt, hogy rájöttem, ezt is meg tudom csinálni, de ma már nem vállalok ilyet. Hülye érzés megnyílnod – főleg a saját dalokban, amiktől sebezhetővé válsz –, miközben részeg emberek beszélgetnek körülötted.

Volt, hogy beszóltak?

Hála a jó égnek nem, mert rosszul viseltem volna. Nincsenek jól kitalált válaszaim. De pár évvel később a Bálnában játszottam egy régiségvásáron, és odajött hozzám egy idősebb nő, hogy hagyjam abba az óbégatást, mert rettenetes, amit csinálok.

Ez annyira abszurd, hogy már lepereg rólad, vagy azért magadra vetted?

Persze, hogy magamra vettem. (nevet) Abban az időszakban még nem tudtam, hogy milyen, amit csinálok. Reménykedtem, hogy jó, de ha valaki azt mondta, hogy rettenetes, akkor elhittem. És lehet, hogy az is volt, nem tudom.

Ez mikor történt?

2015-16 körül. Ez még az egri „vendéglátózásnak” volt a folytatása, de már voltak saját koncertjeim is, például a SoFarnál vagy a Rakéta Fesztiválon. Valamiért azt hittem, hogy a vendéglátózást is csinálnom kell, mert az validálja az embert zenészként, ha mások előtt játszik. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ha ennyire nem élvezem, akkor nem kell erőltetni. A nemet mondás már akkor se volt erősségem.

Hol volt az első telt házas koncerted?

Óriási tömegek nem járnak a koncertjeinkre, de az utóbbi időben van egy felfelé ívelés ebből a szempontból, ami egyértelműen a zenekarozáshoz köthető. A szólókoncertjeim inkább családias hangulatúak, de az egyszálgitáros műfaj ilyen. Amit telt házas koncertként éltünk meg, az a gólyás fellépés volt év elején, amikor a Captain Average-dzsel játszottunk, és az új basszusgitárosunk, Bognár Marci debütált a zenekarban. Az volt az első koncertünk a Dolgom volt lemezbemutatója után, amikor már több ideje hallgatták az emberek az albumot, és ott láttuk, hogy ez most tényleg több embert megszólított. A bárig álltak az emberek, és énekeltek, rohadt jó érzés volt.

VALÓSÁGOS VÉR, VALÓSÁGOS ZUGLÓ. KRITIKÁNK A DOLGOM VOLT-RÓL.

Melyik fellépésed előtt izgultál a legjobban?

Én minden fellépés előtt nagyon izgulok. Az biztos, hogy szólóban mindig nehezebb, mert úgy nagyon egyedül érzem magam a színpadon. Sokáig nem is mertem szólóelőadóként kapcsolódni a közönséghez, vagy szólni, ha zavart valami. Egyszer Szurcsik Erika előtt léptem fel az Aurórában, és ő, mielőtt felment a színpadra, szólt, hogy ne világítsanak a szemébe. Elképedtem, hogy ilyet is lehet? Nekem végig a szemembe jött a fény a lámpákból. Ezt a fajta kiszolgáltatottság-érzést csökkenti a zenekar, mert ha valami gáz van, legrosszabb esetben szólok Marcinak, aki általában megoldja a helyzetet.

Mitől izgulsz ilyenkor? Hogy belesülsz egy számba? Vagy pusztán attól, hogy ki kell állni a színpadra?

Nehéz ezt szétszálazni, mert a koncert előtt/alatt módosult tudatállapotban van az ember, és nem gondolkodik racionálisan. Ilyenkor minden ijesztő, de tény, hogy sosem éreztem azt, hogy eléggé kigyakoroltam a dalokat, ezért mindig van egy erős rizikófaktor a fellépésekben. Szőke Barna mesélte, hogy neki hiányzik, hogy izguljon koncert előtt, mert fellépni neki már rutin, de én ezt nem tudom elképzelni. Az is lehet, hogy jó, ha van az emberben egyfajta drukk, és csak át kéne kereteznem, hogy ez nem félelem, hanem izgalom. Próbálok másképp állni az izguláshoz.

Noémi 2022-ben a Fekete Zaj Fesztiválon. Fotó: Papp Fanni.

Ez az izgalom inkább leblokkol vagy felspannol?

