„Ha egy nap nem írok dalt, olyan, mintha csak eltelne az élet” – Nilüfer Yanya-interjú

A 27 éves Nilüfer Yanya az elmúlt évek egyik legizgalmasabb felfedezettje. A BBC pár éve Billie Eilish-sal együtt a jövő nagy ígéretének nevezte, hívta előzenekarnak Adele, a Roxy Music és a The xx, a Magyar Zene Házába pedig az év egyik legjobb lemezével (PAINLESS) érkezik október 23-án. De miért pattintotta le a One Direction-tagot, aki popsztárt akart faragni belőle, hogyan alakította ki egészen sajátos zenei világát, és mihez kezd az imposztorszindrómájával? A csodásan sokszínű és bátran személyes artrockot játszó Nilüfer Yanyával beszélgettünk. Ez az interjú először a Recorder magazin 98. számában jelent meg.

Szeptember végén feldolgoztad PJ Harvey-t (Rid of Me), az egyik első covered, amire felfigyeltek az emberek, pedig Pixies (Hey) volt. Ők voltak a kamaszkori hőseid?

Eleinte pop-punkot hallgattam, blink-182-t, All-American Rejectset, akkor jöttem rá, milyen jó lehet zenekarban játszani. Tizenkét évesen kezdtem gitározni, és utána már célirányosan gitárzenéket hallgattam. The Cure-t, Strokesot, Pixiest. A Pixies dallamai, gitártémái őrült jók, a szövegeik pedig annyira furák voltak, hogy mélyen azonosultam velük. Popdalokat írtak, de mégsem.

Te mikor kezdtél dalokat írni?

Tízévesen. Sok dalt írtam fejben. Elejétől a végéig. Aztán 15 évesen már le is írtam őket.

Volt olyan dal, aminél azt érezted, rátaláltál a stílusodra? 

Néha szoktam ezt érezni egy-egy dal után. A legutóbbi lemezen ilyen volt a L/R, vagy a chase me. Régebbről pedig a Baby Luv, vagy a Heavyweight Champion of the Year. Ezek éndalok.

Mitől lesz egy dal éndal számodra?

Ezt talán PJ Harvey-val lehet megmagyarázni. A Rid of Me egy nagyon egyszerű, bluesos dal, aminek a titka az előadásmódban rejlik. Én is az egyszerű, repetitív gitárokat szeretem, az akkordok mennek körbe-körbe, a dal építkezik, réteg rakódik rétegre, és az egész valahogy beszippant. A többi dalom is belőlem fakad, de ez az én stílusom igazán.

Egy interjúban azt mondtad, hogy „megírni és elénekelni egy dalt olyan, mintha életre keltenél dolgokat. Amit hangosan elénekelsz, az egészen fura módokon képes visszaütni rád.”

Ezek személyes dolgok. Gyakran sejtettem meg egy kapcsolat végét vagy egy újnak a kezdetét dalokban. Dalszerzés közben a tudatalattidba nyúlsz le, és olyasmit engedsz felszínre, amire még magad se jöttél rá. Csak akkor ismered fel, amikor a világ elé tárod, és ez változásokat generál benned, körülötted. Ez valahol természetes. A dalszerzés jó esetben arról szól, hogy gondolkodsz, mit érzel, ki is vagy te valójában, és ha leírod, az valósággá válik. A kérdés inkább az, hogy kinek írsz: a jövőbeli vagy a múltbeli énednek? Ez befolyásolja, hogy mit vált valóra.

Dalszerzőként mi a legnagyobb félelmed?

Hogy egyszer nem leszek képes dalt írni.

Akkor különösen ijesztő lehetett, amikor az első albumod után egy évre leblokkoltál.

Az volt. Abban az időszakban úgy éreztem, nem vagyok önmagam. 2019 végén elkezdtem dolgozni pár dalon, de amikor jöttek a lezárások, kiestem a flow-ból. Sok ideig nem tudtam befejezni semmit. Erőltettem, de nem ment, csak telt az idő, és egyre furábban éreztem magam. De talán szükség volt erre az időszakra, hogy aztán valami jót alkossunk. Akkor tört meg az átok, amikor elkezdtünk egy barátommal, a PAINLESS producerével, Will Archerrel együtt írni.

