„Ez a zeneírás kirántott egy mély gödörből” – Palya Bea-interjú

2022.04.15. 11:52, soostamas

Ma jelent meg Palya Bea új albuma, a Lisztes Jenő cimbalomművésszel duóban rögzített, a válás utáni újjászületésről szóló Tüzet viszek. Hogyan jutott el ehhez a bátran letisztult, izgalmasan minimalista hangzáshoz? Miért dolgozik már jó ideje ősi szimbólumokkal és mi az a belső tűz, ami hajtja? Többek közt ezeket is átbeszéltük az énekes-dalszerzővel a népzenéhez fűződő viszonyán keresztül, de persze szóba került sok minden más is a járvány idején megélt identitásválságától addig, hogy mi lett még az önkifejezésnél is fontosabb az életében.

Mit adott neked a népzene kiskorodban?

Én a magyar népzenében nőttem fel, ez volt a zenei anyanyelvem. ’80-as évek eleje, magyar falu, Bag. A rádióból Neoton Família és Michael Jackson szól, a kultúrházban mezőségi, moldvai, székely és dunántúli népdalok és néptáncok mennek. A zenetanárom, Rónai Lajos figyelt fel a hangomra, és adott nekem egy moldvai gyűjtést, ami egy archaikus moldvai imádsággal kezdődött (Én felkelék jó reggel hajnalba). A nénivel, aki a kazettán énekelt, nagyon intim, afféle mester-tanítvány viszony alakult ki köztünk, holott soha nem találkoztam vele. Olyan érzés volt, mintha odaülne mellém, és csak nekem énekelne. Úgy hívták, hogy Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona. Csak egy szál ének volt, nem kísérte semmilyen hangszer. Az én első fellépéseim is ilyenek voltak. Van a dallamvonal és van a szó, és semmi más nem hiányzik, mert ezek által annyira kiélesedik a dal jelentése, hogy azonnal látom magam előtt a képzeletbeli filmet.

Emiatt az intimitás miatt tetszett neked jobban egy népdal, mint a Neoton Família? A legtöbb gyerek akkoriban is inkább a Don Quijotét énekelte, nem a moldvai népdalgyűjtést.

Volt valami mágikus a népdalok hangulatában. Gyönyörűnek hallottam a dallamokat. Sokat számított az is, hogy Bagon nagyon erős népzenei közösség volt, amelyben egészséges versengés zajlott, hogy ki tud több népdalt. Sikk volt jól ismerni a népzenét. Hallgattam a Neotont, Michael Jacksont és Whitney Houstont is, de a popzenéhez kevésbé jutottam hozzá. ’83-ban, amikor Lajos bácsitól megkaptam azt a kazettát, egy hétig nem mertem neki megmondani, hogy nincs min lejátszanom. Szegény család voltunk, nem volt magnónk. Néha szólt a rádió, de a fix pont az a „népi” volt heti háromszor, plusz a versenyek, fellépések a Muharay Népi Együttessel. A népzene hozott össze minket.

EZ TÉNYLEG MIND BENNE VAN EGY NÉPDALBAN? A LEGJOBB NÉPDALSZTORIK.

Ha nincs ez az összetartó népzenei közösség, akkor lehet, hogy ma nem is zenével foglalkoznál?

Jó kérdés. Talán akkor is. A családunk mindkét ágán örököltem a zene iránti érzékenységet. Anyai nagyapám, Sztáncs Lázár nagyon szépen énekelt és bőgőzött. Roma származású ember volt, egy kis faluban, Magyarcsanádon élt. Egyetlen töredékes felvétel maradt meg tőle, két magyarnótát énekel. Ezt rátettem az Egyszálének lemezre, vele énekeltem duóban, a félbemaradt versszakot befejeztem, ez lett az Tata nótája. Lázi bácsi, ahogy a faluban hívták, mindig énekelt, lassan vette a szavakat, lassú tempót fogott minden nótánál, és elképesztő kifejezőereje volt. Kulcsfigurája volt a zenetanulásomnak, mert bár nem éltünk együtt, amikor láttam a Tatát, mindig elénekeltem neki a moldvait. Ő támasztotta a fejét a viaszkosvászon terítőre, óriási fülei voltak, amelyek – kislányként úgy láttam – egyre csak nagyobbra nőttek, ahogy engem hallgatott, és amikor elénekeltem a dalt, azt mondta, „jól van, fiam”. Majd odafordult anyámékhoz: „Meglátjátok, ott fog ez énekölni fijam a tévébe”.

