Hogyan újította meg Paul Cauthen kokainfűtötte Big Velvet-alteregójával a countryt? Melyik az a himnusz, amit a redneckek a hippikkel együtt énekelnek, és mit keres itt minden idők legőszintétlenebb countryzenekara – ráadásul másodjára? Listánkon továbbá: az év legjobb zydeco-albuma, a testvérére Grammy-jelölt lemezen emlékező Edgar Winter, és a magyar zongorista, aki elhozza nekünk New Orleanst.
Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal a 2022-ben bluesról egy remek lemezzel countryra váltó Redbreast Wilson, valamint az egyik legjobb, legfílingesebb magyar szájharmonikás, Szabó Tamás legkedvesebb zenéiben böngészhettek, akivel idén a magyarországi szájharmonikázás történetét is áttekintettük.
Fotó: Galgóczi Németh Kristóf.
REDBREAST WILSON
Top 5 album:
Paul Cauthen: Country Morning Coming Down
A kelet-texasi Paul Cauthen harmadik nagylemeze egy igazi különlegesség. Cauthen orkánerejű hangja, amelyben megtaláljuk Johnny Cash, Roy Orbison és Charlie Rich hatásait is, már önmagában elég lenne ahhoz, hogy különlegesnek érezzük, amit hallunk. Ugyanakkor ez a lemez kifejezetten érdekfeszítően újítja meg a country formavilágát és házasítja össze például a 80-as évek diszkójával. Cauthen kísérletező szelleme már a második, Room 41 című lemezén is megmutatkozott, de ott inkább kiforratlannak és kaotikusnak tűnt. Az idei lemez az előző minden hibáját kiküszöbölte és egyértelművé is tette, hogy Cauthen rendkívül eltúlzott, kokainfűtötte, „bigger than life” színpadi perszónája (Big Velvet – ahogy magát hívatja) nem szűkölködik öniróniában sem. Nagyon ötletes lemez, amire ráadásul baromi jókat lehet bulizni.
Ashley McBride: Lindeville
Kétséget kizáróan ez az év legszellemesebb, leghumorosabb countrylemeze. Az arkansasi Ashley McBride legkésőbb a 2018-as Girl Going Nowhere című lemezével bebizonyította, hogy korunk legjobb dalszerzői között van a helye. Az idén megjelent Lindeville egy rendkívül szórakoztató konceptalbum: egy „rádióadás” keretében – amihez még fiktív reklámokat, ún. jingle-öket is írtak a szerzők – hangzanak el a lemez dalai, amik egy elképzelt kisváros karaktereit mutatják be. A Lindeville egy olyan lemez, amit bár hallgatva hangosan lehet nevetni, a dalok mégsem veszítenek súlyukból. Érzékletesen és érzékenyen mutatják be a lakókocsiparkok mindennapjait, a kisvárosi anyukák életét, akiket alulfizetnek és akiket utál a mostohagyerekük, vagy éppen azt, miként élnek egyik napról a másikra egy stripbár dolgozói. A lemezen egyértelműen hallatszik, hogy Brandy Clark társszerzőként jegyzi a legtöbb dalt. Egy McBride–Clark-kooperációnál pedig aligha kívánhatunk többet.
Ray Wylie Hubbard: Co-Starring Too
Ray Wylie Hubbard a hetvenes évek (texasi) outlaw mozgalmának sokak által tisztelt, ám kevesek által ismert kismestere. A hetvenes években az outlaw mozgalom volt az, ami összehozta a cowboyokat, a redneckeket és a hippiket. És ahogy az ember gondolná is, nem feltétlenül ment ez konfliktusmentesen. ’73-ban Hubbard egy új-mexikói kisváros kocsmájába tért be sörért, ám a helyi redneckek nem voltak maradéktalanul elragadtatva a hosszúhajú hippitől. Ezt a találkozást örökítette meg az Up Against The Wall Redneck Mother c. dalában, ami Jerry Jeff Walker feldolgozásában azonnal sláger lett, és azóta is olyan himnusz, amit a redneckek a hippikkel együtt énekelnek.
