„Vajon úgy is elénekelhetem, hogy én még képzeletben sem hordtam soha tűsarkút és nem is tervezek?” – Szász Veronika (VENI)-interjú

2022.04.02. 17:44, soostamas

A népzene még kiskorában kúszott be a bőre alá, az elektronikát a Scooter és a Mátrix lopta be az életébe, a jazzt pedig Diana Krall és Harcsa Veronika. Bata István multiinstrumentalistával alkotott duójában, a VENI-ben ezeket a műfajokat keveri össze csodásan egyedi, intim, kifejező hanggá. Az Anima Sound System-főnök Prieger Zsolt mindegyik új, menőnek tartott hazai női előadónál erősebb és spirituálisabb tehetségnek tartja, és nehéz vele vitatkozni. Szász Veronika április 3-án, vasárnap mutatja be a VENI nálunk debütált új lemezét, Az utat zenésztársaival a Magyar Zene Házában. Ennek apropóján beszélgettünk népdalokról, tűsarkús jazzslágerekről, elektronikába foglalt magyarságról, és arról is, milyen érzés a választás estéjén koncertezni egy végletekig megosztott országban.

Milyen meghatározó élményeid, történeteid fűződnek a magyar népzenéhez?

Nehéz erre válaszolni konkrét élményekkel, mert a népzene valami olyan számomra, ami mindig volt, ezért természetesnek tűnik, mint a levegő. Van és kész, és sosem gondolkodom rajta, hogy miért van és hogy milyen is egyáltalán. A szüleimtől örököltem, akik vidékről jöttek a fővárosba tanulni és magukkal hozták a népzeneszeretetüket. Apám gyakran vitt minket táncházba, és ő nagyon jól táncolt. Sosem tanulta, csak úgy ösztönből csinálta azok alapján, amiket a többiektől látott a faluban. Ez a legmeghatározóbb konkrét élményem a magyar népzenével kapcsolatban, hogy részese lehettem annak, ahogyan apám önfeledten táncol rá, és megélhettem azt, hogy ez milyen sokat jelent számára. A másik meghatározó és felszabadító élményem az, ahogyan a számomra kedves népdalok a saját hangomon megszólalnak. Nagyon élvezem azt a biztonságos közeget, amit nyújtanak. Általuk sok érzelmet tudok átadni anélkül, hogy önmagamról önmagamért beszélnék, és ez felszabadító.

Alapjaiban határozták meg az énektechnikádat a népdalok?

Szerintem igen, mert gyerekként először népdalokat hallgattam a legtöbbet. Abban biztosan hatottak, ahogyan megragadok gondolatokat, és ahogyan a belém égett dallamvilágok a segítségemre sietnek, amikor spontán szeretném kifejezni magam énekben.

Mikor és hogyan fedezted fel, hogy jó hangod van? Változott az évek során a hangodhoz fűződő viszonyod?

Nem emlékszem ilyenre. Az éneklés is, mint a népdalok, családi örökség, és mindig úgy élt bennem, hogy van és kész, és az éneklésen sem gondolkodtam ilyen szemmel, hogy jó vagy rossz, hanem hogy jólesik vagy nem, jó a másiknak vagy nem, összeköt minket vagy elválaszt, segít harmóniába kerülni önmagammal és másokkal vagy nem.

„ÉNEKLÉS KÖZBEN HEGEDŰNEK KÉPZELTEM MAGAM” –VENI-LEMEZPREMIER.

A közvetlen környezetemben mindenki szeretett énekelni, és szépen is énekelt, és jó volt velük együtt énekelni. A nagyapám énekléséről legendák zengtek, a nagymamámat és testvéreit különféle művészek akarták felhozni Budapestre, hogy a Magyar Rádió kórusában énekeljenek. Nagymamám élete vége felé is sokszor zendített rá a közös dalaikra és ugyanolyan mély átéléssel énekelte őket, mint régen. Mindig olyan volt hallgatni, mintha először hallanám. Ezeken a dalokon és a testvéreim szebbnél szebb énekhangján volt szerencsém felnőni, és sok közös éneklésen át vezetett az út a felnőttkorig. Zenélve a nehezebb időkben is jól tudtunk kapcsolódni egymáshoz. Sokszor kísértem a testvéreimet zongorán például, és hergeltem őket, hogy énekeljék ki magukból a feszültséget. Az egyik ilyen kedvencünk Bánk Bán bordala volt, meg a Csiri-biri csárdában. Ezeket nagyon szerettük megáriázni, és ilyenkor jó sokat nevettünk is.

