„Hogy szól már az a gitár!” – Guruzsmás-interjú

„Az első békási panelben eltöltött félév után fogott meg valami a népzenében” – mondja Bencze Tibor, aki a punkból jött, de a népzenében talált otthonra, s a kettő – plusz a progos, pszichedelikus rock – kombinációjából szülte meg a Guruzsmás sajátos világát, amit nyugodt szívvel lehet a nagyokéhoz, a Barbarohoz vagy a Magurához hasonlítani. Hogyan vezette el a Barbaro gitárosa a csillagkapuig, miért felesleges a 21. században megpróbálni megfogalmazni az igazságot, és tényleg nincs jobb annál, mint amikor az ember beledörmög a kavalba? Az egy-két évre földbe állt, majd év elején feltámadt Guruzsmás gitárosával beszélgettünk.

Milyen meghatározó élményeid fűződnek a magyar népzenéhez?

Kiskoromban és tinédzserként mindig elvágyódtam a környékünkről. A Veszprém megyei Berhidán nőttem fel, ahol akkori fejjel minden egy kicsit lassúnak, piszkosnak és unalmasnak tűnt. Börtönnek éreztem. Később elkerültem Enyingre a nagyszüleimhez, aztán onnan a fővárosba. A nagyobb szabadságért mentem Budapestre, de csak nagyobb börtönt kaptam. Az első békási panelben eltöltött félév után fogott meg valami a népzenében. Már kísérleteztem a korábbi zenekaraimban is ilyen beütésű témákkal, de ez volt az az időszak, amikor olyat hallottam meg egy-egy felvételben – például Éri Péter hosszúfurulya-dallamaiban –, ami felfedte, tisztázta és helyrehozta az „őshaza” és az „én” belső viszonyát.

A nagyszüleim egy archaikusabb életmódot folytattak és az enyingi otthon, a berendezések, a tárgyak, az emberek a faluban, mind-mind visszaadták azt, amit a népzenében hallottam. Kicsit olyan ez, mint a hógömb. Felülről nézve egy apró, zárt rendszer, de különben egészen elképesztő információmennyiség van benne, hatalmas rétegek fekszenek egymáson és mindennek köze van mindenhez. Számomra a népzene mint eszköz és kulturális fogalom nemcsak identitást adott, de tisztázta is a környezetemmel és a gyökereimmel kapcsolatos belső ellentmondásaimat.

Teljesen véletlenül találtam rá a gitáromon ezekre a témákra és onnantól teljesen rápörögtem. Később aztán elkezdtem hangszereket gyűjteni. Nyilván nem vagyok egy virtuóz, de azért elszórakoztatom magam velük. Most már bármelyik stílusban is játszom éppen, egy kicsit mindig belecsempészem ezt a világot. Valahogy a kezemben és a fejemben van. Mindig.

Ezekből a felismerésekből született meg annak idején a Guruzsmás? Hogyan alakult ki ez az egyedi, progos, folkos, punkos, garázsos stílusotok?

Alapvetően én is a punktól indultam, csak mindig csavartam rajta egy kicsit. Számomra a punk mindig is egy kísérleti műhely volt. A korábbi zenekaromban már próbálkoztam ezzel az iránnyal, de azt hiszem az is közrejátszott, hogy elég sok pszichedelikus rockot hallgattam akkoriban, plusz a 80-as évek magyar punkjában is imádtam a kazettás felvételeken ezt a mocskos, visszhangos beütést. A hangzás így már megvolt, de a témák még csak itt-ott csillantak fel, nem tudtam még tudatosan hozzáférni ehhez a zenéhez. Teljesen véletlenül találtam rá egy hangolásra (C,G,G,C,G,G), ami „kiadta” ezt a citerás hangzást. Onnantól szinte magától játszott a hangszer, meg játszik ma is.