Ezt követően Hubbard eltűnt a radarról. Sokatmondó, hogy a nevére a Google keresője azt a kérdést dobja ki elsőként: Mi történt Ray Wylie Hubbarddal? A most 76 éves Hubbard végül a Big Machine kiadónál adta ki legújabb lemezét, ami már a nevének és az őt övező tiszteletnek megfelelő infrastruktúrával készítette el az új albumot. A lemez minden számában megjelenik vendégként egy-egy sztár, mint például Willie Nelson, Steve Earle, Ringo Starr stb. A dalokból pedig egyrészről árad az a döbbenetes zenei tudásanyag, amit Hubbard az elmúlt ötven évben összeszedett, másrészt pedig sorjáznak benne a szellemes és ötletes rímek. Hiába, Ray Wylie tipikusan a dalszerzők dalszerzője.
The Panhandlers: West Texas Is The Best Texas (EP)
A nyugat-texasi banda alkalmi all-star formációnak indult. A fiatal dalszerzők, Cleto Cordero, Josh Abbott, William Clark Green és John Baumann mind Texas kietlen, nyugati részéről származnak, ami zenei világában is elkülönül az állam többi részétől. 2020-as, cím nélküli lemezük akkora siker lett, hogy egy 4 számos EP formájában idén meg is jött a folytatás. A kiadványon jól érezhető, hogy egyik zenekartagnak sem ez a fő projektje, így sokkal jobban elengedik magukat, mint máskülönben. A végeredmény pedig egy szórakoztató, könnyed szerelmeslevél Nyugat-Texashoz, amiből nem csak azt tudjuk meg, hogy (a keleten fekvő) Houston valójában csak Louisiana sarkantyúja, ahol elviselhetetlen a páratartalom, de egy részletes receptet is kapunk, hogyan készül a Chilton koktél – ami természetesen egy nyugat-texasi kisvárosról kapta a nevét.
Midland: The Last Resort
A Midland (minden idők vélhetően legőszintétlenebb countryzenekara) már a tavalyi listára is felkerült bűnös élvezetként. Ráadásul ugyanezzel a címmel. A 2021-ben megjelent The Last Resort EP 2022-ra egy teljes lemezzé duzzadt. A Big Machine kiadótól továbbra is érkeznek a fiúkhoz a kiváló dalok – a produkció hangzását, megszólalásmódját, hangszerelését pedig nem lehet eleget dicsérni. 2022-ben nagy kedvenc volt az EP dalai után a Life Ain’t Fair és az If I Lived Here, ezért megérdemelte a lemez, hogy újra szerepeljen a toplistán.
„SOKKAL NAGYOBB SZABADSÁGOT ADOTT A MŰFAJVÁLTÁS” – REDBREAST WILSON ÚJ ALBUMÁRÓL.
Top 5 single:
Shinyribs – Drivin’ My Life Away (Eddie Rabbit cover)
REDBREAST WILSON ÉS SZABÓ TAMÁS KEDVENCEI 2021-BŐL.
Fotó: Nagy János.
SZABÓ TAMÁS
(The Mojo, Palermo Boogie Gang)
Idén sem változott sokat az ízlésem: az igazi, tiszta és hiteles zenékért rajongok most is, annak ellenére, hogy a mai, látványos zenei kavalkádban is van nagyon sok érdekes és értékes muzsika. Sajnos az érvényesüléshez szükséges szorítás, a kényszeres megalkuvások sokkal nagyobb mértékben kezdték uralni a zenei piacot, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Nem születnek igazán nagy slágerek és az ikonikus példaképek is évről-évre fogyatkoznak. Viszont, lassan ugyan, de már mindenki számára kezd körvonalazódni a töménytelen mennyiségű zene kilátástalan útvesztője, legyen az kiadó, alkotó, vagy rajongó. Egyre többet szelektálunk, mert képtelenek vagyunk utolérni magunkat. Nem tudjuk megjegyezni a naponta születő zseniális előadók neveit, slágernek szánt dalait, és közben, ahogy öregszünk, egyre több egykori ismert név válik ismeretlenné. Ez a sorozat a szerkesztők jóvoltából egy hajszálnyi segítséget nyújthat a zenerajongóknak a választásban, még akkor is, ha ez minden esetben a szubjektivitáson alapul.