Szóval én nem gondolkodtam ezen, hogy a hangom jó vagy rossz, hanem sokat énekeltem és figyeltem, hogy annak milyen hatása van rám és másokra, és ennek alapján fejlesztettem az éneklési szokásaimat. Amikor elkezdtem általános iskolába járni, az emberek szinte egyből rákaptak arra, ahogyan népdalokat énekelek, ami meglepett, mert addig főleg a rajzolás miatt tartottam magam érdekesnek. Rendszeresen kérték, hogy énekeljek órák közti szünetben például, vagy amikor valakinek születésnapja volt. Aztán egyre többen érdeklődtek, és hamarosan mindenféle iskolai rendezvényeken szerepeltem, szólóztam a kórusban, vittek versenyezni stb. Szóval egy idő után nem tudtam nem észrevenni, hogy az emberek szeretik az éneklésem és ebből óhatatlanul is levontam azt a következtetést, hogy jól énekelek. Aztán ahogyan az iskolában szép lassan megtanultam, hogy nem az a legfontosabb, hogy tudásommal örömet szerezzek társaimnak, hanem az, hogy öt számjegy által objektívnek titulált mércének megfeleljek, úgy idővel a legragaszkodóbb játékaimat és legkedvesebb kapcsolódási rituáléimat is észrevétlenül áldoztam fel a jól teljesítés versenyszagú oltárán, és elfelejtettem, hogy énekelni sem kell, pláne nem jól, hanem az éneklés is egy lehetőség, és leginkább arra való, hogy jót tegyek magammal és másokkal.

EZ TÉNYLEG MIND BENNE VAN EGY NÉPDALBAN? A LEGJOBB NÉPDALSZTORIK.

Amikor beütött a felnőtté válás, és idealista későkamaszként becsapódtam a realitásba, akkor rájöttem, hogy nincs más előre, mint hátra, és elkezdtem minden erőmmel visszaemlékezni arra az időszakra, amikor még keveset tudtam a világról, de annál többet feltételeztem róla. Próbáltam felidézni azt, amikor még bármiben hinni tudtam, és önkéntelenül is arra figyeltem leginkább, hogy amiket csinálok, azok lelkileg is feltöltsenek. Elővettem a régi naplóimat és azok segítségével felelevenítettem az erőforrást jelentő gyerekkori játékaimat, és elhatároztam, hogy ezek alapján új játékokat találok ki, amik rímelnek a jelennel és jól kalkulálnak a felnőttkor sajátosságaival is. Ennek a döntésnek a termése ez a zenei út is, amin járok.

Melyek a számodra legtöbbet jelentő népdalok, folkegyüttesek?

Főleg olyan lemezeket hallgattam, amik táncháztalálkozókon készültek, ezért nehéz az élményeimet konkrét együttesekhez kötni, de arra emlékszem, hogy az egyik első rongyosra hallgatott népzenei album a Vujicsics Együttes ’94-es táncháztalálkozó lemeze és a Zurgó Együttes ’97-es lemeze. Az utóbbit annyiszor meghallgattam és olyan fiatalon, hogy biztosan jelentősen meghatározták a zenei ízlésem alakulását.

És bár a Ghymes nem népzene, de amikor hallgattam, annyira szerettem annak képzelni, hogy néha el is felejtettem, hogy nem az, így máig óhatatlanul is eszembe jut, amikor ez a kérdés felmerül. Emlékszem, hogy amikor Smaragdvárost kölcsönkértem, hogy lemásoljam, akkor még színes összehajtogatós bookletet is fénymásoltam hozzá, ráadásul kétoldalast, ami extrém drága volt, pláne ekkora méretben, szóval ezt a lemezt nagyon szerethettem. A Szárnyas kezű szeretők például egy több százszor lepörgött dal.

A kedvenc népdalaim pedig azok, amiket mostanában is sokszor szoktam énekelni (Régi szeretőmért, Zöld erdőben, Dunaparton, Gyere ki te gyöngyvirág, Szeretőm e táncba, Csillagok csillagok, Hull a szilva, Ekertemben, Erdő erdő). Meg amik még várják, hogy újra énekeljem őket (Folydogál egy patak, Ha folyóvíz volnék, Rózsák, Szegedi halastó – amit egyébként egy bizonyos Kiss Lajos éppen Horgoson gyűjtött be, ahonnan zenész- és alkotótársam, Bata István származik – és a Pünkösdi rózsának az a verziója, amit Pisti tanított nekem néhány éve. Augusztusban Kőszegen volt szerencsém hallani ezt az újonnan megismert verziót, amikor Mizsei Zoltán a helyi harangokkal összhangban énekelte el a Hangzó város nevű programsorozat keretein belül, amit a Hajnóczy Csaba által vezetett MOME-s sound design workshop résztvevőjeként követtem.