Nyilván nem voltunk profi zenészek. Mikor levittem a próbaterembe az első ilyen számot, Az eke rosszabbik oldalán-t, a többiek nem is értették, hogy mit akarok. Négy próbán át ütöttük a témát, mire egyszer csak megszólalt. Attól kezdve ráállt az ő agyuk is. Mivel nem voltunk milliárdosok sem, ezért olyan felszereléssel dolgoztunk, ami volt. Olcsó, egyszerű cuccokból próbáltuk kihozni a maximumot. Ez megint tekert egyet a dolgon. Koncerteken is alig hitték el, hogy a kezemben egy 35 ezer forintos gitár van, a lábam alatt meg egy 20 ezer forintos pedál. Mégis rendre kiabáltak: „Hogy szól már az a gitár!”. Untam már a klasszikus versszak-refrén szerkezetet és 4/4-et. Olyan zenét szerettem volna csinálni, ami magában is megáll. Útközben rákaptam az okosabb zenékre, mint a Barbaro, Gépfolklór és társaik. Nem is értettem, mi történik ezekben a zenékben, de pont ez tetszett bennük. A Barbaro harmadik lemezét vagy két teljes hónapig hallgattam minden egyes nap, hogy mindent magamba tudjak szívni belőle. Közben fürödtem benne.

Bencze Tibor.

Gyakran fel is merül a Guruzsmás kapcsán a Gépfolklór, a VHK vagy a Barbaro párhuzamként.

A VHK tizenéves koromban teljesen felforgatta a világomat. Iszonyú hangos volt, agresszív, mégis tele volt végtelenséggel. Letaglózott. Szerintem egy masszív évet biztos azzal töltöttem, hogy csak őket hallgattam. Utána jött Both Miklós korábbi zenekara, a Magura. Mai napig imádom. A Gépfolklór és a Barbaro is mindig ott hevert előttem, de abban az időben nem is értettem és nem is akartam érteni, amit csinálnak. Érettebb fejjel kattantam rájuk teljesen, annyira, hogy egy koncerten beszélgetésbe keveredtem egy festővel, aki mondta, hogy ismeri Cziránku Sándort, és szívesen beszél vele az érdekemben. Nagyon örültem, de nyilván úgy keltem fel a buli másnapján, hogy jó, hát érdekes beszélgetés volt, de biztos nem lesz belőle semmi. Aztán végül jött a telefon, hogy vasárnap vár a Mester a lakásában. Egy darabig jártam hozzá, és rengeteg dolgot mutatott. Teljesen más megvilágításba került a zene. Értelmi keretet kapott. Már érdeklődtem egy ideje a páratlan ritmusok, a hirtelen váltások és másfajta dinamikai megoldások iránt, de ő volt, aki megtanított arra, hogyan uraljam és irányítsam ezeket a kreatív hullámokat. Az első órán áthangoltatta velem a gitáromat és azt mondta: „Elkísérlek a csillagkapuig, de bemenni neked kell rajta. Most meghalsz, de mire feltámadva kijössz a másik felén, teljesen meg fogsz újulni.” Ilyen értelemben mindenképpen hatással volt és van rám ez a hármas. Olyan erős zenét akartam, mint a VHK, és olyan okosat, mint a Barbaro. Egy ideig ez sikerült is.

SOKKAL MÉLYEBB ÉRZÉSEKET MOZDÍT MEG BENNEM, MINT A LEGNAGYOBB ROCKZENÉK: GRANDPIERRE ATILLA A MAGYAR NÉPZENÉRŐL.

Meddig?

A korszakhatár ilyen értelemben az Üst a gríz felett volt. A Guruzsmás instrumentális korszakában nem kellett arra figyelnem, hogy az éneknek is maradjon hely. Az énekes korszak beköszöntével kénytelen voltam poposabban gondolkodni, hagyományosabb dalstruktúrákat létrehozni. Az Akik mindig elkésnek EP-t a mai napig szeretem, az egy jó anyag lett, de bizonyos értelemben tény, hogy visszalépésként éltem meg én is. Utána sokáig próbáltam kombinálni a két világot, de úgy érzem, hogy ez csak most sikerült, az Új vizeken EP-vel.

