Beyoncé nyolcadik stúdióalbuma, a Cowboy Carter nem csak a Renaissance grandiozitására emel rá: csaknem másfél órányi terjedelmével hazafias dallamokba csomagolt látletetet szolgáltat a kortárs Amerikáról. Ez a cikk először a Recorder magazin 113. számában jelent meg.
A hír, ami eltörte az internetet
Sokáig hagyta találgatni a világot. Annyit tudni lehetett, hogy a Renaissance dance-bál-kiki club történelmet feltáró időutazása után Beyoncé újabb arcát mutatja meg. Aztán az év legnagyobb, legamerikaibb, legőrültebb szórakoztatóipari happeningjén, a Superbowlon nyilvánvalóvá tette: a legamerikaibb műfajban mutat olyat, ami eltöri az internetet. Ez utóbbi szándék explicit volt a Verizonnak készített egyperces reklámot látva – Beyoncé limonádét árul (1. számú utalás), ő Barbey, BeyoncAI, BOTUS (Beyoncé of the United States), az első nő, aki az űrből, súlytalanságban ad élő koncertet: az internet még mindig tart. Az előadó megelégeli, és utasításba adja, hogy dobják piacra az új zenét (2. számú utalás). A reklámszünet után a kamera megkeresi a Las Vegas-i Allegiant Stadion nézőterén Mrs. Knowles-Cartert, aki talpig csillagos-sávos western jelmezben és hófehér cowboy kalapban pózol (3. számú utalás, mondjuk ultrakényelmetlen lehet az a rengeteg latex).
Beyoncé countryalbummal jelentkezik. Ennyi elég. Kit érdekel ezután a Japánból logisztikai mestermunkával bereptetett Taylor Swift, kit érdekel a Blake Lively dekoltázsába öntött sör, kit érdekel Michael Cera CeraVenek készített reklámja, kit érdekel, hogy a Kansas City Chiefs hosszabbításban, az utolsó drive-val nyeri meg a bajnokságot a San Francisco 49ers ellen, miközben QAnon hívők a sóbálvánnyá dermedt Ice Spice öltözékéről tweetelnek?! Tessék, az internet eltörött.
GYORSTALPALÓ – ISMERKEDJ MEG BEYONCÉVAL!
Mindez Európából szemlélve egy kissé bizarr: hiszen miért nyúlna a világ egyik ikonikus popelőadója népzenéhez, másrészt ugye virágozzék minden virág, Beyoncé nyilván azt csinál, amit akar, amúgy is, ő a Grammy történetének legtöbbször díjazott előadóművésze.
Az értetlenségünket ehelyt érdemes kipárnázni egy kis countrykontextussal. Amerikában a népzene nem az a kicsit ciki, kicsit nosztalgikus, kicsit elnéző mosolyra késztető műfaj, mint azt urbánus européer körökben gondolni szokás, természetesen mindig megfeledkezve Johnny Cash-ről, hiszen őt törvényen kívüli grunge énekes-dalszerzőként kell számontartani.
Magam is ebben a tévhitben éltem, aztán megnéztem Shania Twain lemezeladási adatait és a több mint százmillió eladott tétel letaglózott. Magyarország minden lakosának jutna tíz Shania Twain-lemez, sőt, minden újszülött is kaphatna ugyanennyit a babakötvény mellé.
Az Amerikai Polarizált Államok zenéje
A country igazi amerikai szívügy: jövedelmező, identitárius, mítoszépítő. Csakhogy ez a mítosz úgy színvak, mint Donald Trump elit pribékjei. A Rolling Stone magazin 100 legnagyobb countryelőadója összeállítás kivétel nélkül fehéreket tart számon; egyetlen színesbőrű énekes sem fért oda.
