„Sokkal mélyebb érzéseket mozdít meg bennem, mint a legnagyobb rockzenék” – Grandpierre Atilla (VHK)-interjú

Új cikksorozatunkban könnyűzenészek vallanak arról, hogyan szövi át életüket a magyar népzene és miként hatottak rájuk a kedvenc népdalaik. Grandpierre Atillát aligha kell bemutatni: a VHK és a Vágtázó Csodaszarvas énekese-fősámánja világéletében a mindenséget kutató, eksztatikus zenét játszott, amelynek forrásai a népzenék táján keresendők. De minek a hatására született a VHK egyik legnagyobb száma, a Hunok csatája? Hogyan talált rá ősi dalokra álmában, és milyen az igazi parasztzene? Interjú.

Milyen meghatározó élményeid, történeteid fűződnek a magyar népzenéhez?

Amikor bekerültem az általános iskolába, és énekelni kellett, azt énekeltem, ami bennem volt, amit én éreztem, abban a hiszemben, hogy nyilván így értették, és mindenki ezt csinálja. Egy idő múlva a tanárnő közölte velem, hogy botfülem van, és egyest kaptam. Ezt nagyon a szívemre vettem, hazamentem, és elpanaszoltam Édesapámnak (Kolozsvári Grandpierre Endre híres íróról, őstörténészről van szó [balra, 1966 körül]). Édesapám este a térdére ültetett, és elkezdett mesélni arról, hogy milyen érzés az éjjel sötétjében egy erdő mélyén sétálni. Süt a Hold, alig rezdülnek a falevelek, és egyszercsak felragyog egy érzés az ember lelkében, és elkezd énekelni. És Édesapám énekelni kezdte: „Fürdik a holdvilág / Az éj tengerében! Bujdósik a betyár / Erdő sűrűjében!”. Olyan szép volt, hogy sírni kezdtem, és arra kértem Édesapámat, hogy tanítson meg erre az énekre, mert ez olyan szép, hogy ezt én szeretném énekelni. Így kezdődött, hogy kiléptem a botfülűnek minősítettek közül, és elkezdtem ötösöket hazavinni énekből is.

Mennyi minden van egy népdalban! Olvasd el Népdalsztorik-sorozatunkat!

Nagyon szerettem énekelni, és sokat énekeltem otthon. És sok zenét hallgattam a rádióból, a 60-as évek elejétől kezdve. Megvettem a Rádió- és Televízió-újságot, mert abban megvolt a részletes műsor. 16 éves voltam, amikor a Tánczenei koktél című műsorban felfigyeltem a Kászonújfalusi kanásztáncra, amit egy kiváló zenekar játszott a korabeli Shadows együttesre emlékeztető elektromos gitárokon; sajnos mindmáig nem sikerült megszereznem a felvételt, a zenekar nevét sem sikerült megtudnom. Nagyon megragadott. 1968-ban az I. István gimnáziumbeli osztálytársaimmal elmentünk Lengyel Györgyékhez, mert a szülei elutaztak otthonról. Az Úri utcában laktak, 500 éves házban, a falak egy-másfél méter vastag kőfalak. Itt aztán lehetett végre szabadon hangosan zenélni. Ennek során egyszercsak olyan erős zenei indíttatás kapott el, hogy elvesztettem a kapcsolatomat a külvilággal, rohanni kezdtem, egyenesen bele a fal mellett álló szekrénybe, annak az ajtaján dörömbölni kezdtem tiszta erőből, és egyszercsak kitört belőlem egy ének. Amikor vége lett, a többiek hüledezve mondták: nem tudtuk, hogy egy müezzin lakik benned – mert olyan volt, mint egy ősi, keleties fohász. Ez a dal szerepel Irtl Melinda hegedű-kíséretével Az Éden Visszahódítása – 1. című VHK-lemezen A csillagok hívása címmel.

Amikor a 70-es évek közepén megalakult az első zenekarom, a Vágtázó Halottkémek, Édesapám azt mondta: ha örökérvényű zenét szeretnél játszani, akkor fordulj a népzene felé. Ez újabb olaj volt a tűzre, de még nem tudtam, hogy mi lesz ebből. A VHK zenéje teljesen ösztönös volt, semmihez sem hasonlítható. Akkoriban Budapest-szerte elterjedt a falfirka: VHK - tiszta őrület! 1982-ben olvastam Bartók Béla népzene-meghatározását, amely szerint a népzenének két válfaja létezik: a műkedvelő álnépdalok, és az igazi parasztzene, amiben elemi erővel tör ki a nép zenei alkotóösztöne, minden külső befolyástól mentesen, egy bennünket átható természeti erőtől hajtva. Magamra ismertem – ugyanez történt velem, amikor müezzinné váltam. Lassan elkezdett derengeni, hogy ez az én utam. Édesapám tanácsait megfogadva 1984-ben elmentem a Magyar Állami Népi Együttes előadására a Budai Vigadóba. Itt hallottam az Őseink idézése című dalt – de feltűnt, hogy ez az általam nagyon várt dal kivételesen szöveg nélkül hangzott el. Úgy értelmeztem ezt, hogy nyilván tilos volt a kereszténységben az őseinket nyíltan megidézni, ősi királyaink, Nemród, Atilla és Árpád nevét a szánkra venni. Elhatároztam, hogy majd én írok rá szöveget. Ebből született a legnagyobb számaink egyike, a Hunok csatája.