Sokáig azt hittem, hogy ez csak a családi legendárium része, de múlt nyáron énekeltem Kecskeméten, és a koncert után odalépett hozzám egy hatvan év körüli pár, hogy ők magyarcsanádiak, és ahogy engem néztek és hallgattak, olyan volt, mintha a Lázi bácsit hallanák. Mesélték, hogy milyen szépen énekelt a kocsmában, és amikor dicsérték a hangját, ő mindig azt felelte, hogy „jó, jó, de majd meglátjátok, az onokám, na az majd énekölni fog a tévébe”. A Tata érezte, hogy a zenében, ami a generációs vonalon csak gyűlt-gyűlt (a Palya ági nagyapám is sok hangszeren játszott és a szüleimnek is van érzéke a zenéhez), én kaptam ahhoz lehetőséget, vagy elég bátorságot, hogy ezt a világnak is megmutassam.

Énekeltél a Zurgó Együttesben és a Laokoón csoportban is. A moldvai zenét játszó Zurgó sok, utánatok jövő zenésznek lett fontos referenciapont, legutóbb Szász Veronika (VENI) dicsérte a táncházlemezeteket. A Laokoón csoportról pedig egyszer úgy fogalmaztál, hogy ott született meg az alkotói egyéniséged.

Már a Zurgó is meghatározó alkotóközösség volt számunkra. Ahogy azt a lemezt összeraktuk, az sok alkotói ajtót kinyitott bennünk. Jánossy Bélával vettük fel a Főnix Stúdióban, aki a Muzsikás lemezein is dolgozott, és ez nekünk akkor valami elképesztő, felfoghatatlan dolog volt. A Zurgóba úgy kerültem, hogy Nagy Bercel levadászott a Bartók Táncegyüttesből, ahová 15 évesen elhívtak táncolni és tanítani, miután felkerültem Budapestre az Apáczai Gimnáziumba. A moldvai zene, amit a Zurgóval is játszottunk később, nagyon jött fel akkor, de még kevésbé volt ismert, mint az erdélyi zenék, például a széki, a mezőségi. A Zurgóval sokat jártunk Moldvába gyűjteni, táncházaztunk, népzenéket és népdalokat tanítottunk. Hét csodálatos évet töltöttünk együtt.

A Zurgóval nagyjából egyidőben történt, hogy az Almássy téri népzenei fesztiválon odalépett hozzám Gryllus Dani fia, a Samu, hosszú copffal, és egy másik gitáros fiú is, és kérdezték, hogy „Ismered a Kenyerest? Úgy van a dallama, hogy…” Eldúdolták, történetesen az Én felkelék jó reggel hajnalban dallamára. Mondom, „srácok, hogyne ismerném, mutatom, hogy van eredeti dal” – és elénekeltem. „Jössz vasárnap próbálni?” „Hogyne mennék.” Így kerültem be a Zurgóval párhuzamosan egy urbánus közegbe. A Zurgó egy ártatlanabb, népzenei korszakhoz, a táncházak idejéhez kötött, míg a Laokoón csoportban budai polgárgyerekek zenéltek a Gryllus família pincéjében, köztük Bacsó Kristóf, aki most a jazztanszakot vezeti, Pálhegyi Máté fuvolista, aki Bécsben tanít, Halmos András dobos, aki a Magyar Zene Háza egyik programigazgatója, és a zenekart vezető Gryllus Samu, akivel máig zeneszerzői-testvéri kapcsolat fűz össze minket.