Mit tanultál az első lemezedből, a Miss Universe-ből?

Bár nincs jó meg rossz a zenében, de van, amit nem kaptam el azon a lemezen tökéletesen. Ami tök oké, mert ez egy album, és nem egy vizsga. Nem is annyira maguk a dalok, inkább a hangzásuk nem volt igazán egységes. Több producerrel dolgoztam, kísérletezni akartam, nem lehorgonyozni egy stílusnál, amitől a Miss Universe inkább egy mixtape lett, nem egy album. Ez pedig elgondolkodtatott, hogy mit jelent számomra egy album, hogyan akarom megmutatni magam a világnak.

És mire jutottál?

Hogy egy album több, mint a dalok összessége. De erre a kérdésre nem lehet végleges választ adni, mert minden egyes lemeznél újra fel kell tenned. Ez benne az izgalmas. A PAINLESS-nél azt éreztem, hogy sok mindent hasznosítottam az első lemez tapasztalataiból, de sok mindenben még nem fejlődtem. Ezzel együtt is úgy érzem, hogy annak a lemeznek meg kellett születnie, mert akkor íródott, amikor a lezárások miatt nem történt semmi, én pedig úgy éreztem, hogy megrekedt az életem, és mindenki kezdett bekattanni. Írnom kellett valamit, hogy átvigyen a következő fázisba, hétbe, bármibe. Muszáj dolgoznom valamin, hogy úgy érezzem, van értelme a napnak. Különben olyan, mintha csak eltelne az élet. És az megijeszt.

Miben nem fejlődtél még eleget a PAINLESS-re?

Hmm. Nem is arra gondoltam, hogy mit rontottam el, hanem hogy a nagy részét közösen írtam Will-lel, és bár nagyon szeretem a közös dalainkat, mégis másnak érzem azokat, mint amiket egyedül írok.

Nehezen tudsz együtt írni másokkal?

Ha jóban vagyunk – és Will-lel nagyon jóban vagyunk –, akkor könnyen megy. Ha egyedül írok dalt, az mindig nehezebb, és eleinte hiányzott ez a nehézség. Hogy mindenemet bele kelljen adnom. Ha mással írok, akkor csak a felét kell – és ettől nem lesz jó vagy rosszabb a végeredmény. Amikor kijött a lemez, sokan mondták, milyen szomorúak, érzékenyek ezek a dalok, biztos fájdalmas volt megírni őket. Pedig pont hogy könnyed volt és fájdalommentes. Ezért is lett a címe PAINLESS. Azt hiszem, a művészetben sokszor túl romantikus színben tüntetik fel a fájdalmat. Van az az elképzelés, hogy a jó dalokért meg kell szenvedned, de ez nem igaz. Nem kell feltétlenül nagy fájdalmat átélni, hogy jó zenét tudj írni. Amikor szenvedsz, amúgy se tudsz zenét szerezni. Legalábbis én nem tudok.

Pár éve azt mondtad, imposztorszindrómád van.

Szerintem a legtöbb embernek az van. „Nem vagyok elég tehetséges, nem jó, amit csinálok, különben is, mi értelme az egésznek.” Természetes ilyesmit érezni. Amikor dalt írok, stúdiózom, akkor nem jut eszembe, hogy mit keresek én itt. Talán csak a rossz napokon. De részt venni a zeneiparban, kiadni a zenéidet, az egészen más. Az sokkal inkább munka számomra.

A siker növeli vagy csökkenti a szorongást?

Amikor valaki azt mondja, hogy szereti az albumomat, az egyik felem ujjong, a másik viszont azt mondja, kit érdekel? Azt súgja a belső hang: „Nem az számít, hogy másoknak tetszik-e, hanem hogy te elégedett vagy-e vele.” Ha el vagy keseredve, sokat számít, hogy ad valamit a zenéd másoknak, de nem lehet örökké a külső megerősítéstől függeni. Hinned kell abban, hogy jó, amit csinálsz.

