Reggae-turistaként Jamaicában - KRSA + ELO

Aki nem Jamaicán él, de a jamaicai zenekultúra valamelyik ágával foglalkozik, annak legalább egyszer el kell zarándokolnia az ősforráshoz. Tóth Kristóf (KRSA), a PASO frontembere és Élő Márton (ELO), az Irie Maffia zenei vezetője közösen tudták le ezt a kötelező kört 2013 januárjában, amikor két hetet töltöttek Kingstonban, zenei fókusszal. Az élmények még ma is elevenen élnek bennük, szívesen vissza is mennének – sima turistacélpontként viszont nem tartják izgalmasnak. A nyomtatott Recorder 43. számában megjelent Duett-interjú teljes verziója.

- Mikor, honnan jött nálatok a Jamaica, illetve a jamaicai zene iránti érdeklődés?

ELO: - Engem már nagyon kiskoromban érdekelt ez a kultúra. Voltunk Párizsban, ott láttam először rasztákat, akik játszották a reggae-t az utcán. Aztán 12-13 évesen kaptam egy Bob Marley-kazettát, ami tetszett, de igazából Shaggy volt az első, akire nagyon rákattantam; nem értettem, mi ez a hang, honnan jön - nagyon lenyűgözött. Aztán hallottam az Armagideon Time-ot, ami Will Williams 1977-es Studio One-klasszikusa, és azt gondoltam, ennél jobb szám nincs a világon. Innentől kezdtem elmélyülni a reggae-ben.

KRSA: - Az első jamaicai behatás engem is gyerekkoromban ért, olyan slágereken keresztül, mint az Inner Circle-től a Bad Boys. Szintén az énekhang, a zene vokális része fogott meg igazán. Ami aztán viszont durván elkapott, az a ragga jungle volt, és amikor sorra derült ki a számokról, hogy mi az eredetijük, vagy honnan van belőle mintázva, az megadta a lökést a további feltérképezéshez.

ELO: - Vagy amikor a Prodigy Out Of Space-e után Max Romeo bejött a képbe. Rengeteget hallgattam a Massive Attack-et, akiktől a legjobban a Horace Andy-s számokat imádtam, és így utánanéztem, hogy ki is ez az ember. Próbálkoztam a hiphoppal, de nekem kevés volt, hogy végig egy hangon nyomják a szöveget, a jamaicaiak meg egy kicsit éneklősebben, dallamosabban, úgyhogy feléjük húztam inkább. Mikor elkezdtem lemezeket venni, sokat jártam Párizsba, ahol akkor nagyon mentek ezek a hiphopalapokat dancehall vokálokkal összepasszító bootlegek; hú, gondoltam, megtaláltam a tökéletes zenét!

- Az utazás előtt milyen kép volt a fejetekben Jamaicáról? És ahhoz képest mit mutatott a valóság?

KRSA: - Bennem régen teljes fogalmatlanság volt Jamaicáról, én is olyasmiket gondoltam róla, mint szerintem a legtöbb ember, hogy fú, ott iszonyúan le vannak lazulva és minden nagyon király. Van egy nagyon naiv, eufemizáló hozzáállás Jamaicához, de aki jobban utánanéz, annak utána letisztul a kép. Mire én eljutottam oda, már annyi filmet megnéztem, annyit olvastam róla, hogy tudtam, mire számíthatok. Hogy egy harmadik világbeli ország, hogy iszonyú nagy a szegénység. Tudtam, hogy a gettóba fogunk menni, és azt fogjuk látni, hogy ott az egyetlen kitörési lehetőség az embereknek, ha zenészek lesznek, vagy sportolók. Az előzetes tudásomhoz képest ott annyi volt a plusz, hogy mindezt a saját szememmel is megtapasztalhattam. Én egyébként a legrosszabbra készültem, főleg a nagyon magas bűnözési ráta és az állandó bandaháborúkról szóló hírek miatt, de ehhez képest mindenképp pozitív csalódás volt.

