"Inkább súlya legyen" - laurie.-interjú

Az utóbbi idők egyik legtehetségesebb hazai énekes-dalszerzője a laurie. (ejtsd: Lauri és nem Lóri) néven zenélő 22 éves Süli Laura, aki még csak fél tucat saját dalt adott ki, de mindegyik remekmű. Beszélgettünk vele a lámpalázáról, a személyesség kockázatáról, a ragadós magyar zenei hagyományról, illetve az AKC Misi- és a Beton.Hofi-featjéről is. Ez az interjú először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.

Kezdjük a művészneved leírási módjával. Kisbetű és pont a végén. Nem túlzás ez?

De, ez a ripacsságnak a teteje. A névválasztás egy kálvária volt, de most sem tudnék jobbat kitalálni. A családi becenevemből fakad, de pont nélkül már volt fent ez a név Spotify-on, ami kicsit kevésbé romantikus, mintha azt tudnám mondani, hogy van igazi jelentősége a pontnak.

Hogyhogy beszélsz horvátul és szerbül?

Szüleim vajdaságiak, a kilencvenes évek közepén jöttek át Magyarországra, nagyszüleim még mindig a Vajdaságban élnek. Én nem beszélek folyékonyan, inkább csak csevegésszinten.

A szüleid mivel foglalkoznak? 

Anyukám gyógyszerész orvoslátogató, apukám pedig egy logisztikai cégnél kommunikációs szakértő.

Mi akartál lenni gyerekkorodban?

Sokáig író. Aztán egy rövid ideig színésznő, de ahhoz láthatóan nincsenek meg a képességeim. Amiket most csinálok, azok meg kialakultak, nagy tudatosság nem volt benne. 

Hogyan derült ki, hogy nincs tehetséged a színészethez?

Szerencsére nem volt egy látványos lebőgés, csak felfogtam, hogy túl lámpalázas vagyok, meg mindig mosolyognom kell, ha a kamerák vesznek.

A lámpaláz nem jön elő, amikor fellépsz énekesként?

De, nagyon intenzíven, ez egy visszatérő probléma. Kevés koncertet is vállalok, mert ez nekem sok szorongást okoz. Meditálnom kell koncert előtt, meg légzőgyakorlatoznom. Szívem szerint soha nem lépnék fel.

Egy saját koncerten izgulsz jobban, vagy amikor beugrasz nagy közönség előtt egy számba?

Az utóbbi könnyebben megy, még akkor is, ha százszor annyian vannak, mint egy saját koncertemen. Egy nagyobb előadóval fellépni mindig könnyített pálya, mert őt már eleve nagyon szeretik, engem sem fognak utálni, ha kiállok mellé.

Olyan még nem volt, hogy álltál ott fönt, és jó érzés tört rád? 

De, amúgy persze, plusz utána szerencsére mindig megvan annak az eufóriája, hogy megcsináltam. Vannak pillanatok, amikért nagyon megéri, csak egy idő után mérlegeli az ember, hogy akarja-e azt a sok nehézséget, amivel jár.

Mi kattog ilyenkor a fejedben?

Hogy elrontom. Hogy nem tetszik az embereknek. Irreális szorongások, túlkomplikálás van a fejemben. Alapból sem szeretek kitűnni. Ez most furán hangozhat, mert kiteszem a dalaimat az internetre, és teszek érte, hogy hallják őket az emberek, de közben meg nem igazán szeretem a figyelmet. 

Volt már igazi rossz élményed koncerten?

Olyan igazi nem. Egyszer egy iskolai fesztiválon el kellett énekelnem egy spanyol nyelvű dalt, aminek teljesen elfelejtettem a szövegét, és végighalandzsáztam. De azt is lehoztam. Remélem, senki nem értett spanyolul a közönségben.

Gyerekkorodban miket csináltál, ami előre jelezte, hogy zenével fogsz majd foglalkozni később?