A Laokoónnal bekerültem egy olyan alkotói rendszerbe, ahol nem csak az utánzás, a megőrzés jól ismert népzenei módszere volt jelen. Bár a Zurgóval is elkezdtünk öntörvényűen alkotni, de a Laokoónban még inkább felszabadultam. Ráébredtem, hogy másféleképpen is lehet kanyarítani dallamokat, más ritmusokat is alkalmazhatok. A Laokoónban is volt egy műhelyszerűsége az alkotásnak, emlékszem, hogy ülünk a Grylluséknál és tizenegyen tizenegyfélét tapsolunk, mert épp egy poliritmikus zenét tanulmányozunk. A mai napig, ha összejövünk Gazda Bencével, a Budapest Klemzer Band hegedűsével zenélni (aki szintén ott volt velünk a Gryllus-pincében), kapásból bedúdolunk bármilyen bonyolult Laokoón-témát… Igen, nekünk az volt a zenetanulás bölcsője.

Ott született meg benned az a felismerés, hogy te nem leszel népdalénekes, hanem a saját képedre formálod ezt a zenei örökséget?

Nem voltam ennyire tudatos, de megéreztem, hogy van másik út is. Ha akkor beszélgetünk, azt mondtam volna, hogy szeretem ezt is, azt is. Fiatal, nyitott fülű lány voltam, aki falta az újonnan megjelenő Fonó-kiadványokat. „Úristen, ezen van szefárd, ezen cigány, ezen meg bolgár zene!” Akkor még nem volt internet, vadásztuk a kiadványokat, Szalóki Ágival cserélgettük a kazettákat. A Laokoónban indultam el azon az úton, hogy ha alkotóelemeire bontom a magyar, a bolgár és a cigány népzenét, utána szabadon összerakhatok belőlük egy új egységet. A népzenei közegben nagy vita van arról, hogy mi számít autentikusnak, de az eredetiség kérdését én sokkal inkább gondolom egy belső, esztétikai, vagy akár lélektani kategóriának, mintsem történetinek. Engem sokkal jobban érdekel, hogy az énekes átüt, átragyog-e az éneklésén, mintsem hogy ugyanúgy énekli-e az adott dalt, mint Fülep Mari néni Székről. Félre ne értsd, nagyon jó, hogy vannak hagyományőrzők, szükség is van rájuk, de én mindig is inkább hagyományérző voltam. Nagy személyiség voltam és vagyok, átütök a dalokon, pont, mint nagyapám. Belőlem sok minden kikívánkozik.

PALYA BEA KEDVENC 2021-ES ZENÉI.

Ez mikorra kristályosodott ki?

Nem tudnék egy pontot mondani. Ha mégis muszáj, akkor a 2004-es Álom-álom, kitalálom énekelt meselemezt emelném ki, amelyet Gryllus Samuval és Bolya Mátyással írtunk. Matyi ma a Népzenei Tanszakot vezeti és zurgós kollegám volt. Akkor vált világossá, hogy nemcsak egy dalban, hanem akár egy énekelt történetben is össze tudok rakni egy új egységet. Ezt az énekelt mesét gyerekekkel gyúrtam ki a Marczibányi téri táncházban, ahol rózsakereső meséket játszottam velük éveken át, miután rájöttem, hogy sokkal könnyebb őket zenetanításra fogni, ha van hozzá egy képzeletbeli világ, amiben mozoghatnak velem. Az anyukák évekig úgy köszöntek nekem az utcán, hogy „álom, álom, kitalálom”, mert a gyerekeik hipnózisban hallgatták a lemezt. Hozzáteszem, ebben a Vogronics Zsuzsi festményeivel díszített, gyönyörű kiadvány és CD booklet is nagy szerepet játszott. Komplexusos parasztlányként bármennyire is nem bíztam magamban, ezután nehéz lett volna azt gondolni, hogy nem vagyok alkotó. Sok kételyen át vezetett idáig az utam, sokáig nem voltam biztos az értékeimben. Azt mondták rám, hogy túlmozgásos vagyok énekesként, és egy idő után már nem esett jól felvenni a népi ihletettségű ruhákat.

