Roll papír és muskátlik – Simon Márton Beton.Hofi dalszövegeiről (Szövegszerkesztő #09)

Cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és fejtik meg, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő aktuális részében Simon Márton költő, slammer próbál választ adni rá, mitől ennyire jók Beton.Hofi szövegei.

Emlékszem a konkrét pillanatra, amikor megjegyeztem Beton.Hofi nevét.

A pandémia alatt történt, június vagy július lehetett, már túl voltunk az első lezárások hónapjain, egy picit végre nem kellett a kedvenc ünneplős mackónadrágomban fekve úgy tenni, mintha még nyolcvan fekvőtámasz, még 40 perc jóga, vagy még 3 kiló frissen sült házikenyér akkora öröm lenne, hogy képes legyen hosszú pillanatokra megszüntetni a bennem őrjöngő nettó lakossági halálvágyat. Valahol voltam, bárhol, nem tudom hol, és a telefonomon pörgetve mellesleg észleltem, hogy van egy új száma ennek a gyereknek, aki a Közel-Kilét-Európát csinálta.

Sütött a nap.

Hazudok, lövésem sincs, milyen idő volt, és ötletem sincs, pontosan hogyan játszódott le az egész, csak a mondatra emlékszem, erre a mondatra, mert a mondat történt velem.

Plasztik poharak, látom, hogy várod a lasztid hova rak

Ez. Én úgy lettem szocializálva, egy, a rapszcénától nem is nagyon távoli közegben, hogy az ilyenekre azt mondjam, „mocskos”, persze a legjobb értelemben. Tágabban értve szinte mindenre mondható, amiről azt éreztem, én nem tudtam volna megírni, persze nem akadémiai közegben. Van egy szatoriszerű villanás, amikor hallgatod, és rájössz, hogy ezt te így nem tudnád. Ez nem gyakori, nem is baromi ritka. Előfordul. És Beton.Hofi szövegei kapcsán én ekkor éreztem ezt legelőször. Mondjuk ezután meg hirtelen idegesítően sokszor.

Rólam a címkét dobd ki, megújulok, mint a húszezres

Nem tudom, nyár végére párezer lejátszás lehetett rajta Spotyn, abból olyan 183 db én voltam. Az nem látszott még, mi lesz ebből – kicsit aggódtam is érte, hogy itt van ez a kurva ügyes srác, erre nem hallgatják? (Ide egy bohóc emoji jönne. Ne jöjjön. Ne hozzuk még őt se ennyire kínos helyzetbe.)

A többit szerintem azóta kb. mindenki tudja, aki ezt olvassa.

Nem a Plasztik poharakról akartam írni amúgy, nem is a Powerbankről, ami kevéssel utána jött, azt a látszatot keltve, hogy ez csávó két track között is éveket fejlődik – néhány hét alatt. Sorolnám szívesen, akkor is, ha semmi értelme, hogy HARD RESET, aztán a comic sins, és nem iszom, csak vizezem meg bonyodalom van a mi utcánkban stb. A helyzet viszont az, hogy ha már szót kaptam egy ilyen fontos kérdésben, akkor én most nem elsősorban egyes szöveghelyekről szeretnék észrevételeket rögzíteni, hanem egy picit az egészről, a Beton.Hofi-szövegekről általánosságban beszélnék. Már ha lehet ilyet egyáltalán.

A lényegi kérdés számomra ugyanis az, hogy mitől ennyire jók. Hogy mitől működnek ezek a szövegek ennyire?

Simon Márton, Beton.Hofi, Závada Péter. Fotó: Kersner Máté.

Lévén jó és kurvajó magyar rapszövegeket estig tudnánk (vagy: lehetne) sorolni, a klasszikusokon túl is bőven van mit hallgatni az ezredforduló környékéről ugyanúgy, mint az utóbbi öt évből, tíz évből, bárhonnan közelítünk. Amiben a comic sins és főleg a Playbánia szövegei új minőséget hoztak meglátásom szerint a színtérre, az az arányérzék. A Beton.Hofi-szövegek egyik leglátványosabb jellemzője a poentírozás látszólagos hiánya, a hangsúlyok elmosása, a direkt viccek kvázi eltüntetése. Vagyis azután, hogy hibátlanul megfelelnek az „okosreppek” nagy kihívásának, valami furcsa módszerrel túl is lépnek azon, túllépnek a punchline-okon, és teszik ezt anélkül, hogy ténylegesen elveszítenék őket, amitől végül inkább a mondanivaló laza, időnként narratív kerete kezdi el működtetni a számokat. Majd ehhez jön egy bravúros nyelvérzék és egy okos, kimunkált ízlés, ezekből lesz a sok, tehetséggel deformált jó mondat. Egyszerűbben szólva egy csomó szomorú viccet hallunk nem viccesen előadva, szándékosan roncsolt formában. Hol a trapes alapokhoz igazodva, hol szinte darabokra esve. Valami ilyesmi a recept. És ez elképesztően jól működik.