1. Edgar Winter: Brother Johnny (Quarto Valley Records – QVR 0149)
Johnny Winter testvére, Edgar Winter egy őszintén megható összefoglaló albumot készített. Közel 8 évig dolgozott ezen az „antológián”, ami egy zenés levél Edgar Wintertől a bátyjához, Johnnyhoz, aki 2014-ben, 70 éves korában halt meg. Az albumon 17 szám található, számos neves vendég közreműködésével, akik közül többeknek Johnny gitárjátéka meghatározó zenei inspiráció volt a pályájukon. Az impozáns névsorban olvasható többek között Joe Bonamassa, Joe Walsh, Kenny Wayne Shepherd, Billy Gibbons, Derek Trucks, Warren Haynes, Steve Lukather és a Foo Fighter, Taylor Hawkins neve. Ezt a lemezt főleg a rockblues kedvelőinek ajánlom. Nagy Johnny Winter-rajongóként én már régóta ismerem Edgar munkáit is, hiszen a testvérek egész életükben rendszeresen muzsikáltak együtt. Már 1959-ben, a gimnáziumi évek alatt is készített felvételeket (pl. közreműködőként, Gene Terry Fine Fine vagy Cindy Lou című felvételein).
Azt gondolom, hogy ez a Grammy-re is jelölt album kiemelkedő helyen van Edgar munkásságában. Ilyen erős anyagot tőle talán csak az 1971-es White Trash-lemezén hallottam, vagy egy későbbi, szintén a tesóval közös albumukon, a Together-ön (1976). Az idős zenész bebizonyította, hogy sokkal több köze van a blueshoz, mint amit sokszor az ismert pop-rock lemezein mutatott.
2. Van Morrison: What’s It Gonna Take? (Label: Exile – 4549777)
Van Morrison What’s It Gonna Take c. albuma a 2021-es dupla albumának folytatása. A 28 dalos Latest Record Project, Volume 1. után ez is további bizonyítéka annak a gazdag alkotói sorozatnak, amit a világ egyik jelentős zeneszerzője és előadója jelenleg is képvisel. Van Morrison zenéje folyamatosan kreatívan pulzál, miközben apránként változik. Öröksége az elmúlt hét évtizedben közvetítő a múlt, a jelen és a jövő között.
Morrison ezúttal egy igazán könnyed hangvételű lemezt készített, amelyen számtalan zenei és prózai hatás hallható, beleértve a látnoki utcai költészetet, a jazzt, a swinget, vagy az Angliában, a ’60-as években olyan népszerű skiffle-t, és a honi ír, kelta gyökereit. Morrison azon kevés előadó közé tartozik, aki mai napig képes újszerű hangképeket létrehozni, amiket különféle tradíciókkal ötvöz, de úgy, hogy közben nem erőszakolja meg a zenét. Az énekében oly jellegzetes, egy kicsit nazális, ám feszes énekhangja mostanra egy kicsit „megpuhult” és szépen belesimul a zenékbe. Dalaival és lemezeivel folyamatosan sikerül fenntartania azt a figyelemreméltó munkamorált, mind a színpadon, mind a stúdióban, amely példakép lehetne sok fiatal művésznek. Mi kell hozzá? Van Morrison 43. stúdióalbuma.
