Ne add magad – Orcsik Roland az AMA dalszövegeiről (Szövegszerkesztő #06)

Új cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és fejtik meg, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő hatodik részében Orcsik Roland ír Grencsó István, vagyis az ő beatköltő alteregójának dylanes új lemezéről, a rendszerváltás után szertefoszlott reményekről, szabadságvágyról, és Sziveri János versmondatáról: „mégse higgyétek, hogy győztetek, amíg élő költő van köztetek”.

Hallottál már az AMÁ-ról? Én is nemrég fedeztem fel, pedig a „nemlétező” banda nem most alakult, első két lemezük 2007-ben jelent meg. Ráadásul, a zenekari tagok sem állandóak, legalábbis a mostani, negyedik lemezen teljesen új felállásban láthatjuk, hallhatjuk őket. Az alapító Grencsó István helyére Amandai Károly került, az alteregó. Hogy kerül egy öntörvényű jazzguru egy „neobeat” zenekarba? Az AMA úgy alakult, hogy Grencsó egyik jazz-inkarnációjának tagjai nem a megszokott hangszerüket ragadták magukhoz: a dobos G. Szabó Hunor basszusgitározott, a bőgős Hock Ernő dobolt, és Szilárd Zoltán orgonista billentyűzött, Grencsó fúvós eszközeit félretéve gitározott, énekelt, komponált és szövegírt. A mostani lemezükön azonban teljesen más a zenekari tabló: Dóczi Bence gitározik, Hoffmann Boldizsár digitális orgonán játszik, Kováts Zoltán Sándor basszusozik, Lukács Péter dobol, Amandai Károly pedig az alternatív valóságból érkezve gitározik, énekel (mind ott játszanak a jazzes Grencsó Friss Csoportban).

Grencsó István 2009 tavaszán a Jelenben. Fotó: Fazekas Rita.

A banda „neobeat” műfajmegjelölése többsíkú, egyrészt utal a ’80-as évek újhullámos, poszt-punkos világára, a magyar underground zenekarok lázadó érzékenységére (ha már itt tartunk, Amandai füstös énekstílusa Bob Dylant, Lou Reedet, Tom Waitset és Leonard Cohent juttatja eszembe). Másrészt a „neobeat” az amerikai beat költészettel is összefügghet, főleg a dalszövegekkel összevetve. Azzal a különbséggel, hogy Grencsó, vagyis helyettese, Amandai Károly – afféle konzervatív gesztusként – nem veti meg a rímet, a beatből inkább a karcos, a nem akadémikus nyelvhasználat inspirálhatja, és persze a jazz-zel, a blueszal, a rockkal, illetve az experimentális zenékkel való kapcsolata. Emellé pedig bátran odarakhatjuk a szintén magyar undergroundot idéző neoavantgárd játékot: az alteregó neve tartalmazza a zenekarét is (AMAndai), amely nem pusztán mutató névmás, hanem újabb névre nyit, az AMA ugyanis „A Másik Arc” rövidítése.

A PrePost Recordsnál megjelent friss, negyedik lemezük címe: A lényeg a lényeg. Az ironikus cím aláhúzza, hogy a zenében, a dalszövegekben nem lesz maszatolás. Akárcsak a beatköltők, Amandai Károly egyenesen, a dolgok szívébe céloz a szavaival. A nyers szövegeket koszos, zajos zenei elemek teszik hangsúlyossá, amelyeket letisztult dallamok váltanak föl. És ahogyan a zene, úgy a szövegvilág sem egysíkú, nem pusztán a regisztereket illetően, hanem hangulati szempontból sem. A szatírát olykor ünnepi zárlat oldja föl, mint pl. az Ünnepre várva című dalban. A nyitó versszak meglehetősen csípős: „Lószar gőzölög a Hősök terén / Fújtat s nyerít a szebbnél szebb szittya telivér”. Ám a befejezés ellenpontot képez, verstanilag is, ugyanis a szabadverselést felváltja a kötött forma: „Gyertyalángok táncoljatok / Ünnep lészen ragyogjatok / Asztalon bor fehér abrosz / Zúgjatok égi harangok”. A lírai alany a társadalmi neurózist a szabadverseléssel fejezi ki, a harmonikus, vallási ihletésű világot viszont a hagyományos költészeti eszköztárral ábrázolja. A hagyományhoz való ragaszkodást az archaizáló „lészen” is jelzi, valamint a tradicionális motívumok: asztal, bor, fehér abrosz, gyertyaláng, égi harangok. A dalszöveg a különböző regiszterek, hangulatok, világábrázolások montázsából épül fel, ám nem áll meg a pluralitás felmutatásánál, nem relativizál, a zárlat arról tanúskodik, döntést hoz az archaikus mellett. Persze, létezett-e valaha is aranykor, nem puszta vágyálom-e?

A dalszövegek között társadalmi mellett politikai szatírát is találunk. A Szát… szát… szát… című darabban a félbeharapott káromkodás a cenzúrára, a véleményszabadság hiányára, megbélyegzésére hívja fel a figyelmet: „Szeretni? Még otthon sem tudnak / Utasított holnapra várnak / És ha nem hódolsz a vörös akolban / Hát egyszerűen lenáciznak / Szát… szát… szát… / Lónak a szát”. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy nem pusztán a „vörös akol” híve a gyűlöletbeszédnek, ellenségképből nincs hiány a Turul-bunkerben sem, ahol meg simán lezsidóznak, lebuziznak vagy lekommunistáznak. Mindkét oldal szájhősei ugyanarra a parancsszóra gerjednek: „a másik a pokol”. Ez a rendszerváltás demokratikus eszményeinek gulyás-paródiája. Sem szabadság, sem nemzet, helyette itt a piros, hol a piros, ide a lóvét, kapd be a gyrost. Lónak a szát. A dalszöveg refrénje itt is a vallási vigasztalásban, az apokaliptikus tisztítótűzben látja a megoldást: „Égi máglyák lobbanjatok / Szeméthegyek lángoljatok”. Vajon a lírai alany, az „én” makulátlan? Az enyém semmiképp sem.