Az elmúlt években eléggé felkapott énekes-gitáros-dalszerző lettél. Könnyű volt feldolgoznod a sikert?

Nem viselt meg. Talán azért is, mert lehet, hogy zeneileg sikeres vagyok, az élet más területein nem érzem magam annak. Szerencsés vagyok, hogy zenélésből élhetek, ugyanakkor bizarr tud lenni, ha a művészet tölti ki az egész életedet.

Erről szól a the mystic című számod.

Igen. Ha a zenét teszed első helyre, minden más elhalványul mellette. Néha látom, mások hol tartanak az életükben, és elgondolkodom, vajon én lemaradtam? Szükségem van rá, hogy minden nap zenéljek, ugyanakkor szeretnék szimplán csak jó ember lenni. Törődni a barátaimmal, időt tölteni a családommal. A zenélés az életem, de nem lehet egyfolytában dalokat írni. Vagy legalábbis nem túl jó ötlet.

Miután felkerültél a BBC Sound of 2018 jelöltlistájára, gondolom, sok ajánlatot kaptál nagykiadóktól is. Tudatos döntés volt, hogy független előadó maradtál?

Az volt, de azért nem kaptam olyan sok ajánlatot majoröktől, talán csak kettőt. És azok se voltak túl jók. Egy nagykiadóval dolgozni sok kompromisszummal jár. Náluk inkább alkalmazott vagy, egy szám a táblázatban, és nem művész. Ami talán nem lenne akkora gond, ha nem érdekelne annyira a dalszerzés, de csak az érdekel. Nekem nem érné meg nagykiadóhoz szerződni, mert az én zeném sosem lesz igazán mainstream, változtatni meg nem fogok rajta. A művészet valahol arról szól, hogy független legyél. Hogy meglegyen a szabadságod, hogy meggondolhasd magad, és akár az utolsó pillanatban változtathass a zenén, és ne kelljen egy évre előre leadnod mindent, aztán csak várni, várni és várni, hogy megjelenjen.

Húszéves voltál, amikor nemet mondtál az ajánlatra, hogy tagja legyél egy lánycsapatnak, amit a One Direction egyik tagja, Louis Tomlinson rakott össze. Nem csábultál el egy pillanatra sem?

Elgondolkodtam rajta, de nem érdekelt igazán a dolog. Azzal kerestek meg, hogy nagyon tetszik nekik a hangom és a zeném, és szeretnék, ha én lennék az első számú énekes a csapatban. Ez hízelgő volt, mert akkor még nem nagyon érdeklődtek utánam a szakmából, de tudtam, hogy nem ez a megfelelő ajánlat számomra.

Honnan tudtad ezt ilyen fiatalon ennyire biztosan?

Mert nem akartam egy lányegyüttesben énekelni, ahol nem én választom ki, kivel vagyok egy zenekarban. Nem dalszerzőt kerestek, hanem egy énekest és egy előadót, és én egyik se vagyok igazán. Így pedig nem volt sok értelme.

Térjünk vissza a PAINLESS-re. Sok Big Thiefet és SAULT-t hallgattál, miközben a dalokat írtátok. Ez hogyan hatott a lemezre?

Utálom ezt a szót, de mindkét zenekar hangzása lo-fi abban az értelemben, hogy a dalokon van a hangsúly, az érzéseken, a nyersességen, és nem a produceri munkán. Remélem, hogy az én zenéim is ilyenek. Adrienne Lenker, a Big Thief frontembere nagyon másképp ír, mint én, de szeretem, hogy úgy érint egészen súlyos témákat, hogy az nem teljesen egyértelmű, mert a szövegeinek mindig többféle jelentése van. A SAULT szövegei ezzel szemben sokkal direktebbek, sok kis hook, kifejezés van, amit sokat ismételnek, kábé, mint egy szlogent. Az én dalaim talán ennek a két megközelítésnek a keverékei. Szeretnék egyszerű, de bonyolult dalokat írni.

Másképp énekelsz a PAINLESS-en, mint a Miss Universe-en. Bensőségesebben.

Most sok dalt írtunk a stúdióban, ahol rögtön fel is vettük őket, hogy kipróbáljunk különféle ötleteket. Ettől az énekstílusom is megváltozott, puhábban, visszafogottabban énekeltem, mert nem azon gondolkodtam, hogyan fognak megszólalni a dalok a színpadon. Élőben hajlamos vagyok kiabálni, mert úgy érzem, szelíd hangom van, és hangosabbnak kell lennem a zenekarnál. Jólesett most csak a lemezre koncentrálni. A PAINLESS-en a hangomnak egy szűkebb tartományát használtam, azon belül viszont minden tónust előhívtam. De élőben ezek is a dalok kiabálósabbak lesznek, erről nem tehetek.

Kedvenc idei lemez

Grace Ives: Janky Star.

Minden idők legjobb lemeze

Olyan nincs, de a Big Thief, Cleo Sol és Elliott Smith lemezei biztos a legjobbak között lennének.

Film, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rád

Minden, mindenhol, mindenkor; Victoria.

Mikor fedezted fel, hogy jó hangod van?

Akkor kezdtem el énekelni, amikor 15 évesen megmutattam a dalaimat a barátaimnak. Az egyiket egy tanáromnak is eljátszottam, aki azt mondta, énekelnem kellene, mert szép hangom van. Ettől elsírtam magam, mert addig soha senki nem mondta ezt nekem. Féltem bevallani magamnak, hogy énekelni szeretnék, mert azt hittem, nem tudok.

Hogyan jött meg az önbizalmad?

Mivel a saját dalaimat éneklem és a saját hangomra írok, megtanultam, mi áll jól nekem. Az énektudásom a dalaimmal együtt fejlődött. De az éneklés sosem ijesztett meg annyira, mint kiállni a színpadra és előadni a saját dalaimat.

Túl introvertált vagy a koncertezéshez?

Ez ambivalens érzés. Jólesik előadni a saját dalaimat, és látni, hogy figyelnek rá az emberek. De nincs meg bennem az a természetes önbizalom, amire egy frontembernek szüksége van. Ezen még dolgoznom kell. A dalaim ráadásul annyira személyesek, hogy úgy érzem, mindenkinek kiadom a gondolataimat. Olyankor szentségelek, hogy miért is tartottam jó ötletnek a koncertezést? Aztán az esetek többségében az emberek mégsem veszik le, hogy mire gondoltam, és túllépek ezen. Ma már nem ijeszt meg egy fellépés, inkább csak sok stresszel jár. Sok energiámat leszívja akár egyetlen koncert is. Hát még egy turné. Amikor közeleg a turné, hetekig szorongok. A színpadon aztán már minden jó, csak a várakozás, a felkészülés készít ki.

Az angyalszárny visszatérő szimbólum a klipjeidben, a fotóidon. Mit jelképez számodra?

Szeretem, ahogy kinéz. A Heavyweight Champion of the Year idején több szövegemben szerepeltek angyalok, és gondoltam, akkor használjuk a klipben is, mert jól néz ki. A fotográfia, a videó realizmusa izgalmasan összegerjed az angyalszárnyak sugallta fantáziavilággal. Az új lemezen pedig a színvilágból jött az ötlet, hogy flamingószárnyakat viseljek. Sokak számára a szabadságot és a reményt szimbolizálják, és hogy el tudsz repülni, utazni egyedül is. Számomra inkább a kreativitást jelképezi, és azt a szabadságot, amit az alkotással elérhetsz. Hogy segít másképp gondolkodni, másképp cselekedni, és így végeredményben kiszabadulni a csapdáidból.

interjú: Soós Tamás
fotó: Molly Daniel

Nilüfer Yanya október 23-án játszik a Magyar Zene Házában, előzenekar a szintén kiváló Flanger Kids. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.