1996-ban egyszer hajnali fél ötkor ébredtem fel arra az álombeli eseményre, amelyben ott voltam 3000 évvel ezelőtt Szibériában, egy tűz körül táncoltunk 12-en férfiak, énekeltünk a tűzhöz, karunk egymás vállán átvetve körtáncot jártunk. Úgy kellett énekelnünk, hogy a tűzből háromszor ránk nevessen egy tűz-manó. Amikor harmadszor is ránk nevetett, annyira megörültem, hogy erre felébredtem. Ebből született a Tündérlány című számunk.

Amikor nem sokkal később felkeresett a lakásomon Misha Maltsev, a szibériai szaka, orosz nevén jakut nép fia, azzal, hogy azt hallotta, sámánisztikus népzenét játszunk, és Misha éppen ilyen ősi népzenét gyűjt Szibériában, és megkért arra, hogy mutassak egyet, akkor a Tündérlányt mutattam meg. Erre holtsápadt lett, és nekem adta azt a dupla nagylemezt, amelyen ősi szakrális szibériai sámánzenéket elevenítenek fel mai szaka zenekarok elektromos hangszereket is megszólaltatva. Amikor meghallgattam, én lettem holtsápadt, mert 99%-ig megegyezett az egyik dal azzal, amit álmomban hallottam, és ami a Tündérlány címet kapta. Később tovább nőtt azoknak az általam álomban hallott számoknak a listája, amelyeknek zenésztársaim segítségével is megtaláltuk a párját, többezer kilométer és többezer év távolságban a mai Magyarországtól.

Nem hagyhatom ki a meghatározó események közül, hogy 2001-ben beszereztem Balogh Sándor Moldvai hangszeres dallamok című, akkor megjelent könyvét, amelynek CD-mellékletén több olyan dalt hallottam, amely számomra az őserejű magyar népzenét jelenti. Ilyen például a Hodorog András, Legedi László István, Róka Szabolcs, Benke Grátzy előadásában hallható Öreg magyaros című hangfelvétel.

Melyek a számodra legtöbbet jelentő folkdalok, együttesek?

Számomra az egyik legtöbbet jelentő folkdal a Fohász egy lóhoz, Vargyas Lajos mongóliai felvétele, amelyet először 1974-ben hallottam a moziban, egy filmhíradóban (akkor még voltak ilyenek).

Úgy éreztem, hogy ebben a népdalban az énekes lelke összekapcsolódik a tájjal, a nép lelkével, és sokkal mélyebb érzéseket mozdít meg bennem, mint a legnagyobb rockzenék, mert azok nem adnak többet annál, amit egy személy él át. Életreszóló nyomot hagyott bennem, felkerült az első és a negyedik Vágtázó Csodaszarvas CD-re is, ebből született a Vágtázó lovak ünnepe című dalunk, ami a mai napig az egyik kedvencem.

A legtöbbet jelentő népdalok közé tartozik a már említett Öreg magyaros, a Serény magyaros, a Keresel, a Bulgárjászka, és ugyanebben a műfajban a Seremoj nevű felvétel. Jellemzésként talán elég annyi, hogy amikor megmutattam ezeket Szónusznak, a VHK basszusgitáros-énekesének, az első perc után láttam, hogy a pupillája megnő, felhúzta a karján az inget, és mondta: nézd! És látható volt, hogy a karján a szőr az égnek állt. Igen, ez az élet igazi elemi ereje a számunkra!

Nagyon értékelem a Téka együttest is, szerintem sokszor közel állnak az őserőhöz és a népzene varázserejéhez is. Nem véletlen, hogy a Téka zenekart hívtam meg, amikor 1997-ben a VHK Az Éden visszahódítása – 2 című nagylemezét vettük fel, és a Régi magyar tánc című dalban együtt zenélünk velük. De nagyon szeretem a Hollóének, a Szelindek, a Pirkan, a Muzsikás zenekar, a Vujicsics Együttes és Kobza Vajk zenéit is.

interjú: Soós Tamás

Olvasd el a Bagossy Brothers Companyvel készült népzenei interjúnkat is!

A VHK legközelebb december 29-én látható élőben a Turbinában, a Téli Fekete Zajon, jegyvásárlás, Facebook-esemény.

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.