Nagyon kiskoromtól írok dalokat. Eléggé teátrális gyerek voltam, nevetségesen egyértelmű volt, hogy előadóművészettel fogok foglalkozni, szerettem produkálni magam. Aztán pubertáskorban ez teljesen eltűnt, és vicces, hogy pont utána kezdődött ez a zenélős dolog. Pont addigra veszítettem el a „figyeljetek rám” érzést, azt a vágyat, hogy minél többen nézzenek.

De felerősödött benned, hogy ki kell adni magadból ezeket a dalokat?

Nem annyira. A Kikeltető után nagyon sok pozitív visszajelzés jött, ott találkoztam Dóczi Petivel, azaz towpéval, és ő mutatta meg, hogyan kell a Spotifyra feltölteni dolgokat, mi az az Ableton satöbbi. Ott kezdődött nekem ez az egész. 

Én AKC Misi lemezén hallottalak először. Az ő látóterébe hogyan kerültél?

Pár éve elkezdtem kirakosgatni TikTokra videókat arról, ahogy éneklem a dalaimat. Oda kerültek fel azok a dalok, amiket nem akartam kiadni, vagy csak nem volt kedvem befejezni. Misi ott talált meg, és rám írt Instagramon. A Megyek utánad volt a szám, amit először kinézett magának, és amire mondta, hogy csináljuk meg együtt, de az nekem annyira személyes, hogy nem tudtam elképzelni, hogy bárki más is szerepeljen rajta. Akkor írtam a hasonló hangvételű Növök fel című dalt. Az ágyamon ültem egy reggel, és beszöktek ezek a sorok a fejembe.

Nagyon tetszhetett neki, mert az tényleg olyan, mint egy laurie.-szám egy AKC Misi-lemezen.

Ezen én is meglepődtem, mert annyira nem ismertem őt még akkor, tökre izgultam előtte. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz ebből – hogy majd egy trapdalt fogunk-e csinálni. Aztán nagyon pozitív élmény volt. Sok mindent gondoltam a Misiről, de azt például nem, hogy Chopint hallgat.

Beton.Hofi mondta rólad, hogy „aki élőben alkotott már vele együtt, tapasztalhatta, hogy rendkívül adaptív, és nyomás alatt is megmarad saját maga.” Milyen neked valakivel együtt alkotni?

Annak ellenére, hogy kábé egész életemben egyedül alkottam, az utóbbi időben nagyon megszerettem másokkal együtt csinálni zenét. És főleg úgy szeretek, ha más a stílus, mint amit egyébként csinálok. A laurie.-projektben is szabad kezet adok magamnak, szeretném, hogy több sávon fusson, nem akarom korlátozni magamat, de azért nem fér bele minden talán. Ha egy feat van, akkor viszont bármit lehet csinálni.

És milyen volt az első találkozásod Beton.Hofival?

Az volt róla az első benyomásom, hogy nagyon bölcs. A Banana Records campjében találkoztunk először, nyilván én már tudtam, hogy ő kicsoda. Ott az egész camp alatt nagyon szerettem volna bizonyítani – nem feltétlenül neki, hanem magamnak is. Nagyon tetszett, ahogy Ádinak jár az agya, nagyon jó gondolatai voltak, amik mindig tovább tudtak vinni egy munkát. Sokat tanultam tőle arról, artistként hogyan kell kimondani a gondolataidat, a megérzéseidet. Mert csomószor egy producerrel tök nehéz beszélni, konyhanyelven tudod csak elmondani, hogy mit szeretnél, és sokszor félremegy.

Hogyan hívott el a Holnap megállnak az órákba?

Instagramon írt rám, hogy Botival csinálják ezt a számot, és rá tudnék-e menni. Meghallgattam, imádtam, hozzám nagyon közel áll ez a stílus, úgyhogy egyértelmű volt. Úgy kaptam meg az alapot, hogy az Ádi összes része már rajta volt, és ki volt hagyva egy lyuk nekem, hogy oda még írhatok dolgokat. 