Éppen aznap énekeltem el ezt a dalt az egyik árkád alatt, mikor a valódi visszhang hangját vetettem össze a felvételen hallottal és azzal, ahogyan a felvett visszhang visszhangzik. Este pedig ez az ének kerekedett ki a harangjátékból. Érdekes élmény volt, ahogy a Pünkösdi rózsa beköszönt reggel a kapuban és visszatért este harangozáskor. Tiszta volt a fejem és éles a figyelmem, igazi elmetisztító és figyelemélesítő gyakorlat ez, amikor az ember a terepfelvételek kedvéért napokig csendben sétál és hegyezi fülét a számára kedves hangok után, és meg is figyeli, amit hall, nem csak beengedi. Így ez a népdal a Mizsei énekével nagyon beütött, olyan volt, mint léböjtkúra után beleharapni egy érett gyümölcsbe. A kapujelenet óta nem énekeltem el ezt a dalt, de hamarosan sort kerítek rá, mert már jólesne.

AZ UTÓBBI HARMINC ÉV LEGFONTOSABB MAGYAR FOLKLEMEZEI.

A haranghangokból kirajzolódó zene élménye eleve ismerős volt, harangjátékból mi is kavartunk már át saját vagy népdalba. Például amikor a Bazilika Lovagtermében bemutattuk az Unfoldot 2019. május 8-án. Az egész zenei ívet a 21:00 és 22:00 órás harangjáték közé terveztük, és az előre rögzített harangjáték vette át a szót az élőtől, majd visszaadta a végén, a kettő közt pedig elhangoztak a dalok. Így komponáltuk be a koncertbe a Bazilika harangjának hangját és magunkat a harangjátékba, és szimbolikusan így rezegtünk át együtt a valódi és a mesterséges, a jelen és a múlt kapuján. Később más helyszínen is játszottunk együtt a haranggal, szeretjük a harangot, ahogy a népdalokat is.

A VENI zenéjét kezdettél fogva átszőtték a népzenei hatások, de idővel egyre jobban előtérbe kerültek, erre a legjobb példa a Hunnia Recordsnál kijött új lemezetek, Az út.

Szerintem az az oka, hogy sok olyan szokást elevenítettem fel az elmúlt években, amik gyerekkoromban jellemzőek voltak rám, és ezek felerősítették bennem azokat az identitásépítő hangokat, amiket már elfelejtettem, pedig meghatározóak. Sok időt töltök szemlélődéssel, újra időt szánok rá, hogy megfigyeljem a természetet, és sok időt is töltök benne. Elkezdtem újra naplót írni és kiválasztani, hogy mik azok az élményeim, amikre mindenképp szeretnék emlékezni. Újra olvasok és írok meséket és sokat énekelek csak úgy spontán. A szöveg azért lett magyar, mert ez egy konkrét alkotói kihívás volt, ami elé ennél a lemeznél állítottam magam, hogy elejétől a végéig magyarul kell megfogalmaznom a gondolataimat.

Felmerült benned valaha, hogy népdalénekes legyél?

Nem emlékszem rá, hogy valaha is felmerült volna bennem. Mintha csak előre tudtam volna, hogy nem fogok tudni egyféle hagyomány mögé beállni, mert én inkább abban lelem az örömömet, hogy különböző hagyományokat hozok interakcióba egymással.

Egyszer azt mondtad, a népzene számodra a közös motívumkincset és az örök tartalmakat, a jazz a szabadságot, az elektronika pedig a végtelen kísérleti játékteret jelenti. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy ezeknek a stílusoknak a játékba hozásával tudod kibontakoztatni magad?

Ha a kezdetet annak vesszük, amikor elkezdtem felnőttfejjel zenét írni, akkor a válasz igen, mert ezektől a zenei gondolkodásmódoktól és zeneírási módszerektől olyan szemléleti pozíciókat kölcsönözhetek, amik segítségével hatékonyan tudok alkotni és amik hozzájárulnak ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam a mások előtti megnyílásban is.