Mindkettő. Sokszor előfordul, hogy olyan dolgok nem jutnak eszembe, amelyek egyébként igen. Elfelejtem, hogyan kell játszani egy dalt. Az a legrosszabb.

Mikor bakiztad a legnagyobbat?

Általában sok baki van egy koncerten, de a közönség ezt nem feltétlenül veszi észre. Belül éppen meghalok, de sikerült eljutnom odáig, hogy ez kívülről ne látszódjon.

A recorderes podcastben mondtad, hogy számodra egy koncert inkább egy vizsgához vagy feleléshez hasonlít. Miért?

Vannak emberek, akik szeretnek szerepelni, és a színpadon tudnak igazán önmaguk lenni. Én nem ilyen vagyok. Engem a figyelem mindig is megbénított kicsit. Ennek evolúciós oka is van, a színpadon az ember kicsit hasonlót él át, mint a préda, akit figyelnek a ragadozók. Ezért fagy le. Ennek ellenére felmegyek oda, mert hiszem, hogy az is fontos, amit én akarok mondani. Ez olyasmi, amit még tanulok.

„NEM TUDOK ÚGY DALT ÍRNI, HOGY KÖZBEN OTT VAN VALAKI” – BARKÓCZI NOÉMI NAGY ÉVE.

Vannak trükkök, amikkel oldani tudod a szorongásodat?

A koncert során jó esetben lejjebb megy a para. Sokat segít, ha érzem a kapcsolatot a közönséggel, és nem egy nagy massza az egész, amelyik téged figyel. Ha fel tudom fogni, hogy ők kedves emberek, akik azért jöttek, mert szeretik, amit csinálunk, az segít. Csak erre nagyon kell koncentrálnom.

Keresed a közönség tekintetét?

Kéne, de nem merem. Az szokott segíteni, ha hallom, hogy énekelnek, és utána már bátrabban odanézek. A koncerteken egy dalt játszok egy szál gitárral, a Halott szobanövényeket, és olyankor mindig jön egy plusz támogatás a közönségtől. Átérzik, hogy ott van egy személyesebb pillanat, és jobban visszajeleznek, és utána már nekem is könnyebb kicsit.

Miért nem mersz a közönség szemébe nézni?

Alapvetően nem vagyok olyan ember, aki keresi másokkal a szemkontaktust. Sosem tudtam például szemezni.

Azt hittem, attól tartasz, hogy unott arcokat látsz.

Ez is benne van. Amikor még ülős, egyszálgitáros koncertjeim voltak, azokat úgy hallgatták az emberek, hogyha beleélik magukat, akkor se nagyon különbözik az arcuk egy unatkozó emberétől, nem táncolnak, nem énekelnek. Számomra új élmény, hogy látszik a közönségen, hogy élvezik a zenémet, és ez nagyon jó érzés, ami egy picit engem is jobban felszabadít.

Volt olyan koncerted, amin teljesen fel tudtál szabadulni?

Teljesen nem. Kicsit fura is, amikor kérdezik koncert után, hogy milyen volt, mert ez mindig egy érzelmi hullámvasút. Van nagyon nehéz és nagyon jó része is. A Nagyvillanyokat mindig nagyon élem, de a Belső udvar is ilyen. Inkább számok vannak, amik könnyebben megszületnek, bármilyen körülmények között.

Mi a legjobb és mi a legrosszabb része a koncertezésnek?

A legrosszabb az a bénultság, mintha még sosem játszottam volna gitáron. Az olyan, mint egy rémálom. A legjobb az, amikor a zenekar is, közönség is együtt van, és sikerül egységet alkotni. Az ember érzi, amikor egy dal megszületik ott helyben.

Mitől függ, hogy megszületik-e egy dal élőben?

Rengeteg mindentől: lebaszott-e minket előtte a hangosító, látjuk-e egymást, halljuk-e magunkat. Sokszor azon mennek el a dolgok, hogy nem halljuk magunkat rendesen. Tudom, hogy lentről ez valamifajta úrias hozzáállás tűnhet, amikor a zenekar finnyázik, hogy nem jól szól a színpadon, de abból tényleg sok baki születik. A Campus Fesztiválon például a szomszéd színpad átszűrődött Marci fülesébe, ezért nem hallotta magát, és rossz hangon játszottunk egy dalt, újra is kellett kezdenünk. Ha rosszul szól a koncert befelé, akkor nem tudsz belefeledkezni a játékba, nem érzed, hogy jó, amit csinálsz, és onnantól nehéz élvezni a koncertet.

