Szabó Tamás és Sam Redbreast Wilson kedvenc 2021-es zenéi

2022.01.02. 18:09, srecorder

Miután listába szedtük a legjobb idei lemezeket, magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, megkértünk zenészeket, hogy ők is gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat és albumaikat 2021-ből. Sam Redbreast Wilson kezdetben észak-mississippi bluest játszott, de 2019 óta Texas sokszínű zenei hagyományait idézi meg olyan dalszerzők nyomában járva, mint Guy Clark, Rodney Crowell vagy Townes Van Zandt. A Recorderen előbb egy profülös The Black Keys-kritikával, majd egy Ian Siegal-interjúval szerzőként is bemutatkozó énekes-dalszerző 2022 tavaszán jön ki első countrylemezével. Szabó Tamás az egyik legismertebb, legfílingesebb hazai harmonikajátékos, aki annak idején a kultikus Palermo Boogie Ganget erősítette, sokat játszott Presser Gábor és Zorán mellett is, az elmúlt években pedig a The Mojóval alkot, amelyben a populárisabb végéről fogják meg a blueszenét. Közös listájukra 2021 legjobb blues-, harmonika- és countrylemezeit válogatták össze.

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf

SAM REDBREAST WILSON

5. Sturgill Simpson: Dood and Juanita

Sturgill Simpson az outlaw country új generációjának legjelentősebb figurája, aki megértette, hogy nem a tetoválásoktól, vagy a hosszú szakálltól, vagy a drogoktól outlaw country az outlaw country, hanem a megalkuvást nem ismerő alkotástól, és attól, hogy a produkció legfontosabb eleme mégiscsak maga a dal. Ahogy ő fogalmaz: „Make art, not friends”. A progresszív rock felé tett kitérője után ezzel a konceptalbummal visszatért a gyökerekhez. A lemez filmszerűen meséli el, hogyan rabolják el Juanitát, Dood szerelmét, aki aztán az öszvérével (Shammel) és kutyájával (Sammel) felkerekedik, hogy visszaszerezze kedvesét.

4. Charley Crockett: Music City USA

Charley Crockett a (texasi) outlaw szcéna egyik legújabb üdvöskéje, aki elképesztő tempóban adja ki a lemezeket. Ha eltekintünk attól, mennyire küzd, hogy elhitesse a publikummal, hogy ő egy tökös csávó (értsd „valódi” outlaw), egy nagyon is élvezetes produkciót találunk, egyedi hangzással, jól megírt dalokkal. A Music City USA az utóbbi években kevéssé jelenlévő soul country műfaját éleszti fel – mind hangzásban, mind dalszerzésben abszolút sikerrel.

3. Midland: The Last Resort (EP)

A Midland valószínűleg sikerrel aspirálna a minden idők legőszintétlenebb countryzenekara címre. A kaliforniai fehérneműmodell, a Los Angeles-i kliprendező és az oregoni gitáros fáradhatatlanul próbálják meg lenyomni a közönség torkán, hogy ők Texas honky tonkjaiban megedződött keményfiúk. Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, hogy a Big Machine kiadótól valaki egészen kiváló dalokat szállít a fiúknak (ha tippelnem kellene, Shane McAnallyre mernék nagyobb összegben fogadni), amiket gyönyörű produkcióban adnak ki. Produkciós szinten egy igazi élmény minden kiadványuk. A ’21-es EP sem kivétel. Bűnös élvezet, de nem lehet nem rongyossá hallgatni az And Then Some-ot vagy az Adios Cowboyt.

2. Hayes Carll: You Get It All

Hayes Carll mindent hoz, ami miatt a független (vagy outlaw) texasi dalszerzőket lehet szeretni. A Guy Clark nyomdokaiban járó előadó új lemeze példaértékű dalszerzői eszköztárat vonultat fel, nagyon személyes, költői dalokkal, amik elég sokszínűek ahhoz, hogy a lemez egy percig se legyen unalmas.

1. Miranda Lambert–Jack Ingram–Jon Randall: The Marfa Tapes

Három texasi dalszerző, az eddig háttérben dolgozó Jon Randall, a countrysztárságot feladó Jack Ingram, aki inkább otthagyta a nashville-i zeneipart és visszaköltözött Texasba, és a különlegesen tehetséges Miranda Lambert, aki egyszerre képes elnyerni a mainstream countryrádiók és az indie szcénáért rajongók kegyét, elvonult egy ranchra a texasi Marfa mellé dalt írni. Vittek magukkal egy felvevőt, és ahogy a dalok ott megszülettek, egyszerűen feldemózták őket. Ezeket a felvételeket adták ki mindenféle produceri munka nélkül. Kétségkívül az év legtökösebb húzása volt ez – kiváltképp egy olyan sztár részéről, mint Miranda Lambert. Emellett az év legszebb száma is ezen a lemezen van: I Wish I Was In His Arms.