A kezdet kezdetekor, tehát gyerekkoromban klasszikus zenét és éneket tanultam, mint a nővérem. Kórusba is jártam, vele együtt. Ő szoprán volt, én pedig mezzo, alt vagy tenor, attól függően, hogy hol volt nagyobb a szükség. Mivel neki erősebb hangja volt nálam, és azt sokkal nagyobb hangterjedelemben engedte ki tőlem jóval bátrabban, ezért a kitűnésre otthon az volt az egyetlen esélyem, hogy kipróbálok más stílusokat is. Azt a kihívást állítottam magam elé tehát, hogy felfedezzem és megismerjem a hangomhoz legjobban illő és az éneklésem kifejezésmódjának sajátosságait leginkább értékként megvilágító zenei környezet összetevőit.

A HUNGAROTON-KORSZAK LEGFONTOSABB FOLKLEMEZEI.

Határozott léptekkel indultam el saját irányba, hogy arrafelé feszegessem határaimat, amerre jó eséllyel tovább gördül előttem az alkotói út, és ne olyan célok megvalósításával menjen el az időm, amiket nem én tűztem ki magamnak, vagy nem nekem lettek kitűzve, és amely célok elérése ezért nem fog eltölteni megelégedéssel, és amiért az odavezető lépések sem lesznek örömtelik számomra.

Rendkívül fogékony voltam az újra, ezért a kísérletezés és a felfedezés egy abszolút hozzám illő fejlődési út volt. Az első átütő otthoni sikereimet az angol kiejtésemmel és az amerikai popdalok élethű interpretálásával értem el. Az angolszász dalok világában a nővérem jóval klasszikusabb stílust hozott hozzám képest, ezért mindenki – de főleg ő – le volt nyűgözve, hogy én mennyire modern vagyok. Gondolom, ekkor lettem végleg hithű kortárs, és ekkor erősödtem meg végképp abban, hogy jól áll nekem, ha kísérletezem.

Az elektronikus zene teljesen véletlenül ütött be tízéves koromban, amikor egy barátnőmnél hallottam a How Much Is the Fish című dalt a Scooter No Time To Chill elnevezésű albumáról. Előtte még csak hasonlót sem hallottam soha. Emlékszem, hogy az addigra megismert zenék után ez egy olyan élmény volt, mint amikor bevágja az ajtót a huzat, és rájössz, hogy te milyen rég nyitottad ki magadtól. Ekkortájt jött ki a Mátrix is, amit első és azóta is igaz cimborámmal, Szűcs Antal Mórral néztünk a számítógépén, valami titkos linkkel, 10x10 centis méretben és angolul, tehát se nem láttam, se nem értettem belőle túl sokat, de cserébe előbb nézhettük meg, mint mások a moziban, és ezt nagyon különlegesnek éltem meg. És persze bömböltettük a zenéjét, mert mindkettőnknek nagyon tetszett.

Az egyik kedvenc dalom azóta is a Clubbed to Death, ami 16 évesen elvezetett életem első könnyűzenei zenekarába. Egy nyári táborban megismertem egy gitárost, akinek szintén a Mátrix volt a kedvenc filmje akkoriban és ezt a dalt is nagyon szerette. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy mindketten foglalkozunk grafikával is és nemrég kaptunk rá a jazzre, és hogy mindketten olyanok vagyunk, hogy ha csinálunk valamit, akkor azt nagyon. Meg is hívott a frissen alakuló jazz-zenekarába énekelni, és küldött pár kötelező kortárs „hallgatmányt” is, például Harcsa Veronika Too Early című dalát, amit azóta is sokszor meghallgatok, és még mindig nem unom. Itt ismertem meg Dobozy Ágostont, aki az első közös próbán az egyik kedvenc darabommal, a Fantázia Impromptuvel melegített be. Ez olyan élmény volt, mint egy valóra vált álom. A darab, amit annyi előadótól, annyiszor meghallgattam már, egyszercsak spontán elhangzott élőben és szebb volt, mint bármilyen felvételen.

A kedvenc számom a repertoárból a Diana Krall-féle Fly Me To The Moon volt és Viktoria Tolstoy High Heels című dala. Mennyit gondolkodtam rajta, hogy ezt az utóbbit vajon úgy is elénekelhetem-e, hogy én még képzeletben sem hordtam soha tűsarkút és továbbra sem tervezek. Végül az győzött meg, hogy Viktoria maga énekli, hogy azért hordja, mert szereti onnan a kilátást, ezzel a résszel pedig könnyedén azonosulni tudtam.

