Velős, visszhangos és néha varázslatos – Ilyen volt a Red Hot Chili Peppers a Puskás Arénában

Telt házas, jó hangulatú, de túl rövid és gyatrán hangosított koncertet adott tegnap este a Red Hot Chili Peppers a Puskás Arénában. A Los Angeles-i funkrockerek most sem húzták be az első csont nélküli koncertjüket Magyarországon, de a hibákért kárpótolt, hogy végre élőben csodálhattuk John Frusciante gitárjátékát, a show-t pedig Flea elvitte a hátán, aki látványosan pazarul érezte magát a felmenői országában.

A hazai RHCP-koncerteknek peches története van. Először ’96-ban, a megosztó/alulértékelt One Hot Minute turnéjával jutottak el hozzánk, és legendásan pocsék koncertet adtak a Kisstadionban. Gyatrán szólt a cucc, a Frusciante helyére lépő Dave Navarro gyomorrontás miatt állítólag végighányta a koncertet, kevesen voltak (félház), és a szétcsúszott zenekar pedig potom egy óra után abbahagyta a koncertet. („Oké, szar az egész” – summázta annak idején a Magyar Narancs kritikusa. „Csapnivaló minőségben, alulexponált hangerővel szól a cucc (még csak nem is a helyi erők állították be), csattog a basszus, a gitár és az ének eltakarva. Funky meg rap meg metál, és nincs mire beindulni – amikor koncertfilmet ad a tévé, az ilyen. Mikor kezdődik a Híradó?”)

Aztán eltelt húsz év, Frusciante visszatért, majd megint lelépett, a Chili pedig 2016-ban nálunk indította a második Josh Klinghofferrel készült lemeze, a „tisztességes, óvatos”, de azért az I’m With You-nál jóval izgalmasabb hangzásokat (producer: Danger Mouse) felvonultató The Getaway arénaturnéját. Előtte megérdemelt hírverést csaptak a mostani koncertjükig már sajnos feloszlott Qualitonsnak, amikor meghallották őket a Four Seasons hotel ablakából a Pontoonon játszani és elvegyültek a buliban, majd adtak két erős, dinamikus koncertet a Sportarénában, amiknek csak egyetlen hátulütője volt: a színpadon nem Frusciante gitározott.

Azóta (újra) helyreállt az univerzum rendje, a tegnap este pedig pont azt hozta, amit vártunk: Frusciante pompás dolgokat gitározott (és vokálozott), a leülős dalokat is megemelte egy-egy szólóval (It’s Only Natural); hiába fantasztikus gitáros Klinghoffer, a Chili Frusciantével az igazi. Ahogy az már a visszatérő lemezen is érződött, nagyon egyben van a zenekar, zeneileg-barátilag is jó a kémia, erről a korábbi turnékhoz képest megritkított kis számközti jamek során is meggyőződhettünk. Flea és Kiedis között ment a cukkolás („Flea, te terhes vagy?”, „Flea, te egy űrhajón vagy!”), bár egy részük messziről érthetetlen, belsős poénnak tűnt, de legalább életet vitt a dalok közti szünetekbe.

A NAGY TÚLÉLŐMŰVÉSZEK VELÜNK VANNAK – A RED HOT CHILI PEPPERS ÉS A JANE'S ADDICTION PÁRHUZAMOS PÁLYÁI.

Ha zeneileg Frusciante varázslatos gitározása jelölte ki az este csúcspontjait, a hangulatfelelős egyértelműen Flea volt. Arra betonbiztosan lehetett számítani, hogy a folyton pörgő-ugráló-megőrülő basszgitárzseni ellopja a show-t, de itt és most még a szokottnál is jobban felspanolta az, hogy Magyarországon játszhat, és így a tiszteletköröket („Annyira szépek vagytok, de jó nektek játszani!”) is hitelessé tették a magyar kötődései. Alap, hogy tökéletesen ejtette a Budapestet, poénkodott Chad Smith tetőtől talpig kék ruhájával („a dobok mögött a Kék Duna”), a These Are The Ways-t („These are the ways when you come from America”) pedig a magyar őseinek ajánlotta, és még az előfellépőknek kért taps után is úgy kurjantotta a „Nas, hu-hu-húúúút”, hogy attól akaratlanul is lelkes lett az ember.

Amitől meg szomorú, az a visszhangos, végig gyengélkedő hangosítás volt. A stadion közepén ülni (főleg Nas fellépése alatt) olyan érzés volt, mintha a túlvégen egy focimeccs zajlana, ahol folyamatosan skandál a tömeg, úgy morajlottak a visszavert mélyek, plusz az ováció; a felső karéjokról pedig sokan arról panaszkodtak, hogy alig jutott el hozzájuk a hang, az is szétcsúszottan, torzultan, de állítólag a keverőpult környékén se volt sokkal jobb a helyzet. Ez volt az első nagyszabású koncert a felújított Puskás Arénában, és a helyszín nem vizsgázott jól, amit tovább tetézett, hogy a zenekar is végig technikai problémákkal küzdött, Kiedis többször is kirohant a technikushoz, panaszkodott, magyarázott, de a helyzet nem igazán javult az este során.