Adott volt a refrén, és minden mást te írhattál hozzá?

Igen. Sokszor meghallgattam, írogattam nagyon sok szót, gondolkodtam a témákon, amikről ő beszél ott. Szerencsére Ádi nagyon jó abban, hogy képeket alkot, és én is eléggé szeretek képekben írni. Volt egy teljesen másik verzió egyébként, amiben valami kólásüvegekről magyaráztam, és amikor vettük fel, Beatrick és ANUBII$ javasolta, hogy kicsit írjam át, mert iszonyú sűrű volt.

Mindig csak úgy rád törnek a dalszövegek?

Folyamatosan jegyzetelek, füzetbe, telefonba, cetlikre. Mindent leírok,mert nagyon feledékeny vagyok. És akkor utána, ha van egy jó alap, előveszem a jegyzeteket. De olyan is van, hogy annyira egyértelmű hangulata van egy zenének, hogy rögtön kigurul valami. Változó. Van, hogy nagyon gyorsan írok, de például a Párának a szövegét hét hónapig írtam. 

Milyen az ideális helyzet a dalszerzéshez?

Nyugodt körülmények, sok idő. Azt szeretem, ha van egy üres napom, amikor nem kell semmit csinálnom, és el tudok bíbelődni vele. Ha közösen kell dalt írni, az sosem nyugalmas, pörög a zene, mindenki beszélget, mindenki írogat. Szeretem azt gondolni, hogy sok helyzetben tudok dalszöveget írni.

Azokat a dalokat, amik laurie. név alatt jöttek ki, teljesen te csináltad?

Azoknál úgy van, hogy a zenét is én írom ukulelére vagy gitárra, azután egy producerrel kidolgozzuk. A hangszerelésben sokat szoktak segíteni, hogy kicsit felöltöztessük a dalt, mert egyedül lenne egy ukulele meg a hangom. De maguk az akkordok, a dallamvezetés, az mindig saját.

Mennyire matekozod ki a zenéd hangzását? Érzel egy olyat, hogy ha már egy kicsit is rá lehet mondani, hogy trap vagy hiphop, akkor nagyságrendekkel több a hallgató?

Erre sosem szoktam gondolni. Ha tetszik valami, arra nagyon szívesen írok. Sok hiphopot is hallgatok,de sajnos saját magamat egy rappelős projektben nem tudom elképzelni, mármint, hogy én rappeljek – pedig amúgy nagyon szívesen írnék rapszövegeket is. Szóval, ha van ilyen jelleg a zenémben, az csak ebből fakad, nem a hírnévéhségből.

Van kapcsolódásod bármilyen magyar zenei hagyományhoz? Mert én nem hallom a zenédben.

19-20 éves koromig egyáltalán nem hallgattam magyar zenét, nálunk otthon ez nem volt divat a családban. Emiatt az impulzusaim, az első zenei élményeim mind külföldi dalok. Sokakban mély nyomot hagyott Lovasi, a 30Y vagy az Elefánt, és most, hogy nekem is megmutatták ezeket az egyetemi osztálytársaim, direkt figyelek rá, hogy ne hallgassak ilyeneket, mert nagyon ragadós. Könnyű olyan stílusban írni, mint ők, mert nagyon karakteresek.

Mik voltak az évek során a nagy kedvenc előadóid?

Sok Abbát, Oasist, Carole Kinget és Norah Jonest hallgattunk az autóban, amikor kicsi voltam, ezek a hatások abszolút megmaradtak. Azóta Raye és Jacob Collier voltak nagy hatással rám, példaértékű az a zenei maximalizmus, amit képviselnek.

Amikor a Szigeten ugyanazon a napon léptél fel, mint Liam Gallagher, annak megcsapott a jelentősége?

