"Lesznek még rossz időszakok, de már nem félek" - Czeglédi Szabolcs-interjú (Run Over Dogs)

Hosszú kihagyás után, meglepő lemezzel tért vissza áprilisban a Run Over Dogs, akik a tőlük megszokott sivatagi rock hangzása felől izgalmas elektronikus hangtájakra kalandoztak. A zenekar kiégésének okairól, dalszerzőként érzett bizonytalanságairól és a Now Let the Monsters Shine (kritikánk) terápiás hatásáról is mesélt nekünk a zenekar énekes-gitáros frontembere, Czeglédi Szabolcs. Ez az interjú először a Recorder magazin 84. számában jelent meg.

Sokáig relatíve jól futó zenekarnak tűnt a Run Over Dogs: kihoztatok két, kritikailag sikeres nagylemezt, fesztiváloztatok, csináltatok európai, japán és amerikai turnékat. Hogyan jutottatok el odáig 2019 végére, hogy – nem hivatalosan – feloszlottatok?

Szakmailag valóban sikeres lemezeket csináltunk, de sosem találtuk meg igazán a hangunkat és emiatt a közönségünket sem. Nagyon akartuk a sikert, de ahhoz képest, hogy mennyi munkát fektettünk bele, nem igazán jöttek az eredmények, és ettől picit izzadságszagúvá vált a zenekar. Ehhez jött még hozzá, hogy 2012 és 2017 között rengeteget turnéztunk, mindent magunknak szerveztünk, ami megterhelő volt hosszú távon. Miután a siker elmaradt, a következő turnék már inkább a bulizásról szóltak, ez pedig megölte a kreativitást a zenekarban, nem írtunk új számokat, elfáradtunk.

Miért nem találtátok meg a saját hangotokat?

Az első két lemezen hallatszik, honnan inspirálódtunk, de ez természetes volt, mert az első öt évben folyton együtt lógtunk, ugyanazokat a zenéket hallgattuk – Fu Manchu, Kyuss, Fatso Jetson, Queens of the Stone Age és annak minden side projectje –, és ezek akarva-akaratlanul átragadtak ránk is. Aztán ahogy mindenkinek más melója lett, és kevesebb időt töltöttünk együtt, a hatásaink is változtak. Én programszervező lettem a Bánkitónál és az Akvárium Klubnál, illetve menedzserként olyan zenekarokkal dolgoztam, akik sok új zenét mutattak nekem, és utána már tudatosan is kerestem az új hangzásokat. Korábban minél élőbb hangzásra törekedtünk, és együtt, metronóm nélkül vettük fel a dalokat, ami azt eredményezte, hogy a számok rohadt jól működtek a koncerteken, de elégedetlen voltam azzal, hogy a lemezek is úgy szóltak, mintha koncertfelvételek lennének. Nem akartam, hogy a következő lemezünk is zúzós legyen, de nem igazán tudtam elmagyarázni a többieknek, mit szeretnék, csapongtam az ötletek között.

Az elmaradt sikereknek is köze volt a stílusváltáshoz?

Ha az alapján csinálnánk zenét, mi lehet sikeres és mi nem, akkor nem írtuk volna meg ezt a lemezt. Lehet, hogy a kemény zenét kedvelőknek puhák voltunk, a puhább hangzásokat szeretőknek meg túl kemények, de sokkal inkább az zavart, hogy hiányzott bizonyos fokú őszinteség a zenénkből. Az áthallások miatt úgy éreztem, nem ez a saját hangunk. Nem is annyira stílust akartam váltani, hanem rátalálni egy sajátosabb hangzásra, mert a lecsupaszított gitár, dob, ének felállásban már nem láttam izgalmas perspektívát. Azt éreztem, hogy a legkisebb pubtól a legnagyobb fesztiválszínpadig faszán szólalunk meg, de sem a stúdióhangzásunkat, sem az énekhangomat nem tartottam egyedinek. Aztán csináltam pár akusztikus szólókoncertet, és ezek segítettek, hogy a hangképzésem és az önbizalmam is fejlődjön kicsit. Amikor közeledett a koncert, mindig megbántam, hogy elvállaltam, de ezeknek köszönhető, hogy az új lemezre érdekesebb énektémák születtek és talán jobban is sikerült őket felénekelni.

Csoda, hogy ennyi kétellyel ilyen sokáig kihúzta a Run Over Dogs.