A Spotify ajánlóalgoritmusa hasonló képet fest a műfaj sokszínűségéről: amikor 2019-ben Martina McBride country playlistet kívánt létrehozni, tizennégy próbálkozás után tudott női előadót előcsalni az appból. Az Ottawai Egyetemen dolgozó Jada Watson professzor, aki a női countryzenészek reprezentációját kutatja, hasonló eredményre jutott (pedig feltételezhetnénk, hogy az ő algoritmusa másképp van idomítva): tizenkilenc kísérletből, azaz kétszáz dalból mindössze hat szám előadója volt nő. A világ legnagyobb zeneszolgáltatója szerint a country férfiaktól férfiaknak szól.
Ha tehát a country exkluzív, fehér férfi műfaj, a megosztottságon és fajgyűlöleten úrrá lenni képtelen Polarizált Államokban milyen babér terem egy fekete nőnek? Különösen, ha az a fekete nő arra kíván rámutatni, hogy a countrynak szükségképpen vannak a fekete amerikai kultúrából táplálkozó gyökerei, ahogyan egy fél kontinenst húztak fel a szabadság és a demokrácia mítoszára színesbőrű rabszolgák ezrei.
A Cowboy Carter nem (csak) zenetörténeti utazás, társadalomkritika vagy szocmunka. Beyoncé szédítő ambíciója részben személyes sérelemből is táplálkozik. A 32 Grammy-jének egyike sem a legjobb albumnak kijáró díj volt – Taylor Swift, Beck, Adele, Harry Styles happolták el ezt a kitüntetést, ami utóbb Jay-Z-t is felszólalásra késztette.
De ha ez nem lenne elég, ott van a 2016-os Country Music Association Awards díjátadóján átélt súlyos reakció: Beyoncé itt a The Chicks kíséretében adta elő a Lemonade-ről a műfajilag teljesen korrekt Daddy Lessonst, hogy aztán a beálló csöndet rasszista megjegyzések és enervált taps törjék meg. Amerika megmutatta a világ egyik legikonikusabb popsztárjának, hol van a helye. Csakhogy Beyoncé most bedobta a full főszereplő-energiát: majd ő megmutatja, hol van a country helye.
A Cowboy Carter ebből a szempontból Leonardo DiCaprio Oscar-díj kampányára emlékeztet. Igazi tour de force, öt év munka eredménye, közel másfél órányi flex, ami most a világ minden szegletébe elviszi a Cajun countryt, megmásíthatatlanul bevési a műfaj fekete gyökereit a köztudatba, és a CMA közönsége számára is megkerülhetetlenné teszi Beyoncét, ahogy már a nyitány, az Ameriican Requiem is megígéri. Ámen.
A POP ISTENNŐJE CSAK A KLUBBA VÁGYIK - nagy Beyoncé-cikkünk a Renaissance idejéből
A hatás lehengerlő, olyannyira, hogy az album első hete Taylor Swift eddig rekordjait is messze túlszárnyalta: ezzel Beyoncé az első fekete női előadó, aki a country toplisták élén nyitott. De mindez Beyoncé szabályai szerint történik: a Cowboy Carter világát önmaga képére alkotja meg, a saját alkotói és előadói géniuszát a rivaldafényben fürdetve. A zsenialitása pedig pontosan abban áll, hogy a végtelen autóutak sivárságát lekísérő KNTRY Radio Texas skanzenje helyett olyan kontextusban és együttműködőkkel mutatja meg a déli államok pikáns, multikulti zenéjét, ami félreismerhetetlenül kortárs, újszerű, és ellentmondást nem tűrően magán viseli az előadó kézjegyét és perfekcionizmusának jeleit.
Az igazságosztó Beyoncé
Van a Cowboy Carter világában valami mitikus vagy meseszerű. Már az album borítója is egy szimbólumokkal teli képzeletjátékba ránt be, ahol Beyoncé hős cowboy-ként üli meg a szabadság szürke paripáját, karját az égbe emelve, mint Jo Mora híres Evolution of the Cowboy-poszterén a rodeó üdvöskéje. Kezében az Egyesült Államok zászlaja lobog: el sem lehet képzelni ennél hazafiasabb képet.