Kihívást jelentett, hogyan lehet a magyar népzenét ízlésesen átültetni az alapvetően urbánus és angolszász gyökerű rockzenébe?

Abszolút. A gitárra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy csak rockzenét lehet rajta játszani. Már eleve úgy ül le az ember, hogy ez másra nem is jó. A kihívás tényleg ott van, hogy egy nagyon nyugati dologba kell beleültetni egy nagyon keletit. Ha az ember szépen lehámozza a rockzenéről a nyugati hagyomány mázát, és a népzenéről is lehámozzuk a tradíció héját, lényegében csak hangok maradnak. Ha a gitárra nem a rockzene szimbólumaként tekintek, akkor csak egy eszköz marad. Ha mindent leredukálok a nullára, és egy halmazban újra összekavarom az elemeket, már könnyebb a helyzetem. Megpróbáltam a lehető legjobban szétválasztani ezt a hármat, és egy új rendszerbe foglalni magamnak. Szerintem így sikerült megtartani a népzene eredeti textúráját – ami célom is volt végig – illetve erejét, és ezt kombináltam az angolszász eredetű rockzene technikai lehetőségeivel. A gitár mint kísérleti terep, labor és eszköz a híd volt a két világ között. A post-folk címke ezt tömörítette össze.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a fent is említett hangolásnak köszönhetően nyilván nem úgy működtek az akkordok, mint a hagyományos kvarthangolásban. Ezzel a kvinthangolással gyakorlatilag letiltottam a gitárt a hagyományos működéséről, és belekényszerítettem magam egy teljesen másik világba. A kvintek felfelé és lefelé váltása is milliószor egyszerűbb lett, ami a népzenénél elég nagy előny. A népzenénél hallás után próbáltam megtanulni a dallamokat, ami javarészt sikerült is, de semmi esetre sem akartam pontosan ugyanazokat felhasználni a számokban, legalábbis törekedtem rá. Addig hallgattam és játszottam őket, amíg valahogy ösztönösen kiismertem a természetüket. Onnantól ez beleépült a játékomba. Így sikerült megtartani a textúrát, ami emlékezteti a hallgatót arra, hogy igen, itt valami népzenés dologról van szó, de azért mégis kicsit másképp.

A Guruzsmás 2016-ban.

Mennyiben hatott a gitárjátékodra, hogy időközben megtanultál népi hangszereken játszani?

Még nem vagyok a zenetudományok doktora, de nagyjából tisztában vagyok azzal, amit csinálok. A népi hangszereken való játék nekem a hangjuk miatt is nagy öröm. Nincs annál jobb, mint amikor egy jó nagy üres szobában az ember beledörmög a kavalba vagy a hosszú furulyába. Azt a libabőrt a gitár nem adja vissza. Azt megtanultam az idők folyamán, hogy minden hangszeren nem lehet megtanulni professzionálisan játszani. Gitárosként viszont ezeknek a hangszereknek és a hozzájuk tartozó dallamoknak az ismerete segít a tájékozódásban. Ha ismerem például a kaval működését, gitáron is könnyebben játszom konkrét csángó vagy olyan jellegű témákat. A hangolások ilyen értelemben csak eszközök. Például, ha citerázva gitározom, általában egy vagy két dallamhúrom van, a többi négy-öt zengő.

EZ TÉNYLEG MIND BENNE VAN EGY NÉPDALBAN?

Egyszer azt mondtad, nem szeretnél saját szöveget írni és tartott is magad ehhez: a Guruzsmással magyar írók, költők verseit dolgozzátok fel.

