„Kellemesen groteszk, ha egyszer csak előkerül a tilinkó egy rapkoncerten” – Krúbi- és Dé:Nash-interjú

2021.12.30. 18:45, soostamas

Cikksorozatunkban könnyűzenészek vallanak arról, hogyan szövi át életüket a magyar népzene és miként hatottak rájuk a kedvenc népdalaik. Krúbi progresszív népdalt ajánl, és a gimnáziumi énekórák hatását eleveníti fel, Dé:Nash pedig végigvezet a folkzenei fejlődéstörténetén, ahogy a bicebóca furulyatudásától a balkán folkpunkon és a trance-es etnofolkon át eljutott odáig, hogy élőben már citerás, reverbes-tilinkós kísérettel csapassa a Lehel skrtjét a turulrap-szeánszokon.

Milyen meghatározó élményeitek, történeteitek fűződnek a magyar népzenéhez?

Krúbi: Gimnáziumban az énekórák nálunk többnyire abból álltak, hogy a tanárunk zongorás kísérete mellett népdalokat énekeltünk. Ez az egyetlen szál, ami a népzenéhez köt, ez viszont nyolc éven keresztül minden tanítási héten ott volt az életemben, és mai napig jó érzésekkel gondolok vissza ezekre az órákra. Valószínűleg eleve pozitív hangulattal érkeztem mindig énekórára, hiszen komoly számonkérések nem voltak, nem kellett felelni, házi feladatokat bemutatni, vagy dolgozatokat írni, így egy üde színfolt volt egy olyan óra, ahol az egyetlen feladat az énekelgetés, amit mindig is szerettem csinálni.

ÖNKONTROLL NÉLKÜL - 2019-ES INTERJÚNK KRÚBIVAL ÉS DÉ:NASH-SEL

Dé:Nash: Először általános iskolában kerültem intenzívebben kapcsolatba a népzenével, egyrészt a néptánc-oktatás, másrészt az énekórák és utóbbin a furulyázás által. Mivel azonban ezeknek a kötelező jellege és a kiskamaszlét nem volt jó párosítás, nem mélyültem el annyira a népzene világában. Pár dal azért már akkor is közel került hozzám, többek között a Már Vidrócki emelgeti a bankót című, részben azért, mert jól el tudtam játszani furulyán és ez nem gyakori sikerélményt jelentett, minthogy nem voltam a legszorgalmasabb tanonc. Bár nyilván az, hogy el tudtam fújni, és hogy megszerettem a dalt, oda-vissza hathattak egymásra.

Mik a számotokra legtöbbet jelentő folkdalok, együttesek?

Krúbi: Mindig a Felülről fúj az őszi szél volt a kedvencem. A dallamvezetés és hangulat szerintem sajátos és meglepően összetett, emellett izgalmasnak gondoltam mindig is, hogy minden sor 12/4-re jön ki. Nyilván nem egy avantgarde jazz dal, de a népdalok között egészen progresszívnek hat.

Dé:Nash: Pár évvel az általánosos élmények után találkoztam középiskolai ismerőseim zenekarával, az akkor még aktív és igen kiváló Ethnoboxszal, akik különböző elektronikus hangzásokat vegyítettek moldvai kavallal és pásztorfurulyával. Ez nagyon megtetszett, egyrészt a kaval hangvilága, másrészt az élmény, hogy mennyire jól tud együttműködni kicsit trenszesebb elektronikus zenével. Meg is vettem az első kavalomat, gondolván, hogy az általánosban elsajátított bicebóca furulyaszkilleket olyan irányba kamatoztatom, amit már sokkal inkább a saját világomnak élek meg. Ezzel egyidejűleg kezdtem el felfedezni a balkáni népzene autentikusabb is hibridebb mezsgyéit, és vált kedvenc rendezőmmé Kusturica, kedvenc zenekarommá pedig a Gogol Bordello.

Ez a világ sokszor mutat átfedéseket a magyar folkkal, amikre mindig jó volt rácsodálkozni, de ekkortájt inkább ilyen impulzusaim voltak a magyar népzene kapcsán, meg különböző hangszerek, például a Kaláka által gyakran használt citera. Na meg ami kicsit direktebb, az a Bohemian Betyars zenéje, amit ekkoriban is nagyon szerettem és sok elemet vesz a magyar folkból, de tisztábban ebbe a világba inkább 20-21 éves koromban kezdtem el kutakodni.

Ez egy korai Zajnal-koncert élményéből fakad, ahol ismét rádöbbentem, hogy mennyire szépen trippyn tud szólni a citera meg a kaval együtt. Ezután találtam rá a Muzsikásra és a Csángállóra. Ezek tán a legtisztábban népzenét játszó együttesek, amiket hallgatok, a Zajnal tagjai magukat designer-folk zenekarként írják le, de az ő zenéjüket is igen kedvelem, valamint az Óperentzia és Lajkó Félix kollaborációját is. A magyarországi cigány népzene szeretete viszont már kamaszkoromtól ered, részben a balkáni érdeklődés okán, a Besho Drom, a Parno Graszt és az Ando Drom mind iszonyú jók szerintem.

Ami a hangszereket illeti, a kavaltudásom hosszú esztendőkön át belépőszintű maradt, pár hónapja viszont újra elővettem, és szert tettem három tilinkóra. Azóta is bőszen fújom őket, mert szeretném involválni a számokban, egyrészt mert nagyon kedvelem a hangjukat, másrészt szerintem kellemes groteszkséget kölcsönöz egy rapszerű koncertnek, ha egyszer csak előkerül egy tilinkó és pofátlanul sok reverbbel megszólal. Ez a koncepció idén ősszel debütált az Akváriumban, valamint a citera is felcsendült a Zajnal duóval és két másik kiváló muzsikussal készített Lehel skrtje átiratban. Ezeket mind nagyon élveztem, és úgy éreztem, a közönség is hasonlóképpen volt ezzel, úgyhogy tervezek egyre nagyobb teret nyitni a különböző hangszeres interlude-oknak és a koncertnyitó átszellemülős szeánszoknak.

Visszatérve az együttesekre, avagy a konkrét dalokra, amik közel kerültek hozzám, nem egyszerű pár számot kiemelni, mivel a Muzsikást és a Csángállót is lemezenként hallgatom, de van egy nóta, amihez az elmúlt egy-két évben – különösen téli erdőkben hallgatva – erős kötődést alakítottam ki, ez pedig a Pusztinai nagy hegy alatt Kollár-Klemencz László feldolgozásában.