A bakelit borítóján (lásd itt fent) egyszerre idézi a Szabadság-szobor Libertas istennőjét, a szent dohányleveleket fogyasztó amerikai őslakos reklámfiguráját. Mellkasán a szépségversenyek szalagja, rajta a felirat: Beyincé. A családi legenda szerint édesanyja második keresztneve lett volna Beyoncé, amit a születési anyakönyvi kivonatán elírtak. Amikor később Tina szerette volna kijavíttatni, a hivatalban azzal pattintották le, örüljön, hogy egyáltalán kapott születési anyakönyvi kivonatot – a szegregáció évtizedeiben feketéknek ugyanis még ez sem járt. Ez a plusz i betű végigvonul az album tracklistjén, utalva arra is, hogy egy trilógia második felvonását halljuk (a harmadik rész műfajára már most, a Cowboy Cartert alig-alig feldolgozva megtehetjük a tétjeinket).
A mitikus Amerika pedig megérett egy alapos leszámolásra, ha máshol nem, hát a tánctéren. Az album 27 tétele egy alig becsomagolt, a westernfilmek világában klasszikusnak számító küzdelem- és bosszútörténetet beszél el. Ebben a keretben a Jolene már nem könyörgés, hanem fenyegetés, és még a legédeskésebb hangvételű darabokat, de különösen az Ameriican Requiem/Amen keretező párját is áthatja valami kiábrándult, elégikus keserűség. Ez alól még az instant sláger Texas Hold ‘Em sem kivétel: ugyan első hallásra igazi csűrdöngölő, amiben az egyszeri texasi lányt halljuk felszabadultan énekelni, a háttérben a préri sápadt egyhangúsága suhan el, de a felhang az összeszorított fogak mögül sziszegett eltökéltségé.
A 16 Carriages mindenféle homályt nélkülöző, rendkívül szókimondó balladája ugyan lenyűgözően szép szőnyeget terít Beyoncé énekhangja alá, mégsem tűnik teljesen hitelesnek, különösen egy ennyire összetett és, legyünk őszinték, drága albumon. Dolly Parton, a demokrácia, feminizmus és női előadók védőszentje mellett feltűnik a Beach Boys, Paul McCartney (a Blackbiird eredetijét a Little Rock Nine-ügyben elharapózó erőszak margójára írta), a folkdoyen Willie Nelson, és Chuck Berry egy-egy szerzeménye. Az együttműködők között pedig a Blackbiirdön vokálozó fekete countrykvartett (Tanner Adell, Brittney Spencer, Tiera Kennedy, Reyna Roberts) mellett hallhatjuk Miley Cyrust, mint Beyoncé tettestársát, a country-hiphop előadó Shaboozey-t, Post Malone-t és Linda Martellt, az első fekete nőt, akit engedtek a country fővárosának számító Nashville-beli szentek szentjében, a Grand Ole Opry koncertteremben fellépni.
A vendégelőadók mellett pedig egy filmstábnyian dolgoztak a Cowboy Carter gazdag, élő, lüktető zenei szövetén, hogy a legjobb bendzsó, bluegrass gitár, brácsa, pedal steel hangzás adja az alapot Beyoncé hangjának, ennek a külön életet élő entitásnak, ami minden regisztert hallatlan alkalmazkodóképességgel jelenít meg az altatódal puhaságától (Blakcbiird) a fergeteges klubhangulatig (Ya Ya, ahol beköszön a Renaissance bandája, hogy a rendszerszintű elnyomásról, uzsorázásról és vagyoni egyenlőtlenségekről emlékezzen meg).
A Cowboy Carter úgy ellentmondásos, hogy közben megmutatja és a falig eltolja Beyoncé erősségeit. Giccses és melankolikus, precíz, de nem fullasztóan pedáns, részleteiben egyszerre egyenetlen és izgalmas, elejétől a végéig szinte befogadhatatlanul sok, ahogy a műfaji határokat nem csak feszegeti, de önkényesen át is rendezi; a western ikon szerepjátéka és az önazonosság nem fér meg egymás mellett, mégis autentikus – tökéletes pillanatkép arról, ami Amerika, Beyoncé pillantásának tükrében.
szerző: Selmeczi Nóra