Ezt egyszer úgy fogalmaztad meg, hogy „Én voltam a furcsa lány, aki a népzene felől érkezett, de ott nem volt elég népi egy idő után.”

Igen, és ebben nem volt harag, csak természetesség, hogy már nem az a kényelmes számomra. Mint amikor a kígyó levedli a bőrét. Annak, hogy dalszerzővé váltam, egészen hosszú, évtizedekes folyamata volt, sok-sok felismeréssel. Ha ma azt énekelném a lányomnak, hogy „Szánt a babám, csireg-csörög, sej-haj, a járom”, akkor nem értené, mert nem tudja, mi az a járom. Ugyanakkor nagyon fontos alapérzelmek vannak a népdalokban, amikre ma is ráismerhetünk. Az egyik nagy találmányom az volt, hogy távkapcsolatban élni ugyanaz az érzelmi helyzet, mint amikor a népdalokban elvitték a fiút katonának, és a lány nem látta őt három évig. Ezért is tudtam mélyen azonosulni a népdalokkal, de egy idő után nem volt elég, hogy az érzelmi mag ugyanaz, a saját szavaimmal akartam azt megfogalmazni. „Ami én volnék, az mind egy bőröndbe belefér, / Pakolom, s föladom, csak ennyi, mért sírnék.” (Sofia Express)

AZ UTÓBBI HARMINC ÉV LEGFONTOSABB MAGYAR FOLKLEMEZEI.

Volt bennem egy modernitás- vagy személyesség-igény, hogy a saját történetemet énekeljem meg, de olyan mélyen, hogy mások is tudjanak hozzá kapcsolódni. De ugyanez zajlott a régi kultúrák énekeseinek lelkében is: arról daloltak, ami őket személyesen foglalkoztatta. És minél archaikusabb egy zenei kultúra, annál szabadabban variált az énekes az építőelemekkel, a fejében keringő szöveg- és dallammagokkal. Sok moldvai gyűjtést ismerünk, ahol kétsoros versszakra ráraknak négysoros szövegeket, ami pont nem jön ki, de nem baj, mert ez a szabadság kellett ahhoz, hogy a népzenész kifejezze az aktuális érzelmi állapotát és énekelve üzenjen a közösségnek. Én is pontosan ezt csinálom, csak létrehoztam saját építőtéglákat. A szöveg- és dalírás során leástam egy nagyon személyes szintre, paradoxon módon pont azért, hogy a közösségnek tudjak üzenni és adni. A Tüzet viszek dalok a lelkem olyan mély bugyraiból törtek föl, hogy az a mélység már érinti a közös, tudattalan tartalmakat. Hiszen mindenki volt már a szívében összetört, mindenkit bántottak így vagy úgy, mindenki szeretni akar és szeretve akar lenni.

A Nő bookletjében még azt írtad, halálosan idegesít, ha népdalénekesnek hívnak. Nehéz volt levetkőzni ezt a képet? Mennyit változott az évek során ehhez a viszonyod?

Most már nem idegesít, mert a népzene volt a zenei bölcsőm, de 450 dal és 20 év dalszerzői tapasztalat után már mondhatom, hogy az én szupererőm az, hogy új dalokat tudok írni. 2013-14-ben ez még rosszabbul érintett, akkor még programszerűen kellett mondani, hogy bár a népzene felől jövök, nem vagyok népdalénekes. A népdaléneklésnek akkor még volt számomra egy olyan asszociációs mezője, hogy a népzenész az népi ruhát vesz fel, és úgy énekel, mint Mari néni Székről. Ami egyébként csodálatos dolog, de személy szerint én a világot úgy tudom előrevinni, ha – jó értelemben – gátlástalanul és öntörvényűen új egységeket hozok létre, természetesen a bennem élő népzenei ihletettségű múlttal. Így tudok egy új, élettől lüktető közösséget egybeénekelni, amelynek tagjai növekedni és gyógyulni akarnak.