Mindig tetszett a „verszene”, mivel összekapcsolja a két művészeti ágat, de az első ilyen komoly élményem Both Miklós Radnóti-lemezénél volt. Ott ültem Szombathelyen abban a kicsi teremben a lemezbemutató koncerten és azt gondoltam, hogy teljesen felesleges a 21. században megpróbálni megfogalmazni az igazságot, és újabb rock and roll közhelyeket teremteni. A költészetben minden fontos gondolat ott van, mesteri megfogalmazások, mesteri formákban. A Guruzsmás egyébként sem törekedett arra, hogy aktualitásokra reagáljon. Olyat szerettem volna, ami kiállja az idő próbáját, és ha már szövegekről van szó, szintén időtálló tartalomra volt szükség. Írtam szövegeket sokáig, főként a régebbi zenekaraimba, sőt még a Guruzsmás kezdeti időszakában is, de egy Ady, Kosztolányi, Radnóti, Sinka, József Attila és a többiek mellett minden sorom csak dadogásnak tűnt.

A Guruzsmás 2020-ban.

Az Új vizeken című új EP kapcsán elmondtad, hogy egy biatorbágyi alkotói pályázat elnyerése révén készülhetett el az anyag, de mesélnél arról is, hogy mi vezetett 2020-ban – a Mondogatásra való EP kiadása után – a Guruzsmás feloszlásához?

A Mondogatásra való előtti időszak nagyon hosszúra nyúlt. A „klasszikus felállásból” mindenki eltűnt. Az újonnan érkezettek nagyon érdeklődtek a zene iránt, de saját bevallásuk szerint sem voltak elég elkötelezettek. Közben én is kezdtem fáradni és nem vettem már annyira komolyan az együttest. Belőttünk egy szintet, amit nem sikerült elérni. A széken állva megcéloztuk az asztalt, aztán sosem értettük, hogy miért kötünk ki a földön. Voltak persze jó koncertek, meg pozitív élmények, de a Mondogatásra való-nál már olyan zenei kompromisszumokat kellett kötni, amik lényegében kiherélték a Guruzsmást. Végül egy visegrádi koncerten a dobos közölte, hogy a fellépés után ő kilép, ha nem gond. Nem veszekedtünk, hiszen azóta is együtt játszunk, csak más zenekarban, de ez volt a vége. Elfáradtam. Nem tudtam tovább húzni. Borzasztó volt. Én különben a mai napig alig tudom meghallgatni azt az EP-t. Nem szeretem.

„A gazdagabb hangszerpark és a szándék, hogy „egy kiforrottabb, komplexebb és zeneibb irányba” lépjen a Guruzsmás, azt eredményezte, hogy az eddigi erényeket megtartva még izgalmasabb lett a zene” – írtuk az Új vizeken-ről. Gondolom, egyetértesz.

A mostani anyag már régóta érett bennem. A feloszlás előtt már rengeteg témám volt. Ott döntöttem el, hogy nem érdekel, ha nem tudjuk eljátszani egyből, addig gyakoroljuk a számokat, amíg nem sikerül. Ezeket csiszolgattam hosszú ideig. Később arra gondoltam, hogy majd valamelyik projektembe jók lesznek. Végül nyertem ezen a pályázaton itt, Biatorbágyon, szóval egyértelmű volt, hogy meg kell csinálni. Szerettem volna kiélni magam. Arra gondolok, hogy a kis zenekaroknál mindig az van, hogy sok elképzelés nem valósul meg a felvételek során, mert a stúdiózás, lássuk be, iszonyatosan drága, ha egy zenekar nem tudja magát minimum eltartani. Most lehetőséget kaptam arra, hogy sok olyan plusz hangszer kerüljön bele a számokba, ami egy átlagos kislemez-felvételnél nem biztos, hogy sikerült volna.

Persze szerencsém volt a zenésztársakkal is. Mindenki azonnal igent mondott, és a javarészük képzett profi. Király Dávid népzenész barátom például hatalmas segítséget jelentett, hiszen ő volt az egyetlen, aki tényleg behatóan ismeri az autentikus népzenét, és képes is beszélni azon a nyelven. Legutóbb olvastam valahol, hogy nagyon örülnek az Új vizeken EP-nek, de hiányolják belőle az őserőt. Régebben meg az őserőre mondták, hogy olyan, mintha ösztönösen zenélnénk. Nehéz dolog jól lavírozni, de én abszolút elégedett vagyok az anyaggal. Minden benne van, ami felgyülemlett bennem az elmúlt két év folyamán. Különben, legszívesebben azonnal mennék és felvennék egy egész lemezt, annyi ötletem van.