És ha csak egyetlen meghatározó elektronikus zenei dalt emelhetnék ki, akkor Dj Bootsie Horseriders Toward The Abyss című dalát mondanám. Ezt mindig is olyan volt hallgatni, mintha elektronikus zenébe foglalt magyarságom volna. Amikor középiskolás koromban cserediák voltam Belgiumban és valakinek meg szerettem volna mutatni kint, hogy milyenek a magyarok, akkor tuti, hogy főztem gulyáslevest, énekeltem népdalokat és megmutattam a Horseriders-t.

Egy duó különösen intim, érzékeny alkotóközösség. Hogyan találtatok egymásra Batta Istvánnal, és miért egészítitek ki ilyen jól egymást?

Teljesen véletlenül találkoztunk, egy alkalmi zenélés kapcsán 2013-ban. Nagyon hamar egy húron pendültünk, egyből beleszerettünk egymás zeneiségébe. Hasonló ízlés és zenei út hozott minket a jelenbe, és nagyon hasonlóak az alkotói és előadói motivációink is. Mindketten szeretünk kísérletezni, szabadon, jólesésből, ösztönből, a tanultakat értőn alkalmazva, de a pillanatra is rezonálva, spontán, a saját ízlésünket követve, népi íztől és kortárs felhangoktól sem mentesen zenélni. És bár szigorúak vagyunk ízlés és minőség tekintetében – önmagunkkal és egymással is –, de mivel megtanultunk visszajelezhetőnek lenni és a másik számára befogadhatóan visszajelezni, ezért együttműködésünk hatékony és jóleső.

Hogyan írsz zenét, szöveget?

Általában egyszerre ugrik be valami szöveg dallammal, többnyire valamilyen érzelmi élmény hatására és olyan gondolat formájában fogalmazódik meg, ami az adott időszakban intenzíven foglalkoztat. Ezeket megjegyzem, felveszem vagy leírom, és később tovább gondolkodom rajtuk. Érlelem őket, ami azt jelenti, hogy megfigyelem, hogy ezek a szimbólumokká tömörült szócsoportok mit juttatnak eszembe, mikor gondolkodtam már hasonlón és akkor mit jelentett számomra, és ezt összevetem az aktualitással. Tehát a saját narratívámat kutatom, hogy rájöjjek, hogy a metaforikus szálak milyen szőttest adnak ki a jelenben. A legnehezebb kérdés számomra mindig az, hogy mit lehet hozzátenni a tiszta ötletmaghoz úgy, hogy az ne szűkítse le a befogadó szellemi részvételének terét, hanem inkább mozgásba hozza kreativitását és játékba hívja fantáziáját.

VÁLSÁGBÓL FELLENDÜLÉS – MAGYAR FOLK ÉS VILÁGZENE, 21. SZÁZAD.

Például?

Például emlékszem, hogy az Út című dal első fele hamar megvolt és azt úgy kereknek is éreztem. Elmondtam, amit szerettem volna, hogy az utat mi írjuk azzal, ahogy járunk rajta, és feltettem a kérdést, hogy végesnek nevezhetünk-e valamit, aminek a végét nem látjuk? De szerettem volna, ha van még egyszer ennyi szöveg, hogy olyan dal-dal legyen, ráadásul verzével meg refrénnel. És az egy nehéz dolog, hogy ha van egy formai szempont és annak akarom alárendelni a tartalmat. Ilyenkor például túl lehet ragozni a lényegi gondolatot pusztán a mennyiség kedvéért, fölösleges tartalommal töltve be a befogadó kreativitásának és fantáziájának szabad kapacitású játékterét. Vagy például olyan képeket hozok be, amik nem gördítik előre az asszociációk folyamát, hanem megosztják a figyelmet. Szeretem, ha a befogadónak lehetősége van rá, hogy saját narratívát alkotva, saját magán átszűrve adjon jelentést a gondolatmagoknak, ezért a dalokban olyat szeretek csak kimondani, ami a kreatív gondolkodás folyamatát elindítja és nem meghatározza. Végül az lett a megoldás, hogy egy másik perspektívából is elmesélem ugyanazt, hogy ez a természet rendje és hogy a remény hal meg utoljára.

Április 3-án, egy meglehetősen megosztott országban zajló választás estéjén léptek fel a Magyar Zene Házában. Ez milyen érzéseket szül benned, és ettől függetlenül mivel készültök a koncertre?