KRÚBI ÉS DÉ:NASH A MAGYAR NÉPZENÉRŐL.

A saját dalaidat mennyiben határozzák meg mai napig a népzenei hatásaid? Mi az, amit meg lehet őrizni, át lehet vinni a népdalokból a könnyűzenébe?

A népzene adott nekem egy dallam- és ritmuskincset, és vele egy ízlést, ami meghatározza, hogy mit hallok szépnek. Nagyon szeretem a nagy ívű dallamokat, amelyeknek nagy a hangterjedelme, és érdekesen fut a dallama, mert nem egy zongora vagy egy gitár mellett találták ki. A népzenében sokszor egy szál ének volt, aminél nem feltétlenül a harmónia vezette a fület, hanem a belső képzelőerő. A népzenéből fakad a dallamformáló képességem, az, hogy én tényleg csak dallamokat meg ritmusokat kreálok, néha nagyon egyszerű basszusvonalat. Gryllus Samu gyakran mondja, hogy „Jé, de fura helyre lépsz ezzel a dallammal, nem az lenne a logikus.” Én viszont úgy hallom jónak, és ettől lesz egy furcsa dallamtapadása az embereknek, ez a helyzet például a Szabadon vagy a Szaladós című dallal.

Emellett van egy ritmikai igényesség is, ami a cigány, a bolgár, a szefárd zenéből, és valamennyire az indiai tanulmányaimból fakad. Ez azt a hiányosságomat is elfedi, hogy a harmóniákhoz kevésbé értek. A dallam és a ritmus kapcsolatához, a grúvokhoz, a keleti ritmusokhoz viszont jól. Gyakran ritmusokat dudorászok, amik törzsi hangulatokhoz vezetnek el. A harmadik komponens pedig a jelentés, hogy mit énekelek. Ebben az az igényem, hogy mások számára is érvényes tartalmakat fogalmazzak meg. A korábbi alkotói szakaszaimban az önkifejezés volt a fontos, most sokkal inkább a szolgálat. Paradox módon ez akkor történik meg, ha minél személyesebb a szöveg. És ott van még a hangzás, hogy a gitár helyett a cimbalmot, a buzukit, az oudot, azaz bolgár vagy keleti zenékből jövő hangszereket hallok izgalmasnak (bár a cimbalom hungarikum is), amelyek pengenek-zengenek, és nem feltétlenül a popzenei hangzást hozzák.

Az utolsó szint pedig az, hogy hogyan találkozik mindez egy dalban. Sokat gondolkodom és kísérletezem azon, hogy a zenének és a szövegnek megszülessen egy egysége. Például a Hívlak téged esetében, ami arról szól, hogy a generációkon átörökített nehézséget hogyan írjuk át, és idehívom az előttem élt nőket, hogy a kislányaimnak jobb sorsa legyen, egy keleties bevezető után egy bolgáros hétnyolcad és egy saját dallam vezeti a tartalmat. A bevezető írásakor egy olyan szöveget használtam, amit korábban írtam, Lili lányom első szülinapjára. A nő különböző archetípusait vizualizáltam magam előtt, nyíló tulipán, ezeréves tölgy, és a dallam vonalával ezeket a belső képeket rajzoltam körbe. A tulipánnak is megvan a maga dallamíve, az ezeréves tölgynél meg behozok egy másik hangot a skálán. Ezek tűnhetnek technikai dolgoknak is, de valójában az van, hogy a dallam és a szöveg egy helyről születik.

Arra törekszem, hogy ne az legyen, hogy a jó komplex dallam elhordja a kicsit középszerű szöveget, vagy fordítva. Nagy példaképem Joni Mitchell, aki saját maga írta a szövegeit és a dallamait, és a belső hangulatait próbálta megfogni a dalaiban. Nála találtam meg azt az igényességet és komplexitást, a zene, a szöveg és a hangzás olyan találkozását, ami engem megérint, mert a szavakat megröpteti a dallam. Én is ezt szeretném elérni.

