Odanézz, apu! – Maros András a Bëlga Benzinkútjáról (Szövegszerkesztő #07)

Cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és fejtik meg, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő hetedik részében Maros András írt mininovellát a Bëlga családi Disco-számáról, a boldog békeidők benzinkutas vásárlás-pisilés-tankolásait megéneklő Benzinkútról.

Az évnyitókon esett az eső, az évzárókon hőség volt. Csak abban mutatkoztak évente eltérések, mennyire esett, és hány fokos volt a forróság. Ha az évnyitón cseperegni kezdett, betolták a gyerekeket a tornaterembe, az elsősöknek a szüleit is, a másodikosokéit szintén, ha volt bent hely. Viszont a trópusi évzárók elviselésére nem született megoldás, az alsósokat kiültették, a felsősöket kiállították a napra, magyar himnusz, szovjet himnusz, beszédek, tíz versszakos költemények, kórusművek, jutalomkönyvosztás, Internacionálé. Mozdulatlanul állt a parázsló levegő a négyszögletes betonudvaron. Pár gyerek lefordult a padról vagy összecsuklott, őket csendben bekísérték, megitatták. Ilyesmi sosem akasztotta meg az ünnep menetét, mindenki számított rá, hogy lesz ájulás, lett is mindig.

A nagyobbik lányom elsős gimnáziumi évzáróján törtek elő ezek az emlékek, amikor az árnyékban összetömörülő szülőkre néztem – okosak voltak, idejében érkeztek. Mi, napon rekedtek hátrahúzódtunk, és mászkálni kezdtünk. Nem tudom, miért nem elég egyhelyben állni, ha ötven fok van, nem is akarom megfejteni az okát, lényeg, hogy így történt: sétálgattunk, lófrálgattunk. A sokadik körömet róttam, amikor belebotlottam a lányom egyik osztálytársának szintén sétálgató apukájába. Különösebb bevezető nélkül hideg csapolt sörről kezdtünk beszélgetni, sóvárgásunk mértékének kifejezéséhez keresgéltük a megfelelő szavakat, majd az első korty sör elfogyasztásának ideális tempóját próbáltuk definíciószerűen megfogalmazni. Aztán Ferinek eszébe jutott, hogy másnap startol a MiniFishing Orfűn, le kéne menni. Vigyük a lányainkat, hozhatnak barátnőket.

A Bëlga 1999-ben, az első koncertjén, a Jailhouse-ban.

Ennyi hát a bevezető. A következő említésre érdemes kép, hogy tizennégy éves lányokat szállítunk Orfűre két autóval. Az egyik kocsit Feri vezeti, a másikat én. Feri három lányt visz, plusz a feleségét, nálam négy lány ül. A csomagtartóban sátrak, háti- és hálózsákok. Eldöntöttem, hogy a mi autónkban én leszek az út zenei szerkesztője, megmutatom a lányoknak, hogy boomer bácsinak is lehet ízlése. Mickey 3D-, Villagers-, Beirut-, Noah Gundersen-, The Lemonheads-, Pulp-számokat adok... de csak Pusztaszabolcsig. Ott megvonják tőlem a lejátszási jogot. Ők jönnek. Végig. Orfűig.

Panni magyar playlistet tesz be. Ráhangolódás Orfűre, mondja. Elefánt, Szabó Benedek és a Galaxisok, Hiperkarma, Csaknekedkislány, Esti Kornél. Amikor hátraszólok, hogy megállunk tankolni, Panni rányom a telefonján a Benzikútra.

Ezt még nem hallottam, pedig azt hittem, minden Bëlga-számot ismerek. Nem tudom, hogyan kerülhettük el egymást, elvégre a Disco! albumról – amelyről tudtommal a Benzinkút származik – ismerem a dalokat, azon van a Rendőrmunka, a Toldi, meg a Hűtlen című Bonanza-paródia (az „Endorfin és tesztoszteron / veszélyesebb mint a metróperon” sorokkal).

Minden új Bëlga-számot, amivel találkozom, rongyosra hallgatok. Egymásután tízszer lejátszom. Aztán megint tízszer. Másnap is, harmadnap is. Hibás stratégia, tudom, eszeveszett rohanás a túlhallgatottsági állapot felé, ami után a hűvös mellőzés hetei, hónapjai, vagy akár évei következnek. Nem tehetek róla, de ellene se, így hallgatok én Bëlgát.

Miután teletankolom a Suzukit, megkérem Pannit, tegye be újra a Benzinkutat. A lányok együtt éneklik, Rozi is tudja a szöveget. Amikor az idióta hangon beszélő kisfiú felkiált, nekem is sikerül beszállnom a kórusba: „Jaj, de jó itt a kúton / Olyan vidám mindenki!”.

