Bár tavaly ebben reménykedtünk, 2021-ben nem támadt fel főnixmadárként a zeneipar. De kreativitásban, jó lemezekben azért nem volt hiány. A szerkesztőség közös, húszas listája mellett szerzőink személyes kedvenceit is megmutatjuk. Ez a Recorder magazin 90. számában megjelent cikk bővített változata, nézd meg a listánkat az év legjobb magyar lemezeiről is!
1. Little Simz: Sometimes I Might Be Introvert
Az észak-londoni rapper eddig sem volt híján a magabiztosságnak, de idén végképp megkérdőjelezhetetlen lett. Hömpölygő, okos átkötésekkel és asszociációkkal játszó neosoul-R&B-hiphop odüsszeiája egyszerre szélesvásznú és vallomásos, komisz és filozofikus, impozáns, fejedelmi, szabadon vándorló és kibomló remekmű. HA
2. Tyler, The Creator: Call Me If You Get Lost
Tyler mesterhármast lőtt idei lemezével: a Flower Boy és az Igor után itt van egy újabb hibátlan album, ami megmutatja, hogy a hiphop egyszerre tud kemény és játékos, eufórikus és melankolikus, sokszínű és fókuszált lenni. Ráadásul megint szuper a lemezhez kitalált figura is, aki megelevenedik a klipekben. VZ
3. Tirzah: Colourgrade
Szinte már zavarba ejtően, egyben rendkívül vonzóan intim, tökéletlenségeit bátran vállaló, lecsupaszított minimál-DIY-R&B. A Colourgrade még a bemutatkozó, kultikus Devotionnél is kísérletezőbb és közvetlenebb; a Micachuval kialakított, redukált hangzásba sok minden belefér az erotikától a sötétségig. RA
4. The Body: I’ve Seen All I Need To See
A világ legsúlyosabb zenekarai között számontartott The Body lemezén a sludge metal szinte – vagy tényleg – zajba fordul: a széttorzult gitárok, agyba verő dobok és a halálsipítozás mindent felemésztő masszát alkotnak. Finoman szólva nem könnyű lemez, de katartikus megtisztulást nyújt, ha reményt nem is. RA
5. Carcass: Torn Arteries
Nem a Carcass az első metalegyüttes, amely a Nagy Szintézissel próbálkozik, de a Torn Arteriesen a 35 éves zenekar szinte példátlanul magasra szárnyal és mélyre vág. Egységbe forrasztják a súlyosabb angol gitárzene megoldásait a NWOBHM-től a grind/deathig ívelő korszakból. GA
6. The War On Drugs: I Don’t Live Here Anymore
Ha Bruce Springsteen túl ósdi, de a Bleachers meg túl modern, akkor itt a The War On Drugs. Öreg kocsik a lemenő napfényben az autópályán, gyerekkor óta dédelgetett álmok, vidékre költözött nagyvárosi vagányok, és az év legszebb női háttérvokálozása a címadó dalban. KN
7. CHVRCHES: Screen Violence
Ha írtál már valaha listát a kedvenc nyolcvanas-kilencvenes évekbeli horrorfilmjeidről, akkor kénytelen leszel meghallgatni a CHVRCHES filmes tematikájú, rémisztgetős szintipop-lemezét, ahová még Robert Smith is beugrott egy temetőpop-sláger erejéig. KN
8. Tony Allen: There Is No End
A 2020-ban elhunyt, afrobeat-teremtő doboslegenda posztumusz lemezén úgy tudja dominálni zseniálisan kifinomult, végtelenül kreatív játékával a vaskos hiphopdalokat, hogy közben egy pillanatra sem nyomja el az MC-ket, sőt, alázattal szolgálja ki őket. Nem pont a mondat végén, nyitva hagyott gondolatjel. HA
9. Billie Eilish: Happier Than Ever