PALYA BEA KEDVENC NŐI ELŐADÓI.

Miért lett fontosabb számodra a szolgálat az önkifejezésnél?

Mert ebbe az életszakaszba értem. 46 éves vagyok, van két gyerekem, megéltem már sok sikert, kiadtam 18 lemezt, énekeltem a Carnegie Hallban. Bejártam a fél világot, és közben aktívan beszélgettem a közönséggel, figyelem, mi történik. Nagyon szeretek segíteni, adni, és fontosnak tartom azt is, hogy kialakuljon egy közösség körülöttem, és az növekedjen, hogy emberek tudjanak változni olyan irányba, amilyenbe a szívük diktálja. A szolgálatnak talán az is célja volt, hogy ne legyek olyan furcsa csodabogár, ne maradjak egyedül az „én nem autentikus népzenét akarok énekelni, hanem új dalokat írni” dologgal. Lehet, hogy a Nő idején még bennem volt az, hogy jaj, nem értenek eléggé, de mára ez feloldódott, és átcsapott abba a szeretetteljes érzésbe, hogy „Úristen, értenek, szeretnek és rengetegen követnek, és növekszenek a zeném által”.

A szolgálathoz hozzátartozik az is, hogy nemcsak dalokat írok, hanem 2018 óta tanítok is. Megtanultam struktúrába rendezni és átadni másoknak, amit dalszerzőként csinálok, és alig befogadható az a gyönyörűség, amikor látom a tanítványaimat átváltozni a zene által, a dal tüzében. A csodálatos az, hogy ezt ők maguk érik el, mert én csak eszköztárat tudok adni nekik, és azt tanítom, hogy énekelni csak énekelve lehet megtanulni. Ha az érzelmi nehézségeket át akarod énekelni magadon, ahhoz bele kell menni azokba az érzelmekbe. Ez a csinálás ereje, amitől a dolgok aztán megváltoznak. Jelenleg egy kevert (online/offline) formában oktatok, ami ezért csak egy kis csoportnak, max. 10 főnek elérhető, ami általában egy éjszaka alatt betelik, így a következő lépés az, hogy januártól sokak számára elérhetővé válik az Énekelj a saját hangodon online kurzusom.

A dalaid személyessége ezzel együtt is megmaradt, mélyült. A Tüzet viszek lemezt Szombat Éva képeire írtad, amelyek a 2018-as Hazatalálok albumhoz készültek, majd Lisztes Jenő cimbalomművésszel vetted fel. Miért nyúltál vissza ezekhez a fotókhoz?

Mert nem hagytak nyugodni, remegett a hasam, amikor rájuk néztem. Scherer Vera, a menedzserem azt mondta, hogy olyanok, mint egy ultrahangkép. Az újjászületésed lenyomata képekben. És azt éreztem, hogy az újjászületést zenében is meg kell írni. Ez egy hosszú, három évre kiterjedő folyamat volt. A fotók 2018 júniusában készültek, aztán 2019 januárjában elrepültem Ázsiába, és azon az úton kigurult belőlem nyolc vers, amiket később, 2021-ben és 2022-ben úgy énekeltem fel, ahogy akkor megírtam őket. Közben jött a Covid, ami eléggé megviselt lelkileg. Ezt látva Vera megkérdezett, hogy nem akarok-e zenét írni. Akkor felhívtam Lisztes Jenőt, hogy ráér-e, és másnap már próbáltunk, két nap múlva pedig stúdióztunk. Ez a zeneírás kirántott egy mély gödörből. Nagyon erős változások történtek bennem a zenélés révén, és direkt választottam egy minimalista hozzáállást, hogy ez érvényesüljön. Ketten játszunk a lemezen, csak cimbalom és ének. A szövegek is egyszerűek, a hatos tétel például egy permutációs elv alapján működik, a sorokban három szót variálok hatféleképpen. Ugyanazt mondom, csak kicsit másképp. Korábban nem mertem volna ilyen kevés eszközből dolgozni. A Tüzet viszek kezdetű gyerekdal volt az inspiráció, amit megőriztem a lemezen, mert mindegyik dal úgy kezdődik, hogy tüzet viszek vagy hozok, és megmaradtam a felező nyolcas ritmusképletben.