(…)
A Keleti aluljárót belepi a pánsíp
Amióta nem vagy itthon, minden olyan más itt
Mi-mi-minden utam ez mi-mi-minden ugyanaz
Nehezen cipelem el a testem a lakásig
Be vagyok gyulladva bébi, ki vagyok égve
Olyan halott ez a ház, lassan kiadó télre
Egyszer minden szeretetemet kiadom végre
Egyszer veled temessenek el a Vígadó térre
(…)

(Playbánia)

„ENGEM A MONDATOK ÉRDEKELNEK, NEM A RÍMEK” – AZ ELSŐ BETON.HOFI-INTERJÚNK.

Erre jön egy csomó nonsalansz, természetesség, meg pláne utca. Akarnám ezt nagy szavakkal dicsérni, és nem volna indokolatlan, de hülyének érzem magam hozzá, meg pláne kinek bizonygassak mit. Különösen a fent vázolt előzmények ismeretében, vagyis abban az elmondhatatlanul zavarba ejtő helyzetben, hogy az első, izgalmas bár, de amatőr próbálkozások óta alig három (?) év telt el eddig:

(…)
Alatta ázott beton, felette szeder foltok
Bennem a neved most egyszerre húz meg
Ezer Colt-ot
(…) 

(Árvahouse)

Erre már azt sem tudom mondani, hogy mocskos – csak hogy felváltva érdemes hallgatni Yung Lean Agony-jával, bár ettől nem lesz jobb a kedvünk, az is tény.

(…)
Lajos a nevem amúgy
Te vagy a Csele-patak
(…)

(Balkán Freestyle)

„MÁR EGY EMBERRE VAGYOK GYAKORLATILAG BÁRKITŐL” – IDEI BETON.HOFI-INTERJÚNK.

Fontosnak tartom hozzátenni, hogy érzésem szerint iszonyú erős szövegírókkal van tele a jelenlegi magyar rapszcéna, tehát a Beton.Hofi-szövegek ilyetén kontextusa sem elhanyagolható, sőt. Tágabban értve a legújabb magyar rap nélkül valószínűleg sem a comic sins, sem a Playbánia nem lehetne az, ami – a tagadhatatlanul ide kívánkozó, esetlenül kínosan hosszú, a cikk lendületét szétromboló namedroppingolás viszont elmarad. Amire ugyanis sokkal fontosabb lenne kitérni még, az a Beton.Hofi „figura” maga – aki természetesen ebben az értelemben nem azonos Schwarcz Ádámmal, még akkor sem, ha némileg egybeesik vele.

(…)
Ezek budai hegyek
Idő Urait hallgatunk mi a Burai helyett
Ezek ugyanolyanok
A nyakukba lihegek
Ezek udvari bolondok, sok wannabe gyerek
A ház fala didereg
Csak egy 9-es busz kellett, hogy hazavigyelek
(…) 

(Bagira)

Mert az imént emlegetett szöveges hozzávalókat tagadhatatlanul ez a figura teszi teljessé (már persze Miki357 kiváló őrületein túl). Ha innen nézzük, feltűnő a szövegek személyes hitelessége, amit az eladásmódtól és az előadótól kapnak: nemcsak elhisszük neki, hogy tényleg szarul van, de ez a dolog tétje is, hogy hihető-e, hogy szarul van. És elhisszük. A nevét sem lehet pontosan elsőre érteni, miért Beton és mitől Hofi, de senkit nem érdekel, elhisszük. Megszólal és minden esetlegesség dacára működik. Benne van persze a nyolcadik kerület ugyanúgy, mint a Corvinus. Benne van a bogrács meg a muskátli a színpadon. Mondom, egy okos ízlés, egy csomó szomorú vicc. Valószínűleg ezektől ennyire jó. De nem tudom.

Számomra az előadói karrier egyik legszimpatikusabb vonása egyfajta reflektált természetességnek, a póztalanság szelíd pózának a lehetősége, és Beton.Hofi ennek a közepén áll és virágzik. Ez a beszélő ugyanis egyszerre olyan, mint aki most lépett ki a dohányboltból, Mannából, gyrosostól, aznapos, elveszett, részeg, tanácstalan, szomorú, elszakadt a papucsa – miközben olyan is, mint egy népmesei hős, a legkisebb fiú, aki a királyságért jött, aki legyőzi a sárkányt, akinek sikerül, amilyen millióból, ha egy.

És – elnézve – valószínűleg tényleg.

„NAGYON DURVA ERŐT AD ÖNMAGADNAK LENNI” – BETON.HOFI NAGY ÉVE.

A Szövegszerkesztő korábbi cikkei:

Kiss Tibor Noé a Leukémiáról

Cserna-Szabó András a korskorskorsról (ByeAlex x Tembo x Hiro)

Fekete Ádám a Karabélyról

Vajna Ádám a Heaven Street Sevenről

Poós Zoltán az Edda Művekről

Orcsik Roland az AMA-ról

Maros András a Bëlgáról

Darvasi László az Iskolatáskáról

fotó: Wéber Kristóf

A Szövegszerkesztő rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.