A végzetes verselés – Szabó T. Anna a Hajnali énekről (Szövegszerkesztő #10)

Cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és fejtik meg, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő idei utolsó részében Szabó T. Anna a gyakran Jeszenyinnek tulajdonított Hell István-vers, a Dinnyés József előadásában elhíresült Hajnali ének jelentésrétegeit fejti fel.

Hell István: Hajnali ének

Jeszenyin Szergej Alekszandrovicsnak

Elkártyáztam a gyenge szivem,
suhogasd le a szoknyád, hajnal!
Pálinkát lehelek rád szeliden,
megháglak nehezen, halkan.

Jőj, Oroszország, vodka-virág,
nevetés nékem a véred!
Pince-fehérek a volgai fák,
tejszínű, szűz ez az ének.

Lebukik fejem és úgy zokogok,
haloványul bennem a bánat,
veretik körülöttem az ősi dobot,
szaladok, hajnal, utánad.

Ez a csont-pufogás, ez a hanti-rege
hitemet hirdeti híven,
kataton bálvány, légy fekete,
hiszen elkártyáztam a szívem.

Nem túl gyakran, de megesik, hogy egy teljes verset odatúlról diktálnak a szerzőnek, hogy az egész vers a hevesen kiáramló ihletből, és nem lassabb lendületű építkezésből születik. Ez a szöveg, a talán legismertebb dalvers is ilyen – ám sejtésem szerint nem egyetlen hang diktálta, hanem több regiszterből tevődik össze, és éppen a rejtett rétegződésben, szó-mágiában rejlik az énekelt dalnak a szöveghez képest sokkal intenzívebb hatása. Huszadik századi magyar költők hangja is jócskán felfedezhető benne, holott evidens lenne azt mondani, hogy ez a hang kizárólag csak a dedikációban is megjelenő Jeszenyiné, és őt imitálja a dallam.

DYLAN, AZ EGZISZTENCIALISTA GONDOLKODÓ – LEMEZBOLTOZÁS DINNYÉS JÓZSEFFEL ÉS HÓ MÁRTONNAL

Sokan Jeszenyin szövegeként ismerik, pedig a verset Hell István írta. Az ő neve már eleve izgalmasan költői, hiszen németül fényességet, angolul pedig poklot jelent, tehát önmagában is ellentmondás (ebben a formában ráadásul a Höll család egyik tagja, a magát magyarnak valló csillagász Miksa használta először, úgyhogy tágas űri távlatokat nyit, mennyboltozatot és hajnalcsillagot.) Persze ez nem tartozik szorosan a szöveghez, csak a vers sugallatos aurájához – de aurája, jól azonosítható emlékfelhője, sőt, illatfelhője másképpen is van a versnek. Hell így vall a megszületésének helyszínéről egy 1995-ös (s nem másnak, mint Bayer Zsoltnak ajánlott) Élet és Irodalomnak írt levélben, felidézve a „közép-oroszországi (szrednyaja Rusz, cetralnije russzkije zemlji) illatokat; a vér- és vodkaszagot, a szovjet szappan és egyéb fertődenítőszerek illatát, a samponnak használt Mos-6, a bódékban mért berjozovij szók, nyírfalé, nyírfaital, az ötkopejkás káposztás-húsos bukta, a tömjénfüstös vlágyimíri Mária Mennybemenetele templom szagát, az égő viaszét és sztearinét, a téli, hideg sörbár szárítotthal-bűzét, a Kljazmapart tavaszi gombaillatát, a vjaznyiki faház parasztkemencéjében sistergő fenyőhasáb szagát, a mézből erjesztett szuzdali medovuháét, méhserét, a vakító moszkvai kánikula kvasz-szagát — és a szerelem illatait. És emlékezetéből a szerelem szavait, mozdulatait és hanglejtését.”