Abban az öt évben, amíg aktívan koncerteztünk, semmiféle kétely nem volt bennünk. Önkritikusak voltunk, de százszázalékosan hittünk benne, hogy az a legjobb dolog a világon, amit csinálunk. 2017-től kezdett frusztrálni, hogy az egyéb teendőink miatt nem foglalkozunk annyit a zenekarral, hogy kijöjjön a saját hangunk és szintet lépjünk zeneileg. A végére már élőben sem szerettem játszani a számokat. 2019 végén aztán beismertük, hogy hiába szeretünk együtt lógni, zeneileg már nincs meg az összhang. Őszintétlenül csak a legutolsó időszakban álltunk színpadra, de amint felismertük a helyzetet, befejeztük a zenekart.

Hogyan lett aztán a búcsúkoncertből inkább új lemez?

A karantén alatt, három év kihagyás után újra kézbe vettem a gitárt, és egy hónap alatt kigurult belőlem a teljes anyag. Engem is meglepett, hogy egyik pillanatról a másikra meg tudtam írni egy teljes lemezt, de bizonyos dolgoknak felszínre kellett jönniük. Mondtam a srácoknak, hogy megértem, ha ezek után valaki nem szeretne játszani rajta, mert egy szakítás után mindig furcsa visszatáncolni, de azt mondták, ha én csinálom, akkor ők is. Azért fejeztük be a zenekart, mert kifogytunk az ötletekből, és mivel voltak újak, így bennük is újra fellángolt a tűz.

SZÖRNYEK, DÉMONOK, KROKODILOK - kritikánk a Run Over Dogs új lemezéről

Ez egy terápiás album?

Abszolút. Soha nem éreztem még dalírásnál ekkora megkönnyebbülést. 2019 végén iszonyú zaj volt a fejemben, sok mindent csináltam és sok mindent elengedtem, és amikor átgondoltam, mi miért történt, az ebben a lemezben csapódott le. Nem volt koncepció, de minden dalban egy olyan történetet meséltem el, amiről korábban csak feszengve vagy egyáltalán nem tudtam beszélni. De nem ásnék egyik sztorinak sem a mélyére, mert ha megmagyaráznám a számokat, az elvenné a lemez élét. 

Érdekes volt látni, hogy a G0t W0rse / All G0ne-ba, ami a zenekar széthullásáról szól, a világ lenullázódását látták bele az emberek, amikor kijött a karantén elején. Azért is mertem kihozni ezt a lemezt, mert a vírushelyzet miatt az emberek önreflektív állapotba kerültek, és talán fogékonyabbak az ilyen zenékre. Másképp lehet, hogy visszatartottam volna ezeket a dalokat, mert nem akartam, hogy olyan legyen a lemez, mint egy tinédzserkoromtól írt napló. Így is az a legnagyobb félelmem, hogy a lemez révén belelátnak az emberek az életembe, de az időzítés miatt el tudok bújni kicsit a vírushelyzet mögé. 

Sokat dolgoztunk azon, hogy a dalok a konkrét történetek ismerete nélkül is átadják azokat az érzelmeket, amelyekről szólnak. Így kerültek a Wish You Were Gone-ba nyugtalanító zörejek, amelyek 2019 végén képletesen az életemet is ellepték, vagy a Still Childish-ba az a fehér zaj, amely egyre erősödik, sűrűsödik és telepszik rá az emberre, ahogy egyre mélyebbre megyünk a szövegben.

Milyen zenék felé mozdultál el az elmúlt időszakban?

Ha az elmúlt egy-két év legszívesebben hallgatott előadóit kellene megneveznem, az a Big Thief, az Amen Dunes, a Perfume Genius és Jamie T lenne, de a lemezre nem feltétlenül hatottak.

Két sikeres lemez után megakad a zenekar, évekig próbálják összehozni a harmadikat, de ez nem megy, mert nem találják az új irányvonalat. Már épp feloszlanának, amikor jön a karantén, és a fő dalszerző kvázi egyedül megírja az új lemezt, ami kirántja a válságból a társaságot. Ez nemcsak a Run Over Dogs, hanem a Middlemist Red története is, amelynek frontembere, Nóvé Soma volt a Now Let the Monsters Shine producere. Tudtátok Somával segíteni egymást ebben az időszakban?

Somával közeli barátok vagyunk, sok mindent megbeszélünk és biztosan hatunk is egymásra. Azért is őt kértem fel producernek, mert amikor 2019 végén besokalltam, végig mellettem volt, és tudott azokról a sztorikról, amikről a lemez szól. Megható volt látni, ahogy Soma hidat képezett a zenekar és köztem, és a zagyva ötleteimet, amit nem tudtam átadni a többieknek, ő elmagyarázta, és producerként meg is tudta valósítani. Bár én vagyok a menedzsere a Middlemist Rednek, ő pedig „csak” producere volt a lemeznek, mégis ő volt az, aki utánunk nyúlt, és biztatott minket, amikor elbizonytalanodtunk, hogy jó ötlet-e megcsinálni ezt a lemezt. Hogy a Now Let the Monsters Shine megszületett, az legalább ötven százalékban Soma érdeme.

