Törpék, drogok és rock & roll - A legőrültebb Ozzy Osbourne-sztorik

Ki ne tudná, hogyan tépte le Ozzy egy denevér fejét? Miként húgyozta le az Alamót? Miért vesztette el tragikusan fiatalon gitárhősét, Randy Rhoadsot? Ozzy Osbourne élete a rock and roll egyik legizgalmasabb anekdotafüzére, melyből alighanem utolsó lemeze, a napokban megjelent Ordinary Man apropóján válogattuk ki a kevésbé ismerteket, hogy bizonyítsuk: a Parkinson-kórral diagnosztizált énekes élete minden, csak nem hétköznapi. Ez az összeállítás a Recorder magazin 79. számában megjelent írás bővített változata.

Ozzy és David Lee Roth heroikus kokaincsatája

1978-ban a Black Sabbath a végóráit élte. Új lemezeik megbuktak, a zenekar szétesett. Ozzy az alkoholizmusba és drogfüggőségbe csavarodott bele annyira, hogy utolsó Sabbath-lemezét, a Never Say Die!-t már fel se tudta végig énekelni (ezért halljuk a dobos Bill Wardot a Swinging the Chainben), Tony Iommi pedig az útkeresésben veszett el, amiből kifolyólag a fenyegető riffek doktora itt már jazzszámokkal kísérletezett (Breakout). A problémákat tetézte, hogy előzenekarnak az első lemezével óriásit robbantó Van Halent hívták el a Never Say Die! turnéjára, akik minden este lemosták a szétcsúszott Sabbathot a színpadról. Sőt: a fiatal titánok a színpad mögött is az asztal alá itták az alapító atyákat.

Ozzy Osbourne otthonában puskával 1976-ban

A rivalizálást Ozzy és David Lee Roth, a Sunset Strip címeres buliállata, aki úgy rendezett kokópartikat, mint a Mötley Crüe orgiákat – ő csinálta, a truppja meg nézte –, egy egész éjszakán át tartó, heroikus kokaincsatában döntötte el. A szabályok egyszerűek voltak: az nyer, aki több port szív fel anélkül, hogy belehalna. („Annyi kokaint szippantottak, amennyi egy elefántot is megölt volna”, tudósított a színfalak mögül Greg Renoff, a Van Halen biográfusa.) Az eredmény: Ozzy köddé vált, a Sabbath bepánikolt, a rendőrség pedig azt hitte, megölték, de minimum elrabolták az énekest. A pánik közepette még az is felmerült, hogy Roth ugorjon be Ozzy helyére, de ő köszönte és nem élt a lehetőséggel, mert nem tudta a Black Sabbath-szövegeket.

A Black Sabbath és a Van Halen tagjai együtt 1978-ban

Ozzy végül két napra rá reggel került elő, frissen, kipihenve. A reggel kilencig tartó kokózásban annyira elpilledt, hogy miután átbuszoztak Birminghamből Nashville-be, azt hitte, ugyanabban a városban és ugyanabban a hotelben van, úgyhogy megkereste a régi szobáját az ugyanúgy kinéző franchise-hotelben, és kidőlt 24 órára. Bár az életrajzi könyvében úgy emlékszik vissza az esetre, hogy Bill Warddal, és nem a van halenesekkel szippantott reggelig, veresége szimbolikus jelentőségű volt: a nyolcvanas évek császára a Sabbath heavy metalja helyett immár a Van Halen és vele a hedonista bulirock lett, az új idők új szavához Ozzy pedig már szólóban, kihidrogénezett hajjal és felejthetetlen arénahimnuszokkal igazodott.

Pár részlet a bepótolt nashville-i koncertből, ami egyesek szerint Ozzy élete egyik legrosszabbja volt:

Ozzy kivégez egy törpét

Ozzy nem akart mást, csak felérni a saját hírnevéhez. Rocktörténeti jelentőségű második lemezét, a Diary of a Madmant, amely a Blizzard Of Ozz után végleg szupersztárt csinált Ozzyból, minden idők legőrültebb, legteátrálisabb rockturnéja követte. Ozzy sodronyingben lépett a ködös kastélyt formázó színpadra, katapulttal lődözött vágóhídi maradványokat a közönségre, a koncert csúcspontján pedig felakasztott egy törpét.