FÜLÖP PÉTER AJÁNLJA A RED HOT CHILI PEPPERS ÚJ LEMEZÉT.

Olyannyira nem, hogy részben talán ezért kurtították meg a setlistet, a ráadásban csupán egy dalt játszottak, aztán „szevasztok, „lépnünk kell”, köszönt el Kiedis (mégis hova?), pedig a By the Way-jel a plafonig rúgták a hangulatot, hogy aztán olyan hirtelen vessenek véget a koncertnek, amitől még a legelfogultabb rajongónak is hiányérzete lehetett. A másik ok az lehetett, hogy az énekes amúgy sem volt csúcsformában, többször félrementek a hangok, a Soul to Squeeze alatt pedig végleg elromlott valami, Kiedis a torkára mutogatva szólt ki oldalra, majd a ráadás előtt odament a többiekhez, átbeszélték a dolgokat, és az egy szem By the Way után rövidre vágta a koncertet.

A Chili 95-100 perceket játszik ezen a turnén, nálunk az Under the Bridge maradt ki a ráadásból, de még azzal is együtt is rövid lett volna a koncert. Az ezen a szinten lévő rockmamutoknál (Pearl Jam, Bruce Springsteen stb.) már régóta a 2,5-3 órás buli a sztenderd, ekkor életműveket nem is lehet úgy belesűríteni másfél órába, hogy azzal mindenki elégedett legyen. Nálunk például nagyon hiányzott a gyakran játszott számok közül az Otherside és a Can’t Stop, a nagyon is klassz, csak rosszul strukturált Unlimited Love-ról pedig nem a legjobb merítést kaptuk; elmaradt a She’s A Lover laza funktánca, a Whatchu Thinkin’ melankolikusan húzó refrénje és a katartikusan építkező The Heavy Wing is. Helyettük volt Aquatic Mouth Dance (nyilván az istenien jazzes szaxofonszóló nélkül), és nálunk debütált az It’s Only Natural (amit szívesen lecseréltünk volna bármire), de a közönségből az új számok közül csak a Black Summer tudott a slágerekhez mérhető ovációt előcsalogatni.

A kezdés izmos volt, az Around the Worlddel robbantak be, a turnén a Can’t Stopot váltó nyitódal pedig meg is alapozta a hangulatot. Lehet fanyalogni, hogy a Californication előtti lemezeket miért hanyagolják (nálunk is csak két szám volt ’99 előttről), de valahol lenyűgözött az a ráérzés (reálisabban: mázli), amivel a magyar koncerten szokatlanul előtérbe tolták a Californicationt, hiszen nálunk mindennél jobban ez a lemez jelenti a Chilit. Kikerülhetetlen, generációs élmény, amely tökéletesen egybeforrt az ezredfordulóval, és a közönségben felülreprezentált harmincasok-negyveneseknek a tökéletes nosztalgia a Scar Tissue-t vagy a címadót hallgatni. A régi, punkos lendületű funk-rockok hiányát pedig – szintén erről a lemezről – a Right On Time és az I Like Dirt pótolta.

A Chili-koncertek kapcsán amúgy is értelmetlen az a kritika, hogy kiveszett a dög a zenéjükből (amúgy nem), és már csak lötyögős-melankolikus kismama-zenét játszanak, mert élőben a Stadium Arcadium számai is megdörrennek, és az is mindjárt másképp hat, ha 50 ezer hééjjj-óóó-zik egyszerre, lelkesen. Ekkora zenekaroknak élőben valamennyire kötve van a keze, hiszen a stadionnyi ember tetemes része azért érkezik, hogy a slágereket hallja, nem is lehet Dani California, Snow vagy Californication nélkül letudni egy koncertet, de szimpatikus, hogy az RHCP folyamatosan rotál 6-7 számot a turnén, az új lemezről is mindig mást válogatnak be, így aztán – a számokat felvezető hangszeres szólókkal és jamekkel együtt meg pláne – még a setlist.fm korában is megmarad a koncertek spontaneitása. Így történhetett az is, hogy a hazai bulinak a turnén először nálunk játszott Don’t Forget Me lett az egyik csúcspontja, ami után csak jobbnál jobb pillanatok következtek (Californication, Black Summer, Soul To Squeeze és az ülőhelyeseket is megőrjítő Give It Away).

A hiányosságok miatt a várt eufória elmaradt, és valószínűleg a zenekarnak sem ez lesz a legjobb emlékű estéje a turnéról, de összességében klassz koncertet adott a Chili, Frusciante és Flea kettőse pedig jó néhány felejthetetlen percet is. Hat év múlva jöhet a következő.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás

NÉZD MEG A FOTÓGALÉRIÁNKAT IS!

+ A BESZÁMOLÓNKAT NAS ÉS THUNDERCAST KONCERTJÉRŐL