Dalok

5. Yola: Diamond Studded Shoes

4. Jamie Lin Wilson: Ordinary People

3. Colter Wall & Summer Dean: You’re Lucky She’s Lonely

2. Jason Isbell: Sad But True

1. Brothers Osborne: I’m Not For Everyone

Fotó: Nagy János

SZABÓ TAMÁS
(The Mojo)

Son of Dave: Call Me a Cab (Goddamn Records, SODLP004)

Eric Bibb: Dear America (Provogue Records, PRD7647)

Mariano Garcia Del Rio: Armonicuentos (Digital CD)

Kim Wilson: Take Me Back (M.C. Records, MC-0087) (LP-verzió)

Leon Russell: The Songs of Leon Russell (Ace-CDTOP 1590) (Songwriter Series)

Nem volt könnyű dolgom a lista összeállításával, mert többnyire a régebbi korok zenéjét hallgatom, és sokszor úgy érzem, még azok terén is óriási hiányosságaim vannak. Ráadásul az internetre újonnan felhalmozott régebbi, eddig még nem publikált és szinte átláthatatlan mennyiségű zeneanyagok megismerése igazi kihívás. Naponta ismerek meg és felejtek el számomra még ismeretlen előadókat, zenekarokat vagy irányzatokat.

Lemezgyűjtő lévén mindig vannak olyan albumok, amiket nehéz vagy nem lehet beszerezni bakeliten és CD-formátumban sem jelentek meg eddig még soha. Így ha néha a kezembe akad egy-egy ritkaság, amit hiánypótló módon újranyomtak, az pontosan olyan friss és új számomra, mintha egy most született zeneanyagot hallgatnék meg. Az itt felsorolt albumok között is van olyan lemez, ami régi, remasterelt számokat tartalmaz, mint például Leon Russell számomra hiánypótló válogatáslemeze. A countryban, bluesban, jazzben, de a popban is megannyi slágert jegyző zeneszerző, aki briliáns énekes-zongorista volt, fantasztikusat alkotott az élete folyamán, és úgy komponálta saját muzsikáját, hogy tiszteletben tartotta az amerikai zenék tradícióit.

A lemezek között van olyan előadónak a korongja, akit anno harmonikás mivoltomból ismertem meg, „de csak úgy érdekességből” kezdtem gyűjteni a felvételeit. Son Of Dave a neve, itthon kevés herflisnek cseng ismerősen, bár 3 éve már koncertezett hazánkban a Veszprémi Utcazene Fesztiválon. A one man band kategóriába sorolható produkciója azonban kinőtte a klasszikus értelemben vett egyszemélyes zenekari előadásmódot. Az egyszerű harmonikariffekre épülő dalaiban olykor-olykor más hangszert, pl. dobot, gitárt, basszusgitárt vagy zongorát is megszólaltat. A színpadon igazi showman, aki az internetes médiumokat is rendszeresen alkalmazza és kihasználja. Korunkról alkotott szatirikus véleményét nem rejti véka alá, sajátos zenei világa folyamatosan, lemezről lemezre változik és újul meg.

Ellentétben Son Of Dave underground ismeretlenségével, Kim Wilson nevét szinte minden hazai harmonikás ismeri. A most megemlített 2021-es albuma, bár CD formában már 2020 októberében a boltokban volt, bakeliten csak tavaly jelent meg. A 2021-ben több díjat is nyert klasszikus bluesalbumon számtalan ismert nevet találunk. A közelmúltban a 70 évét ünneplő énekes-bluesharmonikás az utolsó ikonok közé tartozik, aki a régmúlt tradícióit ápolja és akitől számos újgenerációs harmonikás tanult.

Ha már harmonikásokat hoztam szóba, az öt lemez között van egy nagyon érdekes szájharmonikás zenei anyag. Mariano Garcia Del Rio nagyon érzékenyen használja a hangszert. Sokszor a harmonikajáték határait feszegeti. Dallamait és szerzeményeit a klasszikus zenével ötvözi. Amolyan modern régi. Klasszicizáló, de kortárs. A skáláit barokkos futamokkal kiegészítő, elképesztő technikával játszó fiatal hangszeres digitális albuma igazán mai hangzású, és egyben ritkaság is.

A végére hagytam Eric Bibb gitáros-énekes idei albumát. Erről csak annyit tudok mondani, hogy ő egy olyan előadó, aki szívmelengetően zenél. Az amerikai dallamvilág sokszínű, fülbemászó, egyszerű dallamait játssza, sallangmentesen. Érdemes megnézni az amerikai pandémia alatt készített home videóit. A lemezen, bár sok ismert előadóval muzsikál közösen, a gondolatisága és meghittsége ugyanaz, mint azokon a rövid, egyszemélyes szobakoncerteken.