ELO: - Nekem sem volt igazán meglepetés. Én először akkor akartam Jamaicára menni, amikor a szakdolgozatomat írtam a Közgáz nemzetközi kapcsolatok szakán, Jamaica újkori történetéből. Ehhez akartam kimenni kutatni, ami nem jött össze, de a vágy végig ott maradt, hogy illene megnézni, főleg már a tizenvalahány év reggae soundsystemezés után. Én egyébként voltam előtte Ghánában háromszor, így volt valamiféle viszonyítási alapom, mondták is sokan, hogy mennyire hasonló Accra és Kingston. De ez általában is igaz a két országra: mindkettő angol gyarmat volt, a populáció genetikája is szinte megegyezik, Jamaica lakosságának nagy része ghánai rabszolgák leszármazottja. Jamaica kicsit közelebb van Amerikához, ahonnan több dolog szűrődött át az elmúlt ötven évben, és egy kicsit gazdagabb is. Szóval nekem Ghána jelentetett kultúrsokkot, Jamaicán inkább már az volt, hogy nahát, ez tisztára Ghána.


- Tudatos céllal, reggae-turistáskodni mentetek. Hogy lehet ezt megszervezni?

ELO: - Van egyrészt a rasztavonal, hogy fogja magát, kimegy és együtt nyomul az ottani rasztákkal. És van a másik vonal, amit mi is választottunk, vagyis szereztünk egy kinti veterán előadót, aki már inkább abból tengeti a napjait, hogy európai meg japán reggae-rajongókat vezet körbe a kingstoni gettóban. A mi emberünk Trinity volt (a hetvenes-kilencvenes években aktív, majd éppen 2013-ban visszatért reggae-zenész – a szerk.), akit mindenki tisztel, egy komoly, hiteles figura. Akik ebben mozognak, soundsystemes mc-k, dj-k, reggae-vel foglalkozó emberek általában így mennek ki. Ha van kontaktod, akkor gyakorlatilag előre ledumálod vele, hogy vigyen el ebbe meg abba a stúdióba – ez a soundboy-turizmus. Ami nem olcsó, szerintem én egymillió körül költöttem, a stúdiófelvételek árával együtt.

KRSA: - Olyan turisták voltunk, akik az ott vásárolt szuvenírt nem a polcra tették ki, hanem kiadták lemezen. Mi úgy mentünk oda, hogy azt néztük meg, amit szerettünk volna, néztünk is stúdiófelvételeket, csináltunk is stúdiófelvételeket, szinte végig a gettóban voltunk, ott ettünk, ittunk. Egyszer az utcán valami félbevágott olajoshordóban sütötték a jerk chickent, a helyi arc mondta, hogy ezt már ne, mi meg néztük egymásra, hogy ja, azt hittük, ez itt a normális. Trinity mindent elintézett, kocsival vitt bennünket, ahová szerettük volna. Megpróbáltunk felmenni a Blue Mountani Peakre (Jamaica legmagasabb pontja – a szerk.), jött velünk Dillinger is (veterán reggae-énekes – a szerk.), gondolta, kirándul egyet, mert még sosem volt fent. Csak egy darabig lehet autóval menni, utána túrázni kell, de nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy meddig lehet kocsival feljutni és ahogy kiderült, nekik sem, így végül nagyjából az út negyedéig jutottunk el…Elmentünk kávéültetvényre is, az nekem nagyon nagy élmény volt, akkor értettem meg, milyen az igazán jó kávé, amiben nincs benne ez a kesernyés, csersavas érzet.

ELO: - Én a dominózást imádtam. Mindenhol tolják, nagyon élvezetes, teljesen rákattantam. Itthon persze nem ugyanolyan, mint ott.

KRSA: - Ott állnak az öreg reggae-zenészek, söröznek és várják, hogy beszállhassanak. Nagyon komoly a fílingje.


- Kingstonnak, és főleg az ottani gettónak nagyon rossz a híre, mit tapasztaltatok, mennyire kemény, veszélyes hely?