ELFELEJTETT LEMEZEK: 10 REJTETT KINCS A MAGYAR NÉPZENE, ETNOJAZZ ÉS VILÁGZENE TÁRHÁZÁBÓL. KÖZTÜK A VASMALOMMAL.

Végezetül, mik a számodra legtöbbet jelentő népdalok, folkegyüttesek?

A magyar népzenéből a régi stílus mindig közelebb állt hozzám. Nagyon szeretem a hosszú furulyát, citerát, dudát, kavalt, tilinkót, dorombot. Ilyenkor ezeket szoktam előkapni:

Egyszólam – Zöld erdőben táncolnak

Egyszólam – Fa szülte ágát

Magyarországi citeramuzsika

Zurgó – Szíve járását hallod az időnek

Vasmalom – Vasmalom II.

Ezen kívül nagy kedvencem a magyarországi szerb és horvát zenét, de a Balkánról is jöhet szinte bármi.

Söndörgő – Mindegyik lemez zseniális

Vujicsics Együttes – Délszláv népzene

Vujicsics Együttes – Szerb és horvát népzene

Pokláde – Balkántransz

Taraf de Haidouks – Musiques des tziganes de Roumanie

A legújabb kedvencem a Klapa Ošjak Ošjakov pozdrav című lemeze. Életemben ennél szebb dolgot nem hallottam. Kicsit távolabbról ott van még a Yat-kha. Miattuk tanultam meg valamennyire torokénekelni. Mindegyik lemezüket szeretem, de a favoritom az 1995-ös Yenisei punk. Elnyűhetetlen.

Összességében elég eklektikus az ízlésem, a meditatív, nyugalmas daraboktól kezdve az égig csapó őrületig sok minden belefér. Ez attól is függ, hogy merre járok, mivel foglalkozom éppen, vagy milyen hangulatban vagyok. A zenében mindig a dinamikát keresem. Szeretem a mozgást, a hirtelenséget, a vad váltásokat, a lehetetlenségig húzott feszültségpontokat és ezek ellenpontját is, a tűnődést. A népzenében ez mind megvan.

AZ UTÓBBI HARMINC ÉV LEGFONTOSABB MAGYAR FOLKLEMEZEI.

A magyar népzenéből miért a régi stílus áll hozzád közelebb?

Elképesztőnek találtam az első dudás vagy citerás felvétel meghallgatása után, hogy egyetlen hangszer mekkora energiát hordoz magában. Úgy értem, hogy mindenféle stílusok, hangszerek, effektek jönnek-mennek, ezeket meg-megpengetik, megfújják és kész. A régi stílus archaikus rétegei, a pentatónia, a modális skálák, a négy-, öt-, hatfokú dallamok egy letűnt korszak lenyomatai. Van bennük valami mágikus és egészen ősi. Semmivel nem téveszti az össze az ember. A régi stílusra még nem rakódott rá a műzene, illetve a modern korra jellemző zenék és táncok egyéb stílusjegyei. Ezzel nem azt mondom, hogy az új stílus rossz, hiszen ez butaság lenne. A magam részéről inkább úgy fogalmaznék, hogy az új stílus nekem olyan, mintha a tornácon pipáznánk egy nyári este. A régi stílus pedig olyan, mintha titkos jeleket eregetnénk ebből a pipából valahol a végtelen pusztában, időtlenül.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Northern Lights Photo

Könnyűzenészek a népzenéről:

Bagossy Brothers Company

Grandpierre Atilla

Beck Zoli

Kollár-Klemencz László

Pajor Tamás

Dé:Nash és Krúbi

Lábas Viki

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.