„SZERETNÉK KICSIT KIJJEBB JÖNNI A FEJEMBŐL” – INTERJÚNK NOÉMIVAL A DOLGOM VOLT-RÓL.

Meg persze függ a daloktól is. Vannak, amiknek jó az ívük, van bennük katarzis. Nekem kevés dalomban van katarzis, mert az én műfajom nem stadionrock, de a Nagyvillanyok, a Belső udvar, vagy a Dolgom volt például ilyen. Nem véletlen, hogy ezek a setlist végén szerepelnek. Addigra melegszünk bele a játékba. Mindig hadilábon állok azzal, hogy a rövid vagy a hosszú koncert a jobb, de ebből a szempontból a hosszú, mert 20 percig még mi is szokjuk, hogy ott vagyunk a színpadon.

Milyen érzés azt énekelni koncerten, hogy „az ember nem más, mint szargyártó gép”?

(nevet) Általában jó. Bele tudom élni magam, és általában történik valami olyan aktuálpolitikai vagy más jellegű dolog, ami eszembe jut éneklés közben. A Belső udvar is új értelmet nyert, amikor kijött a fakivágásos rendeletmódosítás, és jólesett utána kicsit dühből énekelni azt a dalt.

Felmerült benned, hogy ha ennyi stresszel jár, akkor inkább nem fogsz koncertezni és csak dalokat írsz majd?

Igen, ez elég sokszor felmerül bennem, de azt hiszem, szükségem van arra, hogy lássam az embereket, akiknek játszom, és arra is, hogy együtt zenéljek másokkal. Ennyi kényelmetlenséget vállalni kell az életben, mert többet ad, mint amennyit elvesz. De igyekszem figyelni a balanszra.

A konferáláshoz milyen a viszonyod?

Nem jó. HOLI-nál figyeltem meg, hogy pont úgy beszél a színpadon, mint máskor is, és ez ritka, mert a legtöbb ember nem tudja megtartani a hétköznapi beszédmódját. Nekem is nehezen megy, és sajnos se Marci, se Sziló nem szeretne konferálni. Marci is azt mondja, hogy annyira rosszul érzi magát, amikor visszagondol, hogy miket mondott a színpadon, hogy inkább nem szeretné. De azért előfordul, hogy úgy érzem, jól sikerült a konferálás.

Szoktál előre kitalálni poénokat, átkötő szövegeket?

Nem, de lehet, hogy kéne. (nevet) Csak hülye érzésnek tűnik ezen gondolkodni. Lehet, meg kéne kérdezni azokat, akik jók ebben, de gyanítom, ők nem találják ki előre, csak jön belőlük.

Voltak nagyon kínos konferálásaid?

Biztosan, de nem feltétlenül emlékszem rá, hogy mi történt a színpadon, és lehet, hogy ez jobb is így. (nevet)

Volt egy szuper live sessionöd a Partizánban, amire nagyon jó visszajelzéseket kaptál. Te hogyan élted meg azt a fellépést?

Fura dolog ez, mert egy live session nem stúdiófelvétel, amit akárhányszor újra lehet venni, és nem is koncert, mert fennmarad, ezért nem lehet hibázni. És ez még tetéződik azzal, hogy mögötted ül a közönség, és tulajdonképpen az operatőrnek meg a némán ülő Partizán-zenekarnak játszol, akik téged néznek. Ez a felvétel nem sokkal a lemezmegjelenés után készült, szóval még rutinom se volt az új dalok előadásában. Ja, és ki kellett választani egy dalt, ami majd bekerül a teljes adásba, és nyilván azt rontottam el a leginkább. Lebénított a gondolat, hogy ezt most nagyon jól kell eljátszani, mert adott esetben több százezren is megnézik a műsort. De nagyon jófejek voltak a partizánosok, a szerkesztő elérte, hogy egy jobban sikerült dalt rakhassunk be az élő adásba.

Visszanézted a videót?

Vissza, de csak sokára, mert láttam, hogy a Partizán közönsége nagyon szigorú volt HOLI-val, és attól tartottam, hogy majd velem is az lesz. De meglepő módon nagyon kedves kommentek érkeztek, és a fellépés sem sikerült rosszul.