Kísérteties a két sztori közti hasonlóság.

Törvényszerű, hogy egy zenekar életében legyenek hullámvölgyek. A Middlemist Rednek nehéz volt megküzdenie azzal, hogy a próbateremből egyből a telt házas A38-on találták magukat, így kimaradtak azok a lépcsőfokok, amikre vissza tudtak volna lépni, amikor jöttek a gondok – ezért volt nagy a zuhanás. Ha viszont egy zenekar fel tud állni egy ilyen helyzetből, azzal rátalál egy receptre, amellyel később is kezelni tudja a válságokat. Nálunk is biztosan lesznek még rossz időszakok, de már nem félek, mert tudom, hogy ezek ideig-óráig tartanak, és ha dolgozunk rajta, akkor túlélhetők. A zenében pont ez a hullámvasutazás az izgalmas: ha mindig fent lenne az ember, abból nem születnének jó dalok.

Kérdés, hogy az egyedül megírt lemezek után hogyan fog működni a közös dalszerzés.

A Middlemist Rednél sokkal inkább igaz, hogy Soma egyedül írta meg az új lemezt. Nálunk a két-három korábbról hozott számban részt vettek a többiek is, illetve a basszusgitárosunk, Gál Máté, aki a Now Let the Monsters Shine hangmérnöke volt, most csak néhány basszustémát hozott, de a lemez hangulatához legalább annyit hozzátett a zajok kreálásával, az énektémák visszafelé delayezésével és a vokálok bevágásával, mintha klasszikus értelemben kivette volna a részét a dalszerzésből.

Akkor a látszattal ellentétben ez nem egy Szasza-szólólemez.

Semmiképp sem. Rengeteg lemez fog születni a karanténban, amely teljesen más munkamódszerrel készül, mint a korábbiak, mert a zenekarok nem tudtak közösen próbálni a járvány alatt. Nálunk is ez a helyzet. Én korábban is viszonylag lágyabb témákat hoztam, de ezek Roni gitárjátékával sokkal keményebbek lettek, most viszont több teret kaptam, hogy megmutassam, merre menne a zenekar az én vízióm alapján. Ez a Run Over Dogs túlélését is eredményezheti, hiszen már ebben a stílusban is tudunk gondolkodni. Ez a lemez egy másik véglet lett az előzőekhez képest, de ha holnap leülnénk Ronival gitározni, már most se ilyen befelé figyelős, problémamegoldós lemezt írnánk, hanem olyat, ami a Cold Sweat of Lusthoz (a 2015-ös második album - a szerk.) áll közelebb. A következő lemez fogja megmutatni, milyen is valójában a Run Over Dogs.

A britpopos Criminal Serenade-et eleinte nem játszottátok élőben, mert nem akartátok leültetni a koncerteket. Hogyan fogjátok ezeket a lassú dalokat beépíteni a koncertprogramba?

Eredetileg úgy terveztük a lemezbemutatót, hogy szó szerint leültetjük az embereket, mert akkor csak a zenére figyelnek, nem beszélgetnek, nem mennek ki piáért. Már nem ez a terv, de ez jól jelzi, hogy míg korábban volt bennünk megfelelési kényszer a közönség felé, mostanra inkább a zene művészi értéke került előtérbe. Az is lehet persze, hogy csak megöregedtünk, de szerintem beszédes, hogy míg az első két lemez megjelenésekor folyamatosan azt néztük, hányan hallgatják, mert úgy gondoltuk, akkor lesz jó, ha három nap alatt elérjük az 5000 lejátszást, most kiraktuk a lemezt, elmentünk vidékre, ahol nem is volt térerő, és jól éreztük magunkat. 

Az új lemez sikerét elérések és lejátszások helyett inkább abban mérem, hogy hány embernek nyújthat kapaszkodót vagy inspirálhat a születésének történetével újra zenélésre. Tudom, hogy ez klisésen hangzik, számomra mégis fontos, mert korábban egyáltalán nem foglalkoztatott, hányan ismerik fel az érzéseiket, a problémáikat és azok megoldásait a zenénkben. A lemezbemutató egyébként biztosan eklektikus lesz, és egy párszámos leülős blokk után jönnek majd a lezúzós régi számok, de ezt most egészséges mixnek érzem.

Akkor tudsz még azonosulni az első két lemezzel?

Mindig az kell, ami nincs. Amikor zúztunk, lassítani akartam, most újra zúznék. Azzal, hogy az új lemezzel megszületett egy ellenpont, felértékelődött bennem az első két album is. Kellettek azok, hogy eljussunk idáig. Ha most lenne vége a zenekarnak, elégedett lennék az életművel.

interjú: Soós Tamás
fotók: Nagy Balázs