Egy barbadosi rumpuncs-vedelés közben jutott eszébe, mekkora „poén” lenne, ha a Sabbathból való távozásáról írt Goodbye to Romance alatt „megölne” egy Ronnie-nak becézett, kisnövésű embert, hogy odaszúrjon a Black Sabbath új, kisnövésű énekesének, Ronnie James Dionak. Így bukkant rá John David Allenre, akinek addigra már egész jól menő színészi karrierje volt: játszott a Broadwayn (a Hófehérke és a hét törpében), a Fehér Házban (Jimmy Carternek, a Hófehérkében), és azt pletykálták, hogy ő volt R2D2 a Star Warsban. Ami persze nem igaz, de a Szárnyas fejvadászban valóban szerepelt: ő volt a genetikus JF Sebastian Pinokkió-orrú mini-Napóleonja, aki nekimenetelt az ajtófélfának.

Ozzynál is emlékezetes szerepet kapott: a dalok közti szünetekben piát és törölközőt hordott az énekesnek, aki azzal froclizta a közönség előtt, hogy a dobemelvény alatti lyukban lakik, majd a koncert csúcspontjaként felakasztotta. Allen segített Ozzynak borjúmájat és disznóbelsőségeket dobálni a közönségre, aki cserébe néha arcon dobta egy fagyott májdarabbal – ez bevett performansz volt a turnén, amin a közönség is felbuzdult, és saját húsáruval jelent meg: volt olyan srác, aki a koncertre menet ölt meg és fejezett le egy tehenet. Így került denevér is Ozzy színpadára, amit egy bizonyos Mark Neal bátyja lopott haza az iskolából, majd a két hét alatt elhunyt állatot hajította fel a 17 éves rajongó Ozzynak, aki játékdenevérnek nézte és ezért harapta le a fejét.

John David Allen és Ozzy Osbourne

Allen, akit a színpadon kívül is folyton szívattak, végül két turnét bírt ki Ozzyval. Amikor a gitárzseni Randy Rhoads ugyanezen a Diary of a Madmen turnén meghalt, mert Ozzyék bekokszozott buszsofőrje az egyik pihenőnél elkötött egy repülőt, és fedélzetén a gitárossal belevezette a turnébuszba, Ozzy összeomlott, és végleg megromlott a viszonya a szintén paranoiás és alkoholista Allennel. A színész 1983-ban, a Sabbath-feldolgozós Speak Of The Devil körútja után hagyta ott Ozzyt, visszaköltözött Angliába, majd 1999-ben túladagolta magát.

„Kitől veszed az ötleteidet? Adolf Hitlertől.”

Ozzy a rock and roll legnagyobb túlélője Keith Richards és Lemmy mellett: nemcsak a napi négy üveg konyak vagy a 75 ezer dollárnyi kokain nem fogott ki rajta, amit a Vol. 4 felvétele alatt szippantottak fel, de olyan álhírt se tudtak kitalálni róla, ami ne öregbítette volna a hírnevét. Még akkor sem, ha arról cikkeztek a sátánizmustól és így a Sötétség Hercegétől is rettegő nyolcvanas években, hogy ketrecben tartja és patkányhússal eteti a gyerekeit. Ozzy ugyanis nem annyira a hercege, mint inkább a bohóca a heavy metalnak, akinek minden túlzása, parasztsága és életveszélyes őrülete szórakoztat, hiszen lehetetlen őt komolyan venni.