KRSA: - Nekünk talán egy-két konfliktusunk volt, nekem egyszer egy fotózáson, meg egy bulin. Amikor öltönyben mentem ki az utcára, jött egy csávó és röhögött, hogy hahaha Japanese. Merthogy a japánok szarnak bele mindenbe: a legdurvább rude boy-módon kiöltöznek és bemennek a gettó legveszélyesebb részeibe, helyi kísérő nélkül. Mi egyszer éreztük azt, hogy most bármi benne van a levegőben: Leroy Smartnál (négy évtizede a színen lévő énekes-producer és botrányfigura – a szerk.).

ELO: - Felvettünk vele egy számot, és amikor elmentünk kifizetni, nem lehetett róla eldönteni, hogy egy teljesen őrült kokós gengszterfőnök-e, aki bármikor előkaphatja a stukkert. Trinity mondta végig, hogy nyugi, nyugi, majd ő kezeli a helyzetet, de látszott rajta, hogy ő is be volt szarva tőle.

- Tényleg a csapból is reggae folyik?

ELO: - Annyira nem. Az összes kocsmában, és beülős helyen ilyen súlyosan gagyi, kilencvenes évekbeli, már-már Bryan Adams-es rockba hajó R&B szól.

KRSA: A rádióban azért még mindig a reggae megy. Amikor ott voltunk, épp egy Rihanna-szám reggae-verziója üvöltött az összes rádióból.


- Ezen a sztereotípián továbbmenve: Jamaicán mindenki reggae-zenész?

ELO: - Sokan szeretnének azok lenni, ebből boldogulni. Ez egy osztálydolog: a reggae a szegények zenéje, a gazdagok szarnak rá és az egész kultúrára, nekik az olyan egzotikum, mint itt a cigányzene, nem az ő világuk.

KRSA: - Az még most is úgy van, ahogy a régi filmekben is látni, hogy a stúdiók környékén lézengenek a csávók, és arra várnak, hogy a producer, a teljhatalmú úr behívja őket énekelni.

ELO: - Mi is a stúdió előtt ácsorogtunk Trinityvel, és akkor épp arra jött Mr. Lexx (dancehall-sztár – a szerk.), lepacsizott a kísérőnkkel, úgyhogy gyorsan lecsaptam rá, imádom a hangod, nem csinálunk egy számot? De, mennyi pénzed van? Ennyi meg ennyi. Jó, csináljuk. Azzal bementünk a stúdióba, jött Lexx-szel nem tudom még hány arc, akik mind elkezdték írni a beatre a szöveget, nagyon jókat, de mondtam, hogy bocs, annyi pénzem nincs, hogy mindenkivel felvegyek valamit.

KRSA: - Nehéz volt megállni, olyanok voltunk, mint kisgyerek a cukorkaboltban.

ELO: - Egyébként az az érdekes, hogy én addigra eléggé elvesztettem a reggae-fókuszt - akkor jöttünk el a Corvintetőről, az egész reggae-színtér lefelé tartó spirálba került, szóval nem lelkesedtem annyira a műfajért - , de Jamaicán újra megszerettem, és megint rájöttem, hogy azért istentelenül jó tud lenni a reggae, ha rendesen interpretálják. Megnéztük a Rebel Salute fesztivált, és ott ébredtem rá, hogy Európában sosem fogunk igazán jó reggae-koncertet látni, mert hazai terepen olyat tesznek bele az előadásba, amit máshol nem. Ott volt egy tízezres zsűri, és nagyon durván pontoztak minden számot: ha nem tetszett, akkor csak álltak és semmi reakció, de ha igen, akkor szétszedték a helyet, teljes megőrülés volt, vuvuzelákkal, mindennel, épp hogy csak nem lövöldöztek. A fellépők izzadtak, mint a félőrültek, hogy lesz-e response vagy nem, pedig nem tehetségkutató volt, hanem a legnagyobb nevek jöttek sorban. De nem az számított, hogy mekkora sztár vagy: például játszott az Aswad, akik tök nagy név, de angolok, így a kutyát nem érdekelték, és volt egy nyolcvanas évekbeli dancehall-előadó, akit itt a kutya sem ismer, ott viszont tarolt. Az utolsó fellépő Sizzla volt, reggel kilenckor, tiszta Vidám Vasárnap volt a műsora: kihozott magával egy falunyi öreg rasztapápát botokkal, zászlókkal, és nem az volt, hogy hagyjátok már ezt a rasztamaszalgot, hanem mindenki felállt és teljes spirituális őrület volt. Nem volt bennünk semmi, ittunk egy Red Bullt, na jó… (nevet), szóval felpattantunk és ááá, nyomtuk mi is, kezeket a magasba.