3. Tony Joe White: The Beginning (New West Records – NW5339 LP-CD)
A 2018-ban elhunyt Tony Joe White The Beginning című lemeze eredetileg CD-n jelent meg 2001-ben. Muzsikája a folkzenét és a bluest naturálisan, szinte lecsupaszítva tálalja a hallgatónak. Autentikával megspékelt dalait az 1950-es évek hagyományos felvételi technikájával készítette, így adja vissza a klasszikus mocsári blues hangjait. Ezt az albumot tekintik az első albumnak, ahol Tony Joe irányította a stúdió minden elemét. 2020-ban Tony Joe White 29. albuma régóta nem volt már a piacon, így a New West Records limitált kiadású bakelitlemeze (és CD-je) valódi csemege a gyűjtőknek. A lemezt újrakeverték és újraszekvenálták, a CD pedig egy igazi ékszerdobozba van csomagolva, a dalszövegeket és a fényképeket tartalmazó füzettel együtt.
Tony Joe White zenéje és gondolatisága nagyon sok zenészt megihletett, sőt van olyan, pl. Chris Rea, akinek a marketingjéhez a zenei piachoz alkalmazkodó karakterét, imázsát egyenesen átkopírozták róla. A hazánkban kevésbé ismert nagyszerű zenész igen gazdag zenei múlttal büszkélkedhet. Zenéje széles ívű érzelmi hullámok összessége. Nem fél használni a magányos gitáros hangzást vagy annak ellentétét, a zajos, effektes zenéket. Nekem Tony a Louisianában élt Bobby Charles (1938-2010) gitáros-zongorista-énekes-zeneszerző mellett a másik kedvenc zeneszerzőm. Tony Joe White nemcsak a bluesmuzsikában, hanem a countryban és más stílusokban, pl. a west coast popban is jelentőset alkotott.
4. Kenny Neal: Straight From The Heart (Ruf Records – RUF 1296 CD)
Számomra ez volt 2022 egyik legkedvesebb zydecos albuma. Lendületes és vidám zene, amely megtartja a zydecóra és cajunre oly jellemző lüktetéseket és zenei fokokat. A zydeco az 1940-es évek végén született. A szó eredete bizonytalan, de az egyik elmélet szerint ez a francia Les haricots ne sont pas salés kifejezésből származik, vagyis a „bab nem sós”. Ezt a kifejezést bizonyos élethelyzetekben használják. 1960-ban Mack McCormick zenetudós jegyzeteket írt egy válogatásalbumhoz, a Treasury of Field Recordingshoz, és a zydeco megnevezést használta. Ezt a szót főleg Houston környékén kezdték népszerűsíteni mint szabványos helyesírást. Használatát Clifton Chenier, korának leghíresebb és autentikusabb zydeco zenésze is elfogadta, aki 1955-ben már lemezre vette a Zodico Stomp és a Zydeco Sont Pas Salés című számait.
A zydeco szó keletkezésének másik lehetséges gyökérszava a nyugat-afrikai „zenés” kifejezés. Az Alan és John Lomax korai louisianai felvételein alapuló legújabb tanulmányok arra utalnak, hogy a kifejezés, valamint a hagyomány afrikai eredetű lehet. A louisianai kreolok által játszott muzsika, a cajuntól és bluestól eltérő zenei irányzatokat is befogadott, mint a disco, a rock, vagy az r’n’b, sőt a rap. A zydeco fő hangszerei a húzós harmonika, vagy cajun harmonika, szaxofon, washboard (mosódeszka), néha-néha a hegedű. Érdekes módon az elektromos gitár nem annyira jellemző, leginkább csak kisérő funkcióban van jelen. Ezért is izgalmas és érdekes ez az album, ami viszont bővelkedik a zseniális gitárszólókban. Számos olyan vendégzenész nevét is olvashatjuk a lemezborítón, akinek a családi felmenői közt híres zydeco zenészek voltak. Jó látni, hogy a tradiciók ápolása a fiatalabb, már nem annyira a hagyományos zydecót játszó generációnak is fontos. Aki szereti a táncos és vidám, ám bluesos zenéket, a tipikus New Orleans-i zajos hangulatot, annak mindenképp ajánlom a gyűjteményébe.
5. Nemes Zoltán: Noblesse Oblige (Eastern Deluxe – KAT EDCD011)
Őszintén mondom, hogy etikai dilemmába estem, hogy szabad-e írnom ajánlást egy olyan lemezről, amin nemcsak, hogy játszom közreműködőként, de az egyik legkedvesebb zenészbarátom szólóanyaga is egyben. Arra jutottam, hogy igen, és megpróbálok elfogulatlan lenni vele kapcsolatban.