Pedig Ozzy mindent megtett, hogy magára haragítsa a sajtót: élete mélypontján, Randy Rhoads halála után, a drogoktól a szokásosnál is jobban megzizzenve, majdnem-kopaszra borotvált fejjel arról mesélt a tévében, hogy őt Hitler inspirálja a leginkább, „mert bár kinyírta ezeket az embereket és a többi”, de el is bűvölt sok másikat, és ha valami jóra lehetne használni Adolf képességeit, az fantasztikus lenne. De mit is vártunk a náci ereklyék legnagyobb műgyűjtőjének, Lemmynek a legjobb barátjától, aki azt is viccesnek találta matarészegen, hogy náci karlendítéssel masírozzon a német kiadója vacsoraasztalán, majd belemártsa a heréjét és belepisáljon az egyik főnökfeleség borába? Ennek mondjuk meglett a következménye – egy időre mellőzték a német koncerteket –, de a Hitler-monológ nem csapta ki a biztosítékot, talán mert legtöbben a gyász (és Ozzy alapjáratú) őrületének tudták be a dolgot.

Karrierje egyik bizarr fordulataként aztán Ozzy maga is újságírónak állt: 2010-ben a brit Sunday Timesban és a Rolling Stone-ban vitt egy életmódrovatot, amelyben hivatásos biológiai csodaként (ezt tudósok igazolták) válaszolt az olvasók kérdéseire. Gyógymódjai természetesen konzisztensek voltak az életével, és mindenre, megfázásra, köszvényre, másnaposságra egy Forró Ozzy-t írt fel, amely nem más, mint egy liter whisky, felforralva, és kis citrommal fűszerezve (a citrom állítólag nélkülözhetetlen). Életvezetési tanácsai a Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy kötetben magyarul is megjelentek.

Még három őrült Ozzy-sztori

Egyszer bevontatott és feldarabolt egy cápát Tony Iommi hotelszobájában. Miért? Mert be volt drogozva, és unatkozott. Az eset csupán azért tűnik némileg hihetőnek, mert Tony Iommi számolt be róla. De még így számtalan kérdés maradt megválaszolatlanul: honnan szerzett Ozzy cápát? Miért adták oda a benyomott énekesnek? Mekkora volt az a cápa? Hogyan tudta beszerencsétlenkedni a hotelbe? És miért nem szólt rá senki?!

Ozzy Osbourne és Tony Iommi a 2014-es Grammy-gálán

Diszkóénekesnek állt a nyolcvanas években. Az ügyvédje említette neki futólag, hogy egy másik kliensének, a Was (Not Was)-nak az énekese nem jelent meg a stúdióban, mire Ozzy viccből azt felelte, ő beugrik helyette. A háttérvokált az akkor még ismeretlen Madonna tolta fel a számhoz, de végül nem használták fel a Shake Your Head végső változatában. Amikor 1992-ben újravették a számot, Madonna nem járult hozzá, hogy használják az éneksávjait, ezért Kim Basinger ugrott be a helyére. Ozzy a nyolcvanas-kilencvenes években egyébként több vállalhatatlan duettet is vállalt, a Born to be Wildot például Miss Röfivel énekelte el.

Legnagyobb őrültségét azonban alighanem akkor követte el, amikor harmadik aranykorát élte az 1991-es No More Tears (és az MTV-n rotációban játszott Mama, I’m Coming Home) sikerének köszönhetően, ő mégis úgy döntött, hogy visszavonul. Miközben körülötte a nyolcvanas évek rock and roll hősei szinte egytől egyig eljelentéktelenedtek a grunge árnyékában, ő radikális irányváltás nélkül mentette át magát – többek közt Zakk Wylde modern, karcos gitározásának köszönhetően – az új évtizedbe, ám az egészségügyi problémái utolérték: akkor született meg az a motyogó, kézremegő Ozzy, akit ma ismerünk.

Persze nem bírta sokáig a tétlenséget: a No More Tours után a Retirement Sucks elnevezésű turnéval tért vissza, kihozott egy felejthető lemezt (Ozzmozis), majd amikor nem kellett a Lollapalooza Fesztiválnak, mert 1995-ben már őskövületnek tartották, megalapította a sajátját, az Ozzfestet, amire pár évvel később a Black Sabbath klasszikus felállását is újra összehozta.

szerző: Soós Tamás