Személyes, de számomra alapvetően fontos adalék a szöveghez, hogy Jeszenyin hozzám is elért odaátról, a sugallatok birodalmából, mégpedig Weöres Sándoron keresztül. Három jósféle, fontos álmom is volt Weöresről, az elsőben W. S. egy tibeti városban volt néma, bálványszerű szent ember, a másodikban egy csónakban ült, és nem szólt semmit, a harmadikban viszont egyenesen hozzám beszélt, és azt mondta nekem, hogy őt Jeszenyin felől kell megérteni. Máig gondolkodom, hogy pontosan hogyan értette Weöres ezt az utóbbi kijelentést, persze az alkoholizmus evidens párhuzamát leszámítva; és amikor előmbe akadt Jeszenyin halotti fotója, akkor meglett a legfontosabb értelmezés: az öngyilkosság kísértése vagy annak legyőzése kettejüknél. Ám ez a megfejtés is kétfelé visz: ha Jeszenyin valóban felakasztotta magát, akkor Weöres azt mondta álmomban, hogy az öngyilkosság számára nem volt opció („Minek siettetni, ami amúgy is elkövetkezik?” – mondta W. S. egy interjújában, és azt is tudni róla egy leveléből, hogy kamaszkorában tényleg a kötélről vágták le (akkor határozhatta el, hogy többet nem fogja megpróbálni), ha viszont Jeszenyint politikai okokból ölték meg (ami, a körülményeket ismerve, nagyon is valószínű), akkor Weöres visszahúzódó, életmű-építő rejtekezésére nyílik magyarázat: inkább az ártatlan bolondot játszotta, mint hogy az életét kockáztassa, hiszen az ő konstans lázadása sokkal egzisztenciálisabb volt, mintsem hogy politikai forradalmár lehessen.

A történelem fájdalma – „akasztottak közt jössz haza” – írja Baka István 1969-ben, Nem vagy itt című versében – persze nagyon is része ennek a dalnak (hiszen Jeszenyin utóéletéhez tartozik a  fiai politikai meghurcolása: egyiküket börtönbe vetették, a másodikat kivégezték), és nemcsak a vers születésének ideje (1973) és helye miatt (Vlagyimir), hanem a mai, friss háborús fájdalmak is ott rezegnek már előre benne, ez az egyik új regisztere, ötven évvel a megszületése után: Ukrajnában a  harkivi Jeszenyin-múzeum mostani orosz szétbombázása, az orosz nemzetálom megszálló-megszállott brutalitása, a háború rettenete, csontpufogása, a szabadság és függetlenség elbaltázott lehetősége, a nemzeti megváltás „elkártyázott köpenye”. Csoóri Sándor vers- és kötetcíme ez a kártyás szókapcsolat, a versben a magyar ember „Se Nyugat, se Kelet,/ se Dél, se Észak” felé nem tud fordulni, amikor hazát keres. Az „itt élned, halnod kell” fájdalmában, végzetében élő magyarok ma is az útjukat keresik Kelet és Nyugat közt, és Csoóri versének címadó részlete különösen releváns itt:

„Hol találhatnék megint
új otthont és új hazát magamnak?
Tágas leszálló helyet, sima dombtetőt,
ahol csapongó, nomád lepkéim is
megpihenhetnének végre egy kövön.
Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött
egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott köpeny
az egész ország, krisztusi gönc –
Messziről is jól látszanak
a hétpróbás nyerészkedők.”

