„Ez már nem az az RHCP, amelyiktől ágyon ugrálsz, de a maga nemében zseniális” – Lugosi Dani és Takács Vilkó kedvenc 2022-es zenéi

2023.01.10. 13:46, soostamas

Melyik tavalyi Red Hot Chili Peppers-lemezt unta és melyiket tartja zseninek a Ganxsta Zolee és a Kartel gitárosa? Milyen örök rejtély övezi Slash új albumát, és mivel lepte meg Ozzy Takács Vilkót? És melyik az ország legjobb zenekara Lugosi Dani szerint? Pálinka for everyone!

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal a Nirvana Tribute-ban együtt zenélő Lugosi Dani és Takács Vilkó kedvenceiről olvashattok: utóbbi a Kartellel hozott ki 2022-ben egy combos lemezt (A bohóc), Dani pedig a grunge-os, metálos, alterpopos Polytrip eddigi legerősebb anyagát vezette fel a So Harddal.

Fotó: Bikali Sándor.

LUGOSI DÁNIEL
(Polytrip, Nirvana Tribute)

3rd Secret: 3rd Secret

Bele is ugrottunk a grunge szupergroupba, még ha boomernek is tűnik, és féltem is kicsit ettől a kiadványtól, mert egy olyan album, amin Matt Cameron (Soundgarden, Pearl Jam), Kim Thayil (Soundgarden), Krist Novoselic (Nirvana), és a Giants in the Trees énekesnője (Jillian Raye, hatalmas szerelmem mellesleg) vesz részt, elsülhet balul és jobbul is. De nagyon kellemes időutazás lett, és érzelmi virágaim eltemetett magjainak újravirágzását hozta el ez a mestermű. És pont jó, hogy szerzői kiadású, és így egy kicsit ínyenc csemege 2022-ben, mégsem érzem túlságosan retrónak vagy újraértelmezésnek. Nagyon kedves a szívemnek.

iamyank: Láttam a jövőt meghalni

Megmondom őszintén, yankkal a barátságunk vagy a lelki testvériségünk eleinte szakmai volt, aztán megláttuk egymásban a fényt, és a lerombolt jövőt. Talán ez köt össze minket, illetve hangmérnökként én keverem a szóló- és egyéb projektjeit is (All Machines Will Fail). Nagyon szeretem benne, ahogy a belső, mély kis erekből táplálkozó emlékeit, érzéseit, és impulzusalapú vulkánjait felépíti és úsztatja ezekben a csatornaszerű kis terekben, majd ezek összetalálkozásánál leomlanak a gátak, és egy atomrobbanás erejével, supernova-jellegű pusztítással teret adnak egy újabb újjászületésnek. Bocsánat, ha kicsit szentimentális voltam, de yanktól mindig az leszek. Leginkább a 90-es évek videojátékainak „na, most mi fog történni az ajtó mögött?” világa, illetve a rengeteg újító megközelítésű hangszín fogott meg. Persze csak maga yank után. Interjú.

Pablo and the Escobars: #KETTESEPÉ

Bevallom, vonzódom a jó énekesnőkhöz, illetve a patkány figurák mögötti nagyszívű senkiháziak is motiválnak. Itt a kettőt egy csapásra esete áll fenn. Aki szereti a tradicionális bluest és a néhol kikacsingatós elemeket egy képregényszerű bandával, annak csak ajánlani tudom ezt a gyöngyszemet! Jó hangulat, lazaság, italok, nők, füst, mi kellene még? Volt részem élőben is látni a csapatot, és örülök, hogy bár nem vagyok egy nagy bluesfan (sőt, a régi értelemben vett, bor-sör-nők-elszakadt az ingem dolgoktól kivagyok), szerintem érdemes rácsekkolni mindenkinek, aki szereti az igazán füstös vibe-okat!

Elefánt: TÓ

Nagyon hálás vagyok az Elefántnak, mondhatom, hogy a barátaim, kollégáim, és azon kívül, hogy sikeresek, bátrak, és a Csabi a kedvenc Bigyó felügyelő alternatívám a magyar valóságban, azt kell mondanom, hogy a megújulás nem megy az eredeti Elefánt kárára sohasem. Albumról albumra, EP-ről EP-re látni az utat, és még ha néha ki is kacsintunk pl. erre az electro disco/synth swing stílusra (majdnemhogy Parov Stellaros párhuzamokat lehet észrevenni néhol), az eredetiség nemhogy elveszik, hanem erősödik! Szerintem az ország jelenlegi egyik legjobb zenekara, én a Sziget nagyszínpadán szétadnám! Premier. Interjú.

South Park The 25th Anniversary Concert

A YouTube-ról levették valamiért, de Spotify-on fenn van albumként. Itt már magából a címből kiderül, hogy semmit nem kell komolyan venni, de itt amúgy is akkora zenélés van a sztorizásokon felül és elképesztő zenészekkel (Rush, Primus stb). Nem tudom, mikor néztem meg koncertfilmet ennyiszer. A műfaj kedvelőinek igazán vicces lehet pár Primus-szám Cartman vagy Butters hangjával megcsavarva, szívmelegítő és megfiatalító az egész, és akkora hangulata van, hogy trapistáktól a népzenészekig mindenkinek csak ajánlani tudom!