Utólag el tudod választani a belső élményedet attól, hogy valójában hogyan sikerült egy koncert?

Idővel igen. Ez jó egy hack, hogy ha készült felvétel, hagyok neki, hát, pár hónapot, és akkor már meg tudom nézni anélkül, hogy eszembe jutna, milyen nehéz volt a színpadon. Ezek a tapasztalatok segítenek a koncert közben is, hogy ne csússzak bele az agóniába, és emlékeztessem magam, hogy egy-egy baki nem a világ vége, még ha most annak is érzem.

Játszottatok a Budapest Parkban is a Carson Coma előzenekaraként. Milyen érzés volt 10 ezer ember előtt fellépni?

Ezt nem nagyon lehet felfogni. Az nagyon jó volt, hogy az első sorokban nagyon lelkes és cuki emberek álltak, és már akkor kaptunk kedves bekiabálásokat, amikor a hangszereinket cipeltük fel a színpadra. A koncert alatt sikerült nagyjából végig erre a pár emberre koncentrálnom, úgyhogy nekik utólag is köszi, mert kábé megmentették az életemet.

Barkóczi Noémi és zenekara a Budapest Parkban a Carson Coma előtt. Fotó: Komróczki Dia.

Azon gondolkodtatok, hogy fogtok megtölteni nem-stadionrockkal egy ekkora színpadot?

Igen, és az volt a szerencsém, hogy nem sokkal előtte megnéztem a Parkban a Galaxisok koncertjét, és ők ugyanúgy nem spilázták túl a dolgot, mégis működött. Nem mindenki Carson Coma, de ez nem baj. Azt csináltuk, amit egyébként is szoktunk, és úgy is jó volt.

Ki az, akire felnézel a koncertteljesítménye miatt?

Mindenkire felnézek, aki kiáll a színpadra. A nagy show nem igazán nyűgöz le. Egyedi Peti jelenléte, szövegei, természetessége nagyon tetszett élőben, de a ricsárdgíres Márton Danit is szeretem, és irigylem. Nem tudom, hogy működik az agya, de zseniális. Courtney Barnett is nagyon szimpi: ő sem akar többnek látszani, mint ami. Ebből a szempontból is példakép számomra. Jónás Verát is nagyon csodálom, halál laza a színpadon, és mellesleg ő is tud izgulni fellépés előtt.

Mi volt minden idők legjobb Barkóczi Noémi-koncertje?

Az idei gólyás biztos köztük van. A másik pedig idén nyáron volt a Művészetek Völgyében, ahol éjfélkor játszottunk a Harcsa Veronika Udvarban. Nem tudtuk, mire számítsunk, de meglepő módon megjelent egy elég nagy közönség, akik nagyon cukik és jókedvűek voltak, végigtáncolták a koncertet, és egy nagy közös buli lett az egész. Ráadásul Harcsa Veronika is megnézett minket, és azt mondta, menjünk legközelebb is. Az egy filmszerűen jól sikerült este volt.

Noémiék nagy bulija a Művészetek Völgyében. Fotó: Tóth Zoltán.

Azt élvezted különösen, hogy buliztak a zenédre?

Igen, mert ez egy új tapasztalat számomra. Sokáig nem hallgattam olyan zenéket, amikre táncolni lehet, csak mostanában jöttem rá, hogy annak is van létjogosultsága, ha az ember jól akarja magát érezni, nem mély érzéseket átélni vagy magába szállni a zene hatására, és tök jó érzés ezt néha biztosítani másoknak.

Akkor már írod is a tánczenéket a következő lemezre?

Sajnos nem, de van egy dal, aminek a refrénje elég slágeresre sikerült. Egy másik meg egyáltalán nem az, szóval nem fekszem rá direkt, de sok olyasmit hallgatok (Wet Leg, Big Thief), ami valószínűleg érződni fog a következő lemezen.

BARKÓCZI NOÉMI KEDVENC 2021-ES ZENÉI.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Wilhelm Laura

A Koncertsztorik korábbi részei:

Szekeres András és Barbaró Attila (Junkies)

Fehér Zsombor (Kerekes Band)

Bohemian Betyars

Mayberian Sanskülotts

Dope Calypso

A Koncertsztorik rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.