Manapság nagyon kevés blueslemez jelenik meg hazánkban. Az éves felhozatal gyakorlatilag nem jut el a nagyobb rétegekhez, részint a forgalmazási lehetőségek beszűkülése, részint a blueszenével is foglalkozó médiumok hiányában. A blues egykori popularitásának elmúltával az átlag közönség számára szinte láthatatlanná vált a műfaj, és a megmaradt érdeklődő réteg folyamatosan öregszik. Ritkábban járnak koncertekre és ritkábban vesznek lemezeket.
Nos, megragadva az alkalmat, itt a lehetőségem, hogy csökkentsem az űrt, és egy pár sor erejéig méltassam Nemes Zoltán, a Jambalaya zenekar alapítójának második szólólemezét. Már a ’90-es évek óta ismerem Zoltánunk zenei karrierjét, és tudom, milyen agilis és lendületes a munkáit illetően. Elmondása szerint a lemez gondolatisága és a számok egy része a pandémia alatt született. A sok otthonülés meghozta a gyümölcsét. A stúdió kiválasztásnál a legfontosabb szempont a „rendes” nagy zongora volt, mert ezt a műfajt nem szokták digitális hangszerrel játszani. Akármilyen hibátlan hangmintákkal van egy digitális hangszer felvértezve, nem adja vissza azt a hangulatot és soundot, amit a klasszikus zongorák. Ennek a figyelembevételével esett Glaser Péter stúdiójára a választás. Amúgy is sokat dolgoztak már együtt más produkciókban, régóta ismerik egymást.
Szerintem egy zenésznek az egyik legnagyobb kihívás egy szólóanyag elkészítése: amikor egyedül van a stúdióban, és nincs alap, ami esetleg segítené a munkát, vagy elfedné a hibákat, csak a natúr zenei tudása van kéznél, akkor mutatja meg, mit is tud valójában. Nemcsak a játéktechnika fontos, hanem az atmoszféra is, amit talán a legnehezebb megteremteni egy élőfelvételes szólóalbumon. Nos, Zolinak sikerült! Nagyon karakteres zongorajáték, megspékelve egy sajátságos énekhanggal, ami a saját szerzemények és originál zenei idézetek kavalkádjában elhozza nekünk New Orleanst. Amit vendégzenészként mi (Albert Zoltán, Bellák Miklós, Giret Gábor, Sóvári Tamás és jómagam) a hangszeres szólókon kívül hozzáadhattunk ehhez a lemezhez, az inkább csak a megerősítése a Zolival közös múltunknak, amiben fontos szerepe van az örömzenélésnek is.
A MAGYARORSZÁGI SZÁJHARMONIKÁZÁS TÖRTÉNETE – SZABÓ TAMÁSSAL.
Böngészd át a szerkesztőség kedvenceit is!
Még több zenésztoplista:
6363, Dányi Krisztina, Szabó Bálint
Jakab Zoltán, The Devil's Trade, Entrópia Architektúra
NÉZD MEG A ZENÉSZEK TAVALYI TOPLISTÁIT IS!
headerfotó:
Ajánlott bejegyzések:
-
„Annyira laza, hogy a homlokára is ez van tetoválva” – Riger János és Sarkadi Balázs kedvenc 2022-es zenéi
-
„Tökéletes popzene érző lényeknek” – Zentai Márk (Mörk) kedvenc 2022-es zenéi
-
„Bebizonyítják, hogy jó ízléssel is lehet az ember patrióta” – Csach Gábor (Kinopuskin) kedvenc 2022-es zenéi
-
„A tuti sor, amit az ember felír a pofájára mottónak” – A Palánta és a Strompopper kedvenc 2022-es zenéi
-
„Tartok tőle, hogy kapok majd a metálrendőrségtől” – A Red Swamp kedvenc 2022-es zenéi