Így kimondva sokkal jobban hangzik, mint ahogy az én fejemben volt. Én csak azt érzékeltem, hogy éppen lemaradok Liam Gallagherről, mert soundchecken vagyok. De egyébként brutáljó, nyilván, meg azért átmentünk egy kicsit belehallgatni. Nagyon jó élmény volt, nekem az Oasis tényleg olyan, mint egy körforgalom: mindig visszatérek az utcájába.

Mi okozott nehézséget, amikor elkezdted a zenélést?

A színpadra állás a visszatérő nehézség, de más nincs azon kívül. Sosem zenéltem főállásban, emiatt sosem tettem rá plusz stresszt. Amikor megakadtam a zenében, akkor csináltam inkább a sulit. Szerencsére nem is voltak nagy elvárásaim sose, nem úgy kezdtem bele, hogy én leszek az új Whitney Houston, és ha nem sikerül, akkor belerokkanok, hanem egy hobbi volt mindig. 

Szoktál arról álmodozni, hogy hogyan alakul majd a zenei karriered?

Kis léptékben persze, szeretném valamennyire tudatosan csinálni, de ha nagyon sokat gondolkodok rajta, akkor számomra mindig kicsit erőltetett lesz. Jobb, amikor autentikusan, organikusan halad.

Azért gondolsz a negyedik albumodra, vagy az ötödikre?

Egy albumot is tök nehezen gereblyézek össze most, pedig egyébként nagyon sokat írok, de pont azért, mert nagyon szeretném, hogy jó legyen, elég lassan haladok a dalkiadós dolgokkal. Persze szeretném, ha egy igényes diszkográfiát tudnék felépíteni, de jelenleg pont olyan fázisban vagyok, hogy kicsit elengedem, és írok, amennyit bírok, és kiadok, amennyit kiadok.

Nagyon magas a dalaid átlagos színvonala, de még azoké is, amikben csak featelsz. Egyszerűen minden dal ilyen jó, amit írsz, vagy ami nem üti meg a mércét, azt nem adod ki?

Amikor megírom őket, mindegyiknél azt gondolom, hogy ez lesz a sláger, amit mindenki hallgatni fog Magyarországon, aztán eltelik pár nap, és már kritikusabb vagyok. Nekem a hezitálás a végzetem. Szóval van sok rossz dalom is, de azokat is szeretem, mert azok is önvallomások. Csomószor csak a véletlen műve, hogy mi kerül ki. Mutatok egy producernek pár demót, és pont az az egy tetszik meg neki, és akkor azzal megyünk tovább. 

Fontos neked, hogy elegen hallgassanak?  

Amikor az első dalomat kiadtam, szerettem volna, hogy legyen valami visszhangja. Néztem Spotifyon, hogy mindennap egy kicsivel nőtt a hallgatószám, az tök jó érzés volt. Most már nem annyira követem, ha majd lesz albumom, biztos megint több figyelmet fordítok majd rá. Van olyan szám, amit sokan hallgatnak, de a visszajelzések mégse olyanok, és van fordítva is, hogy kevesen hallgatják, de közülük sokan szeretik. Például a Megyek utánad kisebb kört ment, mint a Pára, de mégis sokakban mély nyomot hagyott. Már úgy fogom fel, hogy inkább súlya legyen, mint hogy csak sokan hallgassák.

Én mindig a havi hallgatószámot szoktam nézni a Spotifyon, mint mércét, hogy ki hol tart. A tiéd például megduplázódott az elmúlt hónapban. Amikor felmész oda, megdobban a szíved, hogy most vajon több lesz, vagy kevesebb?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pár évvel ezelőtt még nem nézegettem volna, vagy nem hasonlítgattam volna össze mások számaival. Amikor elkezdtem kiadni zenéket, tudott még kavarogni a fejemben, hogy jó, ez működött, akkor mostantól csak ilyet csinálok. De rájöttem, hogy nekem nem az az elsődleges, hogy piacképes legyen a zeném, vagy hogy pénzt keressek belőle. Nem hoz több hallgatót, ha mindennap megnézem, hogy hányan hallgatnak. 