KRSA: - Nekem azért volt egy Disneyland ez a fesztivál, mert egy helyen megkaptam mindent. Minden korszakból és irányzatból voltak előadók, a régi, roots-tábortól a legmodernebbekig, a vicces kuriózumoktól, mint a Jolly Boys a magasságos atyaúristenekig. Épp csak ez a mostani végletekig kattogós mainstream maradt ki, amit én nem is igazán szeretek. Szerencsére újra begyűrűzött azért a fiatalokhoz a conscious reggae, olyan sztárokon keresztül, mint Chronixx vagy Protoje, és ez a vonal már közel áll a szívemhez. A mi műfajunk, a ska mondjuk nem igazán élő dolog, de az összes valamire való reggae-előadónak, aki fut, van ska-száma vagy -feldolgozása. Na persze ha megy egy ska-dal a rádióban, az kábé olyan, mint az Illés: mindenki ismeri, az ősök szerették, riszpekt, de hát nem a mai generációk zenéje.

ELO: - Jamaicán egyébként tényleg nagyon él a műfaj. Míg Európába eljutnak az aktuális sztárok, a legújabb gyerekek, akiket szeretnek, meg mindig turnézik egy-két veterán, addig ott egy csomó olyan előadó van még mindig színen, akiről mi már azt hittük, vagy rég lelőtték, vagy nyitott egy hentesboltot Koppenhágában, de nem, számon tartják őket, az az egy slágerük, ami volt, még viszi őket tovább és fellépnek egy olyan fesztiválon, mint a Rebel Salute.


- Bob Marley-nak is akkora a kultusza ott, mint mondjuk nálunk?

ELO: - Persze, ő a Jézus Krisztusa a reggae-nek. Nagyon is jelen van, mint kultfigura. Ott a Bob Marley múzeum is, ami egyébként tök jó; amikor mi bementünk, épp ott volt valamelyik két fia a kertben és tekerték a dzsointot Lennox Lewisszal, Bongo Herman meg, aki egy ősrégi perkás arc, az első Studio One-lemezeken is játszott, árulgatta a cédéit, próbált összekaparni pár dollárt, ami kicsit szomorú, de közben jó is volt látni, hogy még mindig ezen van rajta.


- Apropó, dzsoint, nem maradhat ki ez a sztereotípia sem: Jamaicán mindenki szív?

ELO: - Nem szív mindenki. Most már legális a füvezés, de attól ez egy vagabund, hippi dolog maradt, amit a raszták csinálnak. Egy középosztálybeli, kulturált jamaicainak a fűszívás olyan, mint nálunk mondjuk vörösboros kólázni. Aki komolyan gondolja, hogy tanulni fog és rendes karrierje lesz, az lenézi ezt.

KRSA: - Rövidre vágja a haját, szépen felöltözik és teljesen eltávolodik a raszta imidzstől. Miközben a raszta kultúra ott félig-meddig marginálisnak számít, kifelé mégis reprezentatív, hiszen sokan azzal kötik össze Jamaicát. Van is komoly törekvés arra, hogy ne a rasztákról és a reggae-ről szóljon az országimázs.

ELO: - A raszták még mindig outlaw-k. Punkok. A mai napig nem üdvözlendő mozgalom, hiszen alapból establishment-ellenes, úgyhogy hivatalosan nem igazán támogatják.


- A reggae és dancehall két külön kultúra?

ELO: - Abszolút. A reggae a hagyomány zenéje és egy átfogó műfaj. A nyolcvanas-kilencvenes évek dancehallja már betagozódott a reggae-kultúrkörbe, dancehallnak én azt nevezném, ami éppen aktuálisan történik. Olyan zene, ami mindig elkülönül, és a 16 évesek szeretik. Annyira az adott pillanat gettószituációjára, zenei őrületeire reflektál, hogy csak a fiatalok értik, az idősek nem tudnak vele mit kezdeni. Mi egy ilyen dancehall-buliban voltunk, ahol nagyon fiatalok vannak, a csávók a sportmotorokat bőgetik, a csajok meg teszik magukat.

KRSA: - Nagyon extrém táncok vannak. A csajra messziről rádobja a csávót két másik, utána megy a légszex, aztán forgatja mindenhogy, feldobja, elkapja, ide rakja, oda rakja, két csávó körülállja őket, nagyon súlyosan akrobatikus és szexuális töltetű műsorok mennek. Nagyon vulgáris műfaj, az a lényeg, hogy mindig egyre durvább legyen, most már kábé pornó.

ELO: - Annyira elment pornóba, hogy az öregebbek egyáltalán nem tudnak mit kezdeni vele, sem zeneileg, sem kulturálisan. A maiak lehetetlen pc-ken cseszik össze a számokat a szobájukban, utána kiteszik az mp3-at az internetre, ahol nincs semmi szűrő. Nem létező dolgok öntötték el a dancehall-szcénát az elmúlt 6-8 évben, és ami most megy, azt már Jamaicán kívül azok az európaiak vagy japánok sem tudják hová tenni, akik korábban rajta voltak. A világban az a dancehall-őrület, ami a kétezres évek elején volt, alábbhagyott, most a popba szűrődik át, főleg a Major Lazer hatására, meg ott van Rihanna is - nagyon erőteljesen jön vissza a karibi beütés. Bár szerintem a popban inkább Afrika hatása lesz a befutó.

KRSA: - Elmentünk több hagyományos dancehall-buliba is, amik úgy néznek ki, hogy az utcára vagy egy udvarra kipakolják a hangcuccot, és ott táncolnak. Valamilyen specifikuma van mindegyiknek, sokszor az a különbség, hogy melyik korosztálynak szól. Az egyiken volt a legszürreálisabb élményünk Jamaicán. Megy ez a nagyon cheesy R&B, és akkor egyszer csak a kingstoni gettó közepén megszólal Haddaway-től a What Is Love, meg a Gangnam Style kábé egymás után, és az 50 pluszos nagydarab asszonyságok mosolyogva táncolnak ezekre is.. Az egész nagyon durva, a zene, a tánc, az öltözködés. A nőkön ilyen testre rapadós rikító neonszínű sztreccscuccok vannak, meg forrónadrág, simán így nyomja a 110 kilós néni is. Iszonyú vulgáris az egész; folyik ki mindenhol a minden, ha jó, ha rossz, ez van, ez a dress code.


- Mik a kötelező látnivalók egy reggae-turistának?

KRSA: - Az attól függ, a reggae-n belül mi érdekli.

ELO: - Igen, de mondjuk a Youthman Promotion sound system stúdiójába mindenképpen el kell menni. Szebb napokat látott brigád, de még mindig nyomják a felvételeket, jönnek-mennek az öreg sztárok, él a hely, nem mauzóleum, na és szívesen, kedvesen fogadnak mindenkit. Sugar Minott alapította, amióta meghalt, a fia viszi tovább, ott vettük fel a számot Leroy Smarttal. Aztán a Bob Marley múzeum nyilvánvalóan kötelező, a Studio One is, és ottani autentikus sound system bulikat is látni kell. De tényleg legyen legalább egy valaki, aki benne van a dolgokban, különben nem jutsz be a bennfentes helyekre.



A PASO legközelebb június 28-án játszik a Barba Negrában (Facebook-esemény), az Irie Maffia pedig 30-án a VOLT Fesztiválon koncertezik (Facebook-esemény).


KRSA fent említett jamaicai zenei szuvenírje, Trinity és Kojak version-je egyanarra a zenei alapra (plusz az eredeti PASO-dal):

interjúfotó: Lékó Tamás

jamaicai fotók: Élő Márton