Kérésemre Panni még egyszer rányom a Benzinkútra. Aztán még egyszer.

Az első két sor egyes szám első személyben szólal meg („Éjjel megyek a sztrádán / Tudom, hogy egy kút vár rám”), aztán nyílik a kép, az egész család utazik, feleség az anyósülésen, hátul két fiú- és egy leánygyermek, Dani, Bence, Hugi, az egyik srác a két első ülés közé furakodik, előrenyújtja a nyakát, a távolba bök, „Odanézz, apu!” Bizony ám, ott egy benzinkút, „oázis az autópályák sivatagában.” Ahol apu nemcsak tankolni áll meg, hanem figyelemreméltó nagyvonalúságot mutatva sorra teljesíti a családtagok kívánságait, az egyik gyerkőcnek hot dogot vesz, mindjárt kettőt, a feleségnek tampont, amit a nő nem kért, mert fölösleges kérnie, a figyelmes férj tudja, hogy most erre van szüksége. A megértésen, odafigyelésen alapuló kedélyes hangulat egészen addig érezhető, míg apu rá nem eszmél, hogy otthon felejtette a kibaszott pontgyűjtőkártyáját. Itt elszakad a cérna, egy levegőre nagyot káromkodik, ettől valamennyire megnyugszik, és bár nem lép túl teljesen ordas nagy hibáján, megpróbál higgadtságot sugározni, és a refrén közös eléneklésére hívja két fiát. Együtt ünneplik a benzinkutat. Ahol tényleg nagyon jó lenni. Persze pontgyűjtőkártyával még jobb.

A Bëlga-dalok egy része átlagos, hétköznapi szituációt dolgoz fel – lakógyűlés, várakozás a havi fizetésre, a rendőrök munkája, családi autózás, tankolás –, és nem sokat tekernek rajta, hogy vicces legyen. Mert eleve a helyzet, a banalitásából fakadóan, vicces. A szövegekben a finom megfigyeléseket szeretem a legjobban, a kisemberi vergődések realista ábrázolását. Nem is vergődések ezek – csak maga az élet. Jólesik, hogy valaki kimondja, amit mi legfeljebb gondolunk, elképzelünk. Persze hogy igazán működjenek a szövegek, életre keljenek a jelenetsorok, muszáj az alaphelyzetekre rápakolni azt a néhány százaléknyi cinizmust, amit a Bëlga rápakol. Nagyon jók rápakolásban.

A Bëlga 2018-ban.

Az orfűi hétvége után a Benzikút felkerül a családi utazásaink playlistjére, az egész família fújja, kivéve a káromkodós blokkot, azt a hatéves utasunkra való tekintettel teljes egészében kihagyjuk. Ő azt a részt még nem hallotta. Mert mielőtt elhangozna, ügyesen, jó ritmusban lehalkítom a zenét a kormányon elhelyezett hangerőszabályozóval. Kikísérleteztem, mikor kell megkezdeni a halkítást, hogy pont a káromkodás elejére kukuljon meg az énekes. A „De jó, hogy megálltunk!” sornál nyomok rá először a Volume – gombra, aztán nyomogatom folyamatosan, amilyen gyorsan csak bírom, idegesen kalapálok a hüvelykujjammal, a joystick Fire gombját pattogtattam így annak idején a Space Invadersben (ZX Spectrum). Belső órám precízen méri a káromkodás hosszát: pontosan tudom, érzem, mikor kell a Volume + gomb hasonlóan gyors nyomkodásával visszatérni normál hangerőhöz. Hatéves utasunk nyilván tudja, mi a halkítás-hangosítás oka, de kellően tapintatos ahhoz, hogy szembesítsen minket vele, inkább meghagy abban a hitben, hogy nem tudjuk, hogy ő tudja. A dal végén, amikor apu a fiait noszogatja, hogy énekeljék a refrént, „Bence, te is!”, „Dani, halljam!”, saját gyerekeink nevét mondjuk be a feleségemmel, és a gyerekek teszik a dolgukat, beszállnak. Ünnepeljük a benzinkutat. Ahol olyan vidám mindenki!

(Mondjuk pont mostanában nem annyira...)

A Szövegszerkesztő korábbi cikkei:

Kiss Tibor Noé a Leukémia Belül című daláról

Cserna-Szabó András a korskorskorsról (ByeAlex x Tembo x Hiro)

Fekete Ádám a Karabély dalszövegeiről

Vajna Ádám a Heaven Street Sevenről

Poós Zoltán az Edda Művekről

Orcsik Roland az AMA-ról

fotó: Takács Attila / Orlai Produkció