Billie Eilish megkomolyodott. A Happier Than Ever egy meghitt, érett popalbum, amiből már-már szinte szándékosan hagyták ki a nagy rádióslágereket, ugyanakkor egy-két pillanatra nagyon dögösen flörtöl a rockkal és a klubzenével. Érthető, hogy miért nem ütött akkorát, mint az előd, de sokkal profibb munka annál. VZ
10. Altin Gün: Yol
Az amszterdami, holland, török és indonéz zenészekből álló Altin Gün a török pszichedélia újraélesztésével lett ismert; most emellé bejöttek az eurodiszkót, szintipopot idéző megoldások. „Egzotikus” és „retro” – gondolná az ember, de ha meghallgatja, akkor csak az érzelmek és a groove-ok számítanak. RA
11. Loraine James: Reflection
Az IDM-re és grime-ra támaszkodó modern brit klubzene jellemzően maszkulin irányzat volt eddig; ebbe érkezett meg rendkívüli teljesítménnyel Loraine James, akinek már az előző lemeze is sejtette a tehetségét, de a Reflection valami egészen más szint. Egyre inkább úgy tűnik, hogy eljött a női producerek ideje. VZ
12. Madteo: Head Gone Wrong By Noise
Elvesző, majd újra megtalált groove-okból, minimáldallamocskákból, szövegrészletekből összerakott, elsőre furának tűnő lemez, ami valójában igen változatos, fantáziadús és a maga módján nagyon is funky. Egyszerre táplálkozik a hiphop és a dub szelleméből, valamint a felszabadult avantgárd kollázsból. RA
13. Herbert: Musca
Herbert már 1998-ban otthoni hangokból rakott össze érzelmes-érzéki microhouse-lemezt, pedig akkor erre nem volt rákényszerítve. Most számos vendégénekesnővel élesztette fel az ezredforduló körüli stílusát, új hatásokkal kiegészítve a rave-nosztalgiától a dubtechnón át a big bandes stílusig. RA
14. Sault: Nine
A misztikus kollektíva a soul legizgalmasabb kortárs megújítója. A Nine a londoni szegregátumok problémáit járja körül húsba vágó módon: előbb végletekig, szinte csak dob-basszusra redukált számokkal, majd gazdagabb hangszerelésű, érzelmes dalokkal feltéve a kérdést: „Te mit tennél ebben a helyzetben?” RA
15. Low: Hey What
Miután előző lemezén radikálisan megkérdőjelezte a dalformát, a Low hasonló eszközökkel folytatja: felismerhetetlenségig torzított gitárok, elektronikus pulzálások, hideg szintik – azonban a zenekar-házaspár egymásba fonódó vokáljai ezek fölött tisztán, olykor szívfájdítóan szépen szólalnak meg. RA
16. Vince Staples: Vince Staples
Generációjának egyik legjobb rappere három év kihagyás most a trap és a régisuli közti senkiföldjén járó, fura-idegen hangzású alapokat kapott Kenny Beatstől. Akármilyen traumákról, szorongásokról rappel, csak közöl, nem dramatizál – pont így, mondjuk hogy kerülőúton hatásos, ahogy senki más. RA
17. Genesis Owusu: Smiling With No Teeth
A ghánai-ausztrál énekes-dalszerző-producer debütáló LP-je merészebbnél merészebb műfaji hajtűkanyarokat vesz be: mire megszokjuk a prince-es és outkastes szintifunkot és R&B-hiphopot, kapunk az arcunkba egy hamisítatlan new wave-et, raprockot, Bob Dylan-es folkpopot, poszt- és nemposzt-punkot. Ördögien kiszámíthatatlan. HA
18. Mdou Moctar: Afrique Victime
A tuareg sivatagi rock legismertebb kortárs képviselője új közönséghez is eljutott ezzel a lemezzel a Matador kiadónak köszönhetően, de a felszárnyaló rockos dalok és a gitárhősködés helyett a közösséget központba helyező, finomabb akusztikus darabok nemcsak akkor nyűgöznek le, ha először hallod őt. RA