Ezzel szemben az Öreg barátom, hé! című szám egy fokkal kiábrándultabb, rezignáltabb, ironikusabb.

Öreg barátom, hé!

Öreg barátom, hé – most már vigyázz!
Szédül, na meg fordul az új világ
Mindig mindig előre nézz
És a redlámpánál le ne lépj
A redlámpánál le ne lépj

Öreg barátom, hé – ne hezitálj
Ne késlekedj, bátran regisztrálj
Időben add le
Csak add le a rendelést
És érkezni fog a meglepetés

Öreg barátom, hé – ne vibrálj
Ne légy kerékkötő, ne légy akadály
Fényesíti majd a demokráciát
Egy közös nyelvet is értő ifjúság
A közös nyelvet is értő...

Öreg barátom, hé – good bye
A vetélkedőnek vége már
Hunyó fények, butuló zsongás
Nem idomít többé ez a világ
Nem idomít többé...

Az album egyik csúcspontja, tempója lassú, a gitár zajos, az orgonából olykor fojtott sikolyok szakadnak elő: „Öreg barátom hé – most már vigyázz! / Szédül na meg fordul az új világ”. Huxley gyakran idézett, disztopikus regényének címe ironikusan használja a „szép” fogalmát, Amandainál a szépség már fel sem merül, helyette rosszullétet idéző szédüléssel, álmatlansággal küszködő forgolódással találkozunk. Mindebből lemondás következik: „Nem idomít többé ez a világ”. Ám a lírai alany nem mond le önmagáról, a saját úton járást, az autonómiát választja: „Mindig mindig előre nézz / És a redlámpánál le ne lépj”. A kívülálló autonómiához pedig hozzátartozik a kor tanújának a szerepe: „Öreg barátom hé – ne hezitálj / Ne késlekedj bátran regisztrálj”. Erről – a Grencsó számára is fontos – Sziveri János versmondata jut eszembe a költő és a hatalom viszonyáról: „mégse higgyétek hogy győztetek / amíg élő költő van köztetek” (A beválasztott).

Amandai minden újban, meglepetésben a kiábrándító ugyanazt látja: „Csak add le a rendelést / És érkezni fog a meglepetés”. A „meglepetés” szót megismétli, kásás hangon, szótagolva mondja ki, cinikusan, szarkasztikusan, hogy a „hülye is értse”. E sorok kontextusában a demokrácia fogalma is devalválódik, ugyanis az önző emberi természet miatt ellehetetlenül. Ebből fakad a nem-cselekvés álláspontja: „Öreg barátom, hé – ne vibrálj / Ne légy kerékkötő, ne légy akadály / Fényesíti majd a demokráciát / Egy közös nyelvet is értő ifjúság / A közös nyelvet is értő…”.

Amandai lemondott a saját generációjának politikai készségéről, éberségéről. A rendszerváltás után az álmok szertefoszlását tapasztalta meg, a diktatúra folytatását puhább eszközökkel, a biopolitikai egzisztenciális mókuskereket (Foucault), amiből nihilista tétel következik: semmi társadalomjobbító eszme nem hozhat megváltást. Ám az apolitikus magatartás a zsarnokság, a korrupció püspökfalatja. A dalszövegben a „közös nyelvet értő ifjúság” a jövő reményeként fogható fel, viszont második említésénél lemarad az „ifjúság”, egyedül a közös nyelv vágya világít, a többi bizonytalan. A dalszöveg ironikus világvégi utalásokkal zárul: „Öreg barátom, hé – goodbye / a vetélkedőnek vége már / Hunyó fények butuló zsongás”.

A klímaváltozás híreinek hatására felszaporodtak a katasztrofista elméletek, víziók, mindez jól eladható termék is. A tőke áruházakba tereli, idomítja a fogyasztót, nem pusztán a „nemzeti”, a „zöld” is árufetisiszta szlogen. Amandai lírai alanya ezzel szemben fogalmazza meg identitását, kétszer tagad: „Nem idomít többé ez a világ / Nem idomít többé…”

Bármennyire is kiábrándító képet fest a mai közállapotokról, Amandai mégsem a lapítást választja. Már az önmagában, hogy nem tussolja el a véleményét, lázadás. Nem változtat a folyamatokon, nincs is rájuk hatással, ám regisztrálja, hogy: „csomósodik a józan ész, a káosz énekel” (Fenyvesi Ottó: A káosz angyala). A hallgató pedig örül: nincs egyedül. Akkor is, ha esetleg nem tud feltétlenül azonosulni a szövegvilággal, a jó zene ugyanis áthidalja az ideológiai szakadékokat.

Az AMA negyedik lemeze a PrePost Recordsnál jelent meg kétszáz kézzel számozott CD-n, illetve digitális formában. Az ízlésesen megtervezett lemezborító a billentyűs Hoffmann Boldizsár grafikája. A Bandcampen meghallgatható néhány szám, illetve támogató összegért letölthető a teljes lemez.

A Szövegszerkesztő korábbi cikkei:

Kiss Tibor Noé a Leukémia Belül című daláról

Cserna-Szabó András a korskorskorsról (ByeAlex x Tembo x Hiro)

Fekete Ádám a Karabély dalszövegeiről

Vajna Ádám a Heaven Street Sevenről

Poós Zoltán az Edda Művekről

fotó: Fakan Csaba

A Szövegszerkesztő rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.