Messze vagy még attól, hogy megélj ebből?

Ha elhatároznám, lehet, hogy meg tudnék élni belőle, de közben meg akkor kicsit megölném a lényegét. Épp egy váltóponton vagyok, hogy mit lenne jó csinálni, de szerintem az fog működni, hogy nem a zene lesz a fő pillér, amin állok. 

Van olyan téma, amiről szeretnél írni, de nem mersz? Vagy nem tudsz.

Nagyon szeretnék közügyekről vagy társadalmi problémákról többet írni, de tök nehéz úgy, hogy ne legyen szájbarágós vagy kicsit kellemetlen vagy váteszes. Van egy szűk mezsgye, amin járva még ízléses marad, csak nekem még nem megy.

VILLÁMKÉRDÉSEK

Mi legyen az utolsó vacsorád?

Kagyló puha kenyérrel.

Melyik filmen sírtál utoljára?

A Luca című Disney-mesén most a héten.

Láttál már olyat, amit soha nem fogsz elfelejteni?

Egyszer láttam egy készülő tornádót. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, hogy futni kell.

Melyik embertől voltál eddig a legjobban megilletődve találkozáskor?

Egyszer Kolorádón találkoztam Katz Dáviddal, akinek a Két Lottis videóit nagyon szerettük egy barátnőmmel. Teljesen le voltam sokkolva az örömtől, ő meg látva a zavaromat, nagyon illedelmesen kezet csókolt, és továbbment.

Mitől tör rád az irigység?

Egy jó kliptől. Tökre szeretnék én is jó klipeket csinálni. Nagyon szomorú vagyok, amikor valaki azt mondja, hogy a klip egy kihaló műfaj. 

Ki a három legjobb rapper jelenleg az országban?

Saiidot és Závadát számoljuk egynek. Beton.Hofi mindenképpen. És méltatlanul kicsi név, de én mostanában nagyon sokat hallgatom a Malleus nevű előadót.

Melyik híres emberrel csókolóznál a legszívesebben?

Sokkal, de Louis Partridge jutott eszembe elsőre.

Melyik napszakban vagy a leghatékonyabb?

Reggel, délelőtt.

Ki az, akinek a legjobban örülnél, ha hívna?

Sisi. Vele bármikor szívesen dolgoznék.

Miről szeretnél leszokni?

A csúnya beszédről. Félek, hogy túl sokat vesz el a trágárkodás a szókincsemből.

Mit csinálsz, ha elszomorodsz?

Sírok. Utána eszem. Amúgy a sírás nagyon segít, mintha csodával határos módon megoldaná a problémát.

Minek van értelme ebben az életben?

Mindennek, remélem. Szeretném azt hinni, hogy mindennek oka van, és emiatt próbálok értelmet találni az apró dolgokban is.

Mit kockáztatsz a művészeteddel?

Olyan szempontból kockázat, hogy nagyon személyes. Nem egy perszóna vagy művészimidzs mögé van berakva az én személyiségem, hanem ezek tényleg az én gondolataim, a saját élményeim. Nagyon kevés dolog van elrajzolva. Sérülékeny felületeket adok és nagyon őszinte a dolog, ami kicsit ijesztő. Pont ezen gondolkodtam valamelyik nap, hogy valaki felmegy az oldalamra a Spotifyon és egyből azt látja, hogy SZORONGOK. Szóval ilyen kockázatok vannak, de közben meg annyira szeretem csinálni és annyira fontos nekem, hogy ezek elenyészőek egy idő után.

Mi tenne most igazán boldoggá? Mi hiányzik az életedből?

Egy tengerparti nyaralás. Amúgy nem sok minden hiányzik szerencsére. 

interjú: Varga Ferenc
fotó: Fábián Soma (portréfotók) és Dontasz Zoi (koncertfotók)