19. Silk Sonic: An Evening With Silk Sonic
Bruno Mars és Anderson .Paak a hetvenes évek Motown-soulja és funkja előtt tiszteleg, egyszerre kikacsingatva (vicces szövegek, zenei utalások tucatjai) és a legapróbb részletek hűségére is odafigyelve. Lehet, hogy semmi nem utal arra, hogy ez egy 2021-es lemez, de 2021-et elnézve ez nem is baj. RA
20. Blawan: Woke Up Right Handed
A keményebb, pszichedelikus techno brit mágusa sosem árasztott el minket sok zenével, viszont minden megjelenése komoly figyelmet követel. Az idei évet egy ötszámos EP-vel zárja, ami túlszárnyalja az életműve javát, pedig ennél kísérletezőbb, elborult hangulatban ritkán volt eddig. VZ
- - - - -
A Recorder-szerzők kedvencei, amik nem kerültek a közös listára:
FRANK OLIVÉR - Newspeak: Turn
Az otthon, Japánban kis klubokban játszó, de amúgy a globális zenepiaccal simán kompatibilis Newspeak az eddigi legerősebb anyagán megint azt bizonygatja, hogy a szerethető indie hangulat és a már-már nevetségesen slágeres stadionrock igazából mennyire jól összepasszol egymással, és ezt készségesen elhisszük nekik.
GREFF ANDRÁS - Bummer: Dead Horse
Ahogy a láncfűrész sem szorul a feltalálása óta különösebb újratervezésre, úgy az amerikai noise-rock sem igényli a reformátorokat. A missouri trió nyíltan az Unsane-féle vérengzésre teszi fel a téteket, és a Dead Horse-on markolatig tolja a bökőt. Ahogy kell. Ahogy mindig kéne.
HUSZÁR ANDRÁS - Courtney Barnett: Things Take Time, Take Time
Három évvel az útkeresős, introvertált, grunge-rockos Tell Me How You Really Feel után az ausztrál slackerkirálynő visszakanyarodik az első EP-k még visszafogottabb lezserségéhez. A bő félórás album lehet, hogy elsőre nem üt akkora nagyot, de minél többet időzök vele, annál kedvesebb lakótárs.
KRISTÓF NORBERT - Skullcrusher: Storm In Summer
Egy haveromnak az a kedvenc pillanata egy dalban, amikor akkordot vált a gitáros és suvickoló hangot adnak ki a húrok. Hallgassuk hát egy EP-n át ezt a pimaszul fiatal és egyedi lányt, ahogy megmutatja, mennyire nagyon mindegy minden, ha valaki tud jó dalt írni és egyszerűen csak érezni.
RÓNAI ANDRÁS - Mainliner: Dual Myths
2021-ben a The Body-lemez mellett a japán pszichedelikus rock fura ékköve tudta a leghatékonyabban ledarálni az agyamat, és erre sokszor szükség is volt. Olykor monomániás riffelés + épp’ hogy darabokra nem hulló ritmusszekció + éteri ének, máskor a káoszba zuhan, de oda is jó vele menni.
SOÓS TAMÁS - Iotunn: Access All Worlds
Kozmikus progmetál, valahol a reszelős, göteborgi death metal és az epikus space rock között félúton. Az eddig totálisan ismeretlen dán Gers fivérek első lemeze közel egy évtizeden át írt csúcsmű a Barren Earth és a Hamferð hörgős tenorjával és tökéletességig csiszolt, tízperces űreposzokkal.
VELKEI ZOLTÁN - Erika de Casier: Sensational
Nagyon rég szólt utoljára ilyen jól a millenniumi R&B. Erika de Casier második lemeze tele van gyönyörű vokálokkal és tökéletes aláfestőkkel, az pedig csak még különlegesebbé teszi a Sensationalt, hogy sokszor triphop és breakbeat elemekből építkezik.
A listát Greff András, Huszár András, Kristóf Norbert, Pawlowszky Tamás, Rónai András, Soós Tamás és Velkei Zoltán szavazatai alapján állítottuk össze.