Létezik persze evidensebb, és poétikailag is relevánsabb értelmezése is az imént elbeszélt  Jeszenyines-Weöresös álmomnak – és még mindig a Hell-vers költői hagyományának a kitapogatásánál tartunk –, hiszen Weöres sokat fordított Jeszenyint, részt vett a magyar hangjának a megteremtésében, és nem állt távol tőle az orosz poéta „víg léhűtő”, „korhely, kópé és garázda”, „duhaj legény” póza sem, mint ahogy nyilván a szerzőhöz, Hell Istvánhoz is közel áll ez a költőszerep. A magyar irodalomban nagy hagyománya van az efféle garabonciás-varázsló-révülő költőknek, akik Jeszenyin módjára vágtáznak „a kivánt, viharos, vad uton” (ahogy W.S. fordította őt). Ez a magyaroknak a keleti út, „a kurgáni út” (Jeszenyin szava ez), a messziről jött, ősi hagyományokat hozó sámán útja, aki népének választott szellemi vezére és szószólója, értük vállalja önmaga kábítását és pusztítását is – úgy, ahogy a „zúgó-bőgő vihar” álarcában megjelenő szabadsághős Petőfi, a hat ujjal született, önmagát csókkal-borral emésztő Ady, vagy a „rettentő nagy lélek” által megszállt és ellobbant József Attila (és Weöres is, igazából). Ez a génekben meglapuló, vagy éppen a keleti blokk reflexeiből megtanult Kelet-nosztalgia (el- és visszavágyódás, tépelődő, meghasonlott tudat) okozta, hogy a Hajnali ének olyan népszerű lett az ifjúsági táborok tüze mellett. A Dinnyés-féle megzenésítés vad közösségi taps-dobogása, dobolása politikán kívüli, ősöket és isteneket idéző lázadás volt, de ugyanakkor mégiscsak belesimulás az oroszos önsajnálat (és öndicsőítés) hagyományába is (még ha Viszockij-féle vadsággal és kamaszos vággyal, Jeszenyin-féle kívülállással volt is tele). Férfias dal ez, önpusztításában is kontrollt ígérő, szüzeket megigéző-leigázó varázsszöveg, egyszerre van benne a hatalom feladása és az uralkodás nekikeseredő vágya.

Dinnyés József 1972-ben a salgóbányai KISZ táborban. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan.

A révülés, a transz, az átjárás az, ami Hell István versének a legizgalmasabb alapmotívuma – nem csak egyszerű részegség, hanem az átmenet valahonnan valahová: részegségből józanságba, pincéből felszínre, pénzből pénztelenségbe, vágyból tettbe, lélekből testbe, ébrenlétből alvásba. A ritmusának – különösen a dalritmusnak – lüktetése a sámáni szertartások „csontpufogását” idézi, spondeusok, anapesztusok, daktilusok váltakoznak benne borzongató, szinkópásan meg-megakadó sebességgel, ez adja azt a csábító és önvesztő testi érzetet, amit a dobok lüktetése minden emberben létrehoz, életkortól és nemtől függetlenül – így tehát emberségünk alaprétegét érinti, és ezzel közösségi élményt is teremt.

Hell így vallott a keletkezési körülményekről az ÉS-beli 1995-ös írásában: „H.I. a verset hajnalban, napfelkeltekor írta — a szó szoros értelmében önkívületben. Némi szerelem, némi vodkázással egybekötött huszonegyezés (igraty v ocsko) után. Azzal az összetéveszthetetlenül lila színű golyóstollal, abba az összetéveszthetetlenül lila színű léniákkal megvonalazott füzetbe. Hajnali ének lett a címe, Jeszenyin Szergej Alekszandrovicsnak” az ajánlása, és így kezdődött: „Elkártyáztam a gyenge szivem...”.

Nekem mindig Petri György híres, ugyanúgy külföldön (Petri esetében Németországban) keletkezett nagy verse jut eszembe róla, Hogy elérjek a napsütötte sávig a címe. A vers keletkezéséről a Holmiban azt írják, hogy 1989 októberében Edenkobenben született, Petri „már nagyon rossz állapotban érkezett, amit nyilván súlyosbított a szállodában elfogyasztott nagy mennyiségű vodka is. ... Éjszaka lidérces álmai, hallucinációi voltak. ...  (Történetesen: október 23-án.) Másnap elkezdődött, amire alig lehetett számítani, tudatának feltisztulása.” Petri kórházban írta meg a verset, egy sámáni révüléshez hasonló katatónia után.

Itt idézném fel a Néprajzi Lexikon leírását a sámánságról, ami „látomásokkal és más hasonló jelenségekkel jár együtt, ami néha heteken keresztül kínozza, és ugyanilyen váratlanul - az egyik roham idején vagy álmában - megjelenik az őt kiválasztó szellem, és bejelenti választását. A sámánképesség elnyeréséhez múlhatatlanul szükséges a hívás. Általános, hogy a felszólított nem akarja elvállalni a hivatást. ... Ha a jelölt engedett a kényszernek és sámán lett, akkor huzamos ideig aludt egyfolytában (három, hét, vagy háromszor három napig). A huzamos alvás idején a szellemek a jelöltet feldarabolják, és átszámolják a csontjait.”