Ez véletlenül alakult így, és nem is szeretnék ezzel túl sokat foglalkozni, mert nekem nem az a dolgom, hogy aktuálpolitikai kérdésekben állást foglalva megosszam a munkásságom köré gyűlt közösséget, hanem az, hogy megtartó élményeket éljünk át együtt és olyan dolgokat tudatosítsunk, amik hozzájárulnak ahhoz, hogy kreatívabban és magabiztosabban alkossunk saját véleményt. Számomra az a fontos, hogy együtt élvezzük a művészetet és egymás társaságától feltöltődve, inspiráltan, fenntartható céloktól vezérelve váljunk el egymástól.

Én ennek az erejében hiszek, én ezért tudok tenni, erre van kompetenciám, ez a hivatásom. Az olyan vita nem is terepem, mert sokkal többet kivesz, mint amennyit ad, amiben az a fontos, hogy ki nyer és kinek van igaza, és nem az, hogy milyen igazi megoldás születik egy valós problémára. Engem az a cél egyáltalán nem motivál, hogy újra és újra legyártsuk a jót és a rosszat, hogy azokat aztán hatékonyan egymás ellen fordítva rövid távú energiaellátáshoz jussunk. A megosztásnak sokkal nagyobb ára van hosszútávon, mint amennyire megérheti beszerezni általa nyereségfüggésünk napi adagját.

„HOGY SZÓL MÁR AZ A GITÁR!” – A PUNK ÉS A NÉPZENE.

Szerintem az építő jellegű, ezért fenntartható kapcsolódásért felelősséget vállaló viták a vagy-vagy helyett az is-is dialógusára épülnek és a metszéspontokat keresik, hogy azokra építkezve együtt tényleg messzebbre jussunk, mint egyedül. Az információs forradalom korszakában, valamint a túlszaporodásunk és a kihalásunktól való globális méretű félelem idején az lenne egy értelmes és előremutató kérdés szerintem, hogy vajon hogyan tudnánk összeadni tudásunkat és együtt megrajzolni fennmaradásunk további térképét. Ebben az apokaliptikus hangulatban egyre kevéssé tűnik fontosnak, hogy a megoldásra ki jön rá jobban, meg előbb meg főleg, és hogy kinek lesznek belőle anyagi javai, vagy hogy ki kinek ellenében fogalmazza meg a sajátjának vélt igazságot. Nem is értem, hogy ezt miért nem unjuk már sokkal jobban, amikor minden képességünk megvan rá, hogy másképp csináljuk.

Szász Veronika és Bata István. Fotó: Olajos Ilka.

Szeretem a koncerteket és minden emberi interakciót a Jumanji analógiájára elképzelni, mert ott a résztvevők csak együtt fejezhetik be a játékot, és ki-ki csak akkor térhet vissza a saját valóságába, ha együtt kivitték azt a pályát, amit közösen elkezdtek. Amikor ezt elképzelem, akkor azt is mindig tudatosítanom kell magamban, hogy bármennyire is szeretek részt venni a megoldásban, nekem is csak egy szuperképességem lehet, mert a többiért mások felelnek.

Ezért nekem nem kell tudnom hangosnak lenni, nem kell mernem közelharcba bocsátkozni, nem kell tudnom legyőzni vagy meggyőzni másokat, mert nekem nem ezekre valók a képességeim. Nekem sokkal inkább az a dolgom, hogy amikor a játékosok kalandozásaik során elvesztik a kapcsolatot egymással és önmagukkal, akkor szelíden emlékeztetem őket arra, hogy merre van a híd. Én ebben a tudatállapotban leszek ott vasárnap, hogy ezt tudom adni, és remélem, hogy bármi is lesz odakint, mi megengedjük majd magunknak, hogy kicsit önmagunkra leljünk odabent és újra felfedezett nyugalmunkból, valamint a közösség támogató jelenlétéből erőt merítve távozzunk onnan.

Bata István és én, valamint Dobozy Ágoston és a vendégekkel kiegészült Discantus kórus, azaz Berkesi Boglárka, Boruzs László, Boruzsné Bűdi Katinka, Dóra Emese, Farkas Alíz, Hajós Nikolett, Ludmány Péter, May Zoltán, Mocskonyi Márton, Mocskonyi-Ligeti Orsolya, Morvay Judit, Nemes Krisztián, Polonyi Artemisz és Seres Laura azért leszünk a színpadon, hogy harmóniába hangoljuk a jelenlevőket és együtt fantáziáljunk tovább az útról.