Az elmúlt két évben rengeteg rossz dolog történt a világban. Ilyen időkben még inkább szükségünk van olyan dolgokra, amik kicsit feledtetik velünk a mindennapi bajainkat és felvillantják a reménysugarat, hogy egyszer megint minden szép és jó lesz. Számomra ilyen volt tavaly egy zenekar feltűnése. A Wet Leg olyan energiát és vidámságot hozott az életembe, amire már nagyon régóta ki voltam éhezve. Ez a cikk először a Recorder magazin 93. számában jelent meg.
Két lány egy óriáskerék tetején kicsit spiccesen elhatározta, hogy alakít egy zenekart. A legenda szerint így kezdődött. A többféle együttest és szólózenészi karriert is kipróbáló Rhian Teasdale-nél épp betelt a pohár. Megkeresett egy ismerős lányt a zeneiskolából, hogy segítsen neki befejezni a szólókoncert-sorozatát: ő volt Hester Chambers. Kiderült, hogy a két lány nagyon jól működik együtt. Annyira, hogy kitalálták (állítólag a 2018-as End of the Road fesztiválon, az IDLES-koncert után az óriáskeréken), hogy alapítanak egy zenekart. Két céljuk volt: legyen benne hangos gitár, és csak semmi komolykodás. Maga a zenekar neve, a Wet Leg sem akar semmit jelenteni, csak egy vicces szókapcsolat, ami jól mutat a merchpólón.
Aztán 2021-ben hirtelen hatalmas népszerűség szakadt a nyakukba: első kislemezük, a Chaise Longue óriásit robbant. Nem csoda, tényleg egy igazi vidámságbomba, amit újra meg újra hallani akarsz, és már második alkalommal skandálod a refrént, és ugrálni akarsz. A klipben a lányok kihívó és kétértelmű utalásokkal tarkított dalukat idilli falusi környezetben, fodros ruhában adják elő. Ez az úgynevezett cottage core stílus később a lányok védjegyévé vált.
A rajongóknak nem kellett sokáig várni a folytatásra. Még tavaly szeptemberben megjelent a második dal Wet Dream címmel, ami ugyanolyan remekbe szabott sláger lett, mint a Chaise Longue. Ennek a szövege is könnyednek és viccesnek tűnik, de valójában nagyon okosan van összerakva, és tökéletesen megmutatja, hogy milyenek is ezek a lányok: öntudatosak, vagányak, humorosak és intelligensek. (Amilyen minden lány szeretne lenni.)
Még három szám jelent meg később: a melankolikusabb Too Late Now, a közösségi média lehangoló, monoton pörgéséről szóló Oh No, végül a mai húszas-harmincas lányok szorongásait egy buli pillanatképein keresztül felvillantó Angelica. Itt is – bár a dal témája nem valami vidám – sikerült az egészet humoros köntösbe csomagolni és zajos gitárokkal szórakoztatóvá tenni.
Első albumuk, az április 8-án megjelent Wet Leg azt viszi tovább, amit a lányok elkezdtek. A tizenkét szám java a kétezres évek elejének indie revivalét idézi fel. Eszünkbe juthat a Pavement, a Stereolab, a Yeah Yeah Yeahs (konkrét utalással is lehet találkozni, például amikor az I Don’t Wanna Go Outban megszólal David Bowie The Man Who Sold The Worldjének a gitártémája). Szóval a lányok nem találták fel a spanyolviaszt, de szórakoztatóan nyúlnak a jól ismert stílusokhoz, és ezeket hatásosan kombinálják a saját világukkal. Van itt szabadszájú french pop (Loving You), balladisztikus merengés a szemét pasikról (Piece of Shit), és egy újabb potenciális bulisláger, amiben nemcsak együtt káromkodhatunk a lányokkal, de sikítva ki is adhatjuk magunkból a feszkót (Ur Mom).
A Wet Leg zenekar a legjobbkor robbant be a köztudatba: egy depresszív, terhelt korszakban tudtak előállni egy könnyed, lendületes és szarkasztikus lemezzel. Bár eredeti céljuk az volt, hogy nem veszik túl komolyan magukat, mégsem felszínesek: dalaik sokszor komoly és fontos témákat érintenek, amit humorral ellensúlyoznak. A lemez a slágerlista élén indított Angliában és Ausztráliában is, az idei koncertnaptáruk dugig van fellépésekkel, az összes fontosabb fesztiválon is fellépnek majd a Glastonbury-től a Lollapaloozáig. Mi pedig reménykedhetünk, hogy a közeljövőben a környékünkre is eljutnak, és élőben is megtapasztalhatjuk csodálatos energiáikat.
szerző: Fogarasi Zsuzsi
fotók: Hollie Fernando