Hell István

Alvás, meghalás, élve eltemettetés, feltámadás – népmeséinkben megőrződött mind, és a magyar diákok, akik a tűz körül éneklik a Dinnyés-dalt, ismerik ezeket a mágikus történeteket. Hanti rege... Hant? „Ez éltetőd, s ha elbukál/ Hantjával ez takar.” Tehát anyaföld. De hát Oroszországban járunk, gyanús ez itt ebben a környezetben – másról lesz itt szó, és a csontpufogás, a sámándob püfölése, evidenssé teszi a jelentést, ugyanakkor rejtélyes távlatot is nyit. Hogy kerülnek a hantik (régi szóhasználattal: osztjákok) ide? Hell István maga meséli el a versről szólván, hogy a megírás idején Szibériába készült a hantikhoz, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, végül csak a versbe került be a vágya: „Említést kellene tenni még a lakkcipő-szállítmányokról, amelyek Magyarországról érkeztek Vlagyimirba, hogy árukból finanszírozni lehessen egy tiltott és veszélyes és meg nem valósítható (és elmaradt) utazást a »Hanti-Manszijszkij Nacionalnij Okrug« vidékére, az Ob mellé, Nyugat-Szibériába.” A hantik tehát számára is csak regék maradtak – és ez a szó, a rege, megint felidéz egy csomó mindent, a csodaszarvastól a Shakespeare-féle (Téli rege-féle) közép-európai hidegig – olyan szerepe (nyitott szelepe) van a versben, mint a „Sárga karmazsin, díszes baltahim, gyöngyös kaláris, galambom fiskális, bársony tafota, tedd ide-oda” szavak listázó felsorolásának a Cseh-Bereményi-féle Balogh Ádám-dalban.

A két transz-vers, a Petri és a Hell párhuzama tehát: a sejtekben őrzött hagyomány, a sokszoros történelmi trauma, az öngerjesztő, ég és föld között közvetítő révület, a lelkifurdalás, a tehetség és a tehetetlenség magasfeszültsége, a tisztaságra való sóvárgás, a testi vágyak, a valós vagy képzelt közösülés, a pince/fehérség/ és a kiemelkedés belőle, a vereség, a hajnali fény megtisztító ereje. Hell a saját dalát „alba” megjelöléssel illeti korábban már idézett önvallomásos levelében, az alba (jelentése valóban: „hajnali ének”) középkori lírai műfaj, amely a szerelmesek hajnali elválásának fájdalmát foglalja dalba. A Hell-versben keveredik a líraiság és a darabos próza, a szoknyasuhogás (a Hajnal női név is) meg az állatias közösülést és a lépcsőmászás lihegését egyszerre idéző „hágás”, Petrinél viszont ennél durvábban keveredik a profanitás a szentséggel, a „hajnali részegség” (bizony, Kosztolányi! És bizony: részegség) előbb derengő, majd vadul felsugárzó fénye a földmélyi-pokoli terekkel:

„egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.”

„csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közönbösen fenyeget”

Petri és Hell verse közt az is nagy különbség, hogy Petri csak a végén, a pokoljárás után kezd rímelni, míg Hell végig megtartja a ritmus mellett a rímet is, mint (túlságosan is) hatásos költői eszközt – Petri versét aligha lehetne énekelni. A rím viszont nemcsak dalszerűséget, de sorsszerűséget is ad mindkettejük szövegének, hiszen minden összecsengés azt ígéri, hogy ha rím van: rend van. Hogyan is nevezte az egyik legkorábbi magyar verstan kidolgozója, Földi János a rímelést? Végzetes verselés, így hívta ezt a sorvégeket összecsendítő módszert, és méltán. Továbbgondolva a szó-aurát: ez a végzetszerűség érezhető mindkét szövegben.

Szergej Alekszandrovics Jeszenyin.

Földi a 18. században úgy nevezte az általa itthon is meghonosított anapesztikus ritmust, hogy „doboló” – és ez a dobolás tart ki végig a Hell-féle versben. A dob minden ütése egy-egy lépcsőfok, a révülés – a lépcsőnjáráshoz hasonlóