„A bizonytalan jelen és jövő filmzenéje” – Czeglédi Szabolcs, OHNODY és Jankó Bálint kedvenc 2022-es zenéi

2023.01.11. 17:50, soostamas

Ahogy poposodik a Rammstein, egyre jobban szórakoztat. A Röyksopp ott folytatja, ahol abbahagyta: utazós szomorú szintipop, finom északi elektronika, atmoszférikus mozizás, űrdiszkó. Plusz még a listán: trillázó szintik, visszhangos gitárok, ambientes orgonák, és annyi erős dal, amennyit egy lemezen rég hallottunk.

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal a Run Over Dogs frontembere, a Galaxisok, a Platon Karataev és a Middlemist Red menedzsere, az Akvárium Klub és a Bánkitó programigazgatója, Czeglédi Szabolcs, a 2022 egyik legjobb lemezét jegyző, de közben már a harmadik szólóalbumára készülő kiváló énekes-dalszerző, Hegyi Dóri, azaz OHNODY, valamint a tavaly remek kislemezekkel jelentkező, és Veres Attila egyik weird novelláját is megzenésítő, dark/szintipopos, new wave-es Clayfeet duó motorja, Jankó Bálint listáit csemegézhetitek végig.

Fotó: Nagy Balázs.

CZEGLÉDI SZABOLCS

Blondshell - Veronica Mars

Oliver Malcolm - Act One

Sister Ray - Communion

Big Thief - Dragon New Warm Mountain I Believe in You

Wet Leg - Wet Leg

Black Country, New Road - Ants from Up There

CZEGLÉDI SZABOLCS KEDVENC 2021-ES ZENÉI.

Fotó: Wilhelm Laura.

HEGYI DÓRI
(OHNODY)

Ritka az, amikor egy albumon minden dal tetszik. Vannak ilyen intim albumélményeim, de ezeket szeretem megtartani magamban a személyességük miatt. De azért csináltam nektek egy playlistet, ami zenéken keresztül mutatja be az előző évemet. Tartózkodni szoktam attól, hogy művészetről bármilyen jellegű kritikát alkossak, mert szubjektív, hogy mi milyen, és azokban a zenékben is, amik nem nekem szólnak, valami részlet biztos, hogy mégis meg tud fogni. Vannak dalok, amik hallgatás közben kiváltanak belőlem valamit. Ezeket a dalokat nagyon tudom szeretni, mert közelebb hoznak magamhoz. Szeretek zenét szerezni és szövegeket írni, mert bízom abban, hogy valakinek pont akkora ajándék lesz az, amit alkotok, mint nekem egy másik ember művészete, vagy gesztusa.

fotó: Sparas Klára.

JANKÓ BÁLINT
(Clayfeet)

Tears For Fears – The Tipping Point

Elegáns, okos popzene felnőttkori traumákról, méltó párja a gyerekkori traumákról szóló első lemezüknek, a Hurtingnek. Szerintem a címadó dalt hallgattam meg a legtöbbször idén. Tökéletes, védjegyszerű Tears For Fears-újhullám, de közben Roland Orzabal személyes tragédiáján – felesége halálán – keresztül szól fájdalomról, veszteségekről és elengedésről. Észreveszed a fordulópontot, amikor már nem marad „homályos és távoli üresség” sem?

Hercules & Love Affair – In Amber

Elég váratlan stílusváltással technót és diszkót alig tartalmazó lemez. Leginkább a nyolcvanas évek dark ethereal-neoklasszikus goth zenéjére hasonlít, már a számcímek alapján lehetne egy új, indusztriálisabb This Mortal Coil-album. A Dead Can Dance mellett (You’ve Won This War) beugorhat az Arcade Fire (Grace) és a Bauhaus is (Christian Prayers). Ahogy a lassan 15 éves sikerszámban, a Blindban, ismét az angyali hangú Anohni énekel a számok felében, a Siouxsie-dobos Budgie közreműködése pedig magyarázza a törzsi ritmusokat. Súlyos, mélyre hatoló zene, rengeteg sötét szépséggel.

Warhaus – Ha Ha Heartbreak

A Balthazar egyik énekese, Maarten Devoldere pár hét alatt egy palermói szállodában írta ki magából összetört szíve minden bánatát. Harmadik szólólemezén a Leonard Cohen-, Nick Cave-féle dalok mellé bejönnek ihletőnek a belga énekes-dalszerzők, de a soul meg a francia és olasz filmzenék is eszünkbe juthatnak. Nem lelombozóan, hanem könnyeden és felemelően melankolikus album, sok-sok zongorával, csilingelő ütősökkel és szívfacsaró vonósokkal. Tindersticks Vespán.

Moderat – MORE D4TA

A Moderat a technoduó Modeselektor és a kísérletezőbb ambientes Apparat szupergrupja. A lemezt hallgatva teljesen logikus az eredmény: atmoszférikus pillanatok, sötét, lüktető energia, néha monumentális, de többször inkább teljesen befordult és depresszív. Tagadhatatlanul a világjárvány terméke, a bizonytalan jelen és jövő filmzenéje. Ami kiemeli a sorból, az az érdeklődést folyamatosan fenntartó, változatosan és kreatívan, igazán hangszerként használt elektronika, a hang- és énekhangmanipuláció, az apró zajok, loopok, és legalább három-négy-öt szám, amelyek dalként is remekül működnek. Interjú.

Suede – Autofiction

A Suede mindig is a kedvencem volt a britpopnak nevezettek közül. A húsz évvel ezelőtti kifulladást követően több mint tíz év szünet után kezdték újra, és az Autofiction már a negyedik lemezük azóta. Ellentétben a három másikkal, ez nem nagy ívű, filmszerű konceptalbum, hanem nyers, energikus és életvidám. Annak idején, a kezdeti sikerek kellős közepén, talán a legjobb lemezük, a Dog Man Star közben-után kicsekkolt Bernard Butler gitáros és egyetlen zeneszerző. Akkor a 17 éves Richard Oakes mentette meg a Suede-et, és muszáj rögzíteni, hogy nemcsak hihetetlen dalokat ír, de kiváló és karakteres gitáros is.

Röyksopp – Profound Mysteries I-II-III

Visszatérés az elkerülhetetlen vég után nyolc évvel, méghozzá egyszerre három albummal, és a Röyksopp pont ott folytatja, ahol abbahagyta. Utazós szomorú szintipop, finom északi elektronika, atmoszférikus mozizás, űrdiszkó, és a megszokott csodás énekesek, például Susanne Sundfør, Alison Goldfrapp, Jamie Irrepressible, sőt, Gunhild Ramsay Kovacs! Talán az utolsó lemez a kedvencem (vagy az első?), de bármikor bármelyiket szívesen meghallgatom. Itt például egyben, vizuállal:

Beach House – Once Twice Melody

Az addig kétévente (sőt, néha évente kétszer) érkező albumok után négy évet kellett várni az új Beach House-ra. Talán ezért terjedelmesebb is, tulajdonképpen négy EP összerakva. Nagy meglepetésre nem kell számítani. Majdnem másfél órányi puha szőnyegek közé süppedés, éteri, sokszólamú vokálok, trillázó szintik, visszhangos gitárok, ambientes orgonák – ha szereted a dreampopot, esetleg a Cocteau Twinst, ez is tetszeni fog.

Editors – EBM

A lemezcím sok mindent elárul, egyszerre utal a stílusra és az új tagra (Editors / Blanck Mass), akivel az együttműködés az eggyel korábbi lemez, a Violence újragondolásával kezdődött. A Blanck Mass Sessions az alternatív valóságot mutatta meg: mi lett volna, ha az Editors az előző három lemezen nem indul el a kicsit unalmas, terjengős U2-Coldplay-féle stadionpoprock felé. Az EBM is az alternatív úton megy tovább, visszanyúl a zenekar pályája elejének poszt-punk-dark stílusához, az analóg puttyogás, a kísérletezőbb, néha táncolható, néha beborult, de végig sodró elektronika pedig ellenpontozza Tom Smith romantikus, patetikus énekét.

Nilüfer Yanya – Painless

Ezt pont egy Recorder-cikknek köszönhetem. Csomó nagyon erős dal, ennyit egy lemezen rég hallottam. A legtöbbször egyszerű a hangszerelés – a takarékosságból erényt kovácsolva érvényesülhet a rengeteg izgalmas részlet –, sokszor csak szimpla groove, basszusgitár meg gitár szól – de milyen gitár! Siouxsie, Nirvana, Radiohead, shoegaze és még sok más épül be, és mégis teljesen más, egyedi lesz a végére. Nilüfer Yanyát néha az R&B-hez sorolják, de az ének szerencsére nem a mindent leuraló öncélú hajlítgatás, hanem érzéki suttogás, fájdalom és közöny, a ritkán érkező falzett vagy sodró énekbeszéd – mind csak hozzátesz, nem elnyom. Interjú.

Rammstein – Zeit

Ahogy poposodik a Rammstein, egyre jobban szórakoztat. Megnyugtatóan otthonosak a szintivel Sisters of Mercy-sre enyhített metálriffek, a teljesen komolytalan, önironikus vagy igazán súlyos témák, a monumentális videók és a refrén elején a hangnem alaphangján keletnémet akcentussal, kemény határozottsággal beénekelt szó, amely egyben a szám címe is.