Említetted, hogy sok változás ment végbe benned az albumkészítés során. Mik voltak ezek?

Tamás, drága… (nevet) Egyet el tudok mondani, a többit pedig megírom majd 80 éves koromban. Nagyon mély dolgokon mentem keresztül az elmúlt két évben. Az egyik a Covid utáni válság volt. Volt egy nehéz szakasz 2021 januárjában, miután túléltük a Covidot, nem zárt be a cég és nem kellett kirúgni senkit, de akkor jött az érzelmi válság, hogy ki vagyok én, miről énekelek, kinek énekelek, és van értelme-e annak, amit csinálok. Erre válaszolt az Igen című dal, amiben igent mondok önmagamra, de nem volt könnyű megtalálni, hogy mi az értelmes munka zenészként a Covid éve után. 2020-ban nyalogattam a sebeimet, de 2021-ben elhatároztam, hogy még igenis ebben az órában elindulok próbára és holnapután stúdióba és csinálok egy lemezt. Nem érdekel, mennyibe kerül, a sarkamra állok, mert imádom ezt csinálni, csodálatos alkotók vesznek körül, és elkezdem mozgatni őket. Amikor nekifogtam, nem gondoltam, hogy ekkorát fognak ütni ezek a dalok. Egy idő után az album elkezdte írni önmagát. A 4. és az utolsó tételnél is azt éreztük Jenővel, hogy a szavak, a hangok és az improvizáció véletlenjei vezettek minket a dal megszületése felé.

Ezek a dalok a tűz szimbólumának variálásával mesélnek a válás vagy más kataklizma utáni újjászületésről, teljessé válásról.

A tűz rendkívül sokféle tud lenni: megnyugtat, összehoz, megéget, bánt, szeret. Az biztos csak, hogy a tűz előtt és a tűz után nem vagyunk ugyanolyanok. A tűzben az életet látjuk, de a halált is. A főnixmadár elég a tűzben és a hamvaiból feltámad. És ott van a belső tűz, ami engem is hajt, hogy zenéljek. A vizuális vezetőnkkel, Gryllus Ábrissal a Nő című albumom óta dolgozunk az őselemekkel. Azon a víz volt a fő motívum, tejfehér vízben úszkálok a borítón, aztán jött a Tovább nő és rajta a földszínek, a Hazatalálok és a Tüzet viszek esetében pedig a tűz. (Spoiler alert: az új lemez, amin most dolgozunk a zenekarral, eléggé levegős lesz…)

Fontos ez a szimbolikus gondolkodás, mert én nemcsak önkifejezek, hanem közösséget alkotok. És nem azért, hogy sokan vegyenek lemezt, hiszen már nincs is lemez [a Tüzet viszek Palya Bea első albuma, ami csak digitálisan jelenik meg – S.T.]. Hanem mert szeretném, ha sokan hallgatnák a dalokat és tudnának általuk növekedni. Ebben pedig ezek az örökérvényű szimbólumok segítenek, amikhez bárki tud kapcsolódni. És itt vissza is kanyarodunk a népzenéhez. A zeném, a szavaim, a dallamaim ezzel az ősi kultúrával vannak átitatva, annak is egy kifejezetten archaikus rétegével, a moldvai és mezőségi népzenével, a régi közösségi rítusok emlékeivel. Ezt az archaikus réteget igyekszem felruházni modern tartalmakkal úgy, hogy közben az alján marad valami ősi, ami mindannyiunkban közös. És számomra ettől lesz olyan nagyon igaz.

interjú: Soós Tamás
fotók: Szombat Éva

„BELERAKOM A TESTEMET MINDEN DALOMBA" – KORÁBBI INTERJÚNK PALYA BEÁVAL.