„Pajzán népdalokat énekeltünk” – Beck Zoli a magyar népzenéről

Új cikksorozatunkban könnyűzenészek vallanak arról, hogyan szövi át életüket a magyar népzene és mik a kedvenc népdalaik. Beck Zoli, a 30Y frontembere mesél arról, hogyan köszön vissza a népdalok világképe a szövegeiben, mit jelent számára a szólóestjén előadni egy népdalt, és ajánl egy sor felvillanyozóan izgalmas folkzenét.

Milyen meghatározó élményeid, történeteid fűződnek a magyar népzenéhez?

Gyerekkoromat meghatározták a népballadák – olvastam a szövegeket, és valahogyan bevonódtam: pedig nem tudtam semmit a halálról, a szerelemről, a szerelemféltésről. Ezek lettek az életem első szövegtapasztalatai. Olyannyira, hogy azt hiszem, máig meghatározza az írásaim mélyrétegét ez fajta fojtott, naiv vonzalom a tragikumhoz. Aztán gimisként, főiskolásként sok népdalt játszottam – utcazenéltem, tudtam gitáron kívülről például egy teljes Muzsikás-lemezt. Emlékszem, egyszer a Tihanyi Apátság elől azért zavartak el, mert pajzán népdalokat énekeltünk, azokat persze nem a Muzsikástól. Aztán az Ajka-Padragkút Néptáncegyüttes zenekarában játszottam bőgőn, ahol a Kárpát-medencei tánczenei kincs egy részét megismertem. A Jánosi zenekar bőgőse tanítgatott, én meg viszonylag ügyetlenül, de megtanultam valamelyest játszani – jó prímásunk és kontrásunk volt, szóval nem rajtam fordult meg a muzsikánk, mindannyiunk szerencséjére.

BIZTOS NEM DIVATOS, DE MI A SZERETET FELŐL BESZÉLÜNK - A 30Y 21 ÉVE 21 DALBAN

Melyek a számodra legtöbbet jelentő folkdalok, együttesek?

A Muzsikás volt az első, de meghatározó élmény volt a számomra a népzenéből induló Barbaro, és ugyanígy Dresch Mihály játéka. Elemi élménynek és nagy szerencsének tartom, hogy barátomként ismerhetem Horváth Zolit, a Kanizsa Csillagai vezetőjét, a Foku Drákuluj című lemezt máig sokat hallgatom, ahogyan a Parno Graszt is nagy kedvencem. A legutóbbi élményünk a Szászcsávási zenekarhoz kapcsolódik: csodás dokumentumfilmet néztünk meg a moziban néhány hete, László Barna filmje (Isteni kéz) Csángálónak, ennek a zseniális kontrásnak meséli el felemelő, fájó történetét.

A nemzedék nélküli ember előadásába is – talán a népzenéhez való kötődésem okán – belepakoltam egy népdalt. A Szomorú az idő valahogy képes arra, hogy a szerelem és csalódás egzisztenciális élménnyé forduljon át: triviális, vagy legalábbis banális élmény önmagában mindegyikőnké, tudod, nem különböznek az emberi életek túlságosan, miközben valahogy az egyediesítés a vágyunk, de az éppenséggel azzal jön létre, hogy ráismerünk ezekre a kollektív mintázatokra saját magunkban.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: sinco

Olvasd el a Bagossy Brothers Companyvel és Grandpierre Atillával (VHK) készült népzenei interjúnkat is!

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.