Steve Vai: Inviolate

Szeretem az instrumentális és zeneközpontú dolgokat, és bár rég hallottam igazán jó albumot Steve Vai-tól, most az volt az első gondolatom, hogy valamiféle visszanézés van az új albumon, ami nekem nagyon bejön. A Teeth of the Hydra első hallásra olyan volt, hogy jó, menj már innen el a nem létező hangszereddel, de közben meg ennek az arcnak rengeteg mindent köszönhetünk az elmúlt 30 évből, ki tudja, lehet, hogy az általa megteremtett egyedi és utánozhatatlan pengetős hangszer lesz a modern világ új szólógitárja? Érdekes és merész alkotások vannak az albumon már csak azért is, mert Steve-től nem várt dolgokat hallhatunk végre, amikben talán kevésbé érvényesül a „nagyon meg akarom mutatni most magam” attitűd, viszont a befogadó oldalról sokkal nagyobb élményt nyújt. Visszafogottság is megjelenik ezen a lemezen, ami nagyon kedves Steve-től, de hát lehet a korral jár ez is. Rég volt ilyen jó! :)

Fotó: Bikali Sándor.

TAKÁCS VILKÓ
(Ganxsta Zolee és a Kartel, Dos Diavolos, Nirvana Tribute, Men In The Box)

Red Hot Chili Peppers: Return of the Dream Canteen

Hatalmas várakozás előzte meg részemről John Frusciante visszatérését a csilipaprikába, de az év első felében megjelent lemez egyáltalán nem győzött meg, ahogy a kurtafurcsára sikeredett pesti koncert sem volt életem bulija. Aztán eltelik pár hónap, és lám, ismét kijött egy 17 dalos lemez, ami viszont annyira betalált, hogy magam sem hittem el. Nyilván ez már nem az az RHCP, amelyiktől ágyon ugrálsz, nagyon kis visszafogott, de a maga nemében zseniális lemez, nagyon erős dalokkal.

The Hellacopters: Eyes of Oblivion

Ami nem sikerült Dregennek a Backyard Babies társaságában az elmúlt években, az itt annál inkább. Semmi komolyabb megfejtés nincs ezekben a dalokban, de valamiért annyira sodor az egész lemez, hogy amikor megjelent, nagyon nem is tudtam mást hallgatni. Egy őszinte rocklemez sallangok nélkül, azonnal üt.

Ozzy Osbourne: Patient Number 9

Amikor kiderült, kikkel fog együtt dolgozni Ozzy ezen a lemezen, az volt a benyomásom, hogy azért muszáj ennyi mindenkit bevonni, hogy kicsit el lehessen terelni a figyelmet arról, hogy az énekes mennyire nincs jó bőrben, és némi szenzációszaggal megspékelve jobban fog csúszni egy közepes lemez is. Erre kijön egy bivalyerős korong, ahol az összes zeneszerző előtt meghajolok. Zakk Wylde, Jeff Beck, Tony Iommi, Mike McCready egytől egyig olyan emlékezetes témákat dobált össze, hogy ihajja! Jó, azt nyilván mindenki tudja, hogy Ozzy élőben közel sem énekel így, úgyhogy le a kalappal a zenei rendezők, hangmérnökök előtt is, de attól még ő Ozzy.

TÖRPÉK, DROGOK ÉS ROCK & ROLL – A LEGŐRÜLTEBB OZZY OSBOURNE-SZTORIK.

Korn: Requiem

Lassan a Kornra is el lehet mondani ugyanazt a klisét, mint régen a Motörheadre, hogy amennyiben egy lemezüket ismered, ismered az összeset, de ez az idei korong nekem valamiért nagyon visszahozta a Take a Look in the Mirror hangulatát, ami szerintem az utolsó igazán jó Korn-korong volt. Az arénás buli is horzsolt, bár ott a nosztalgiafaktor is jócskán rátett az élményre.

Liam Gallagher: C'mon You Know

Idős fejemre megszerettem az Oasis első két lemezét, amiben nem kis érdeme van a feleségemnek is, úgyhogy kíváncsian vártam a fő rebellis Liam új anyagát, amiről a címadó olyan alapvetés, hogy a fal adja a másikat.

Stereophonics: Hanging On Your Hinges

Az új Stereo ezzel a dörgedelemmel indítja a tavalyi lemezét, ami után sajnos nagyon leül az egész, de ez a dal rendesen odacsap.

Slash feat. Myles Kennedy and The Conspirators: 4

Amennyire ki voltam akadva, hogy mennyire szarul szól Slash negyedik, saját neve alatt megjelent szólólemeze, annyira megszerettem az év végére. Az örök rejtély marad, hogy a Fill My World nyitótémájában direkt köszön-e vissza a Sweet Child O' Mine intrója. Vannak itt erős riffek, és ami kifejezetten tetszik, hogy az egésznek van egy polírmentes, analóg bája.

Metallica: Lux Aeterna

Ez a dal rendesen jó, ellenben kíváncsian várom, hogy lesz élőben eldobolva. Kurvára megnyugtató, hogy közel a 60-hoz is tud úgy riffelni James Hetfield, hogy kamasz módjára rázom rá a deresedő fejem.

Hiperkarma: Óvni foglak

Bérczesi Robi visszatért, és termékenyebb, mint valaha. Ennek a dalnak a refrénje úgy beül a fejbe, hogy nem nagyon akar onnan elmenni.

„TUDTAM, HOGY MOST ÖRÖK ÉRVÉNYŰ GONDOLATOK JÖNNEK” – 20 ÉV 20 HIPERKARMA-DALA BÉRCZESI RÓBERTTEL

Tankcsapda: Carpe Diem

Ez a dal némileg megnyugtatott, hogy létezik még olyan lukácsi szövegelés, amiért lehet rajongani, ráadásul ez az ipari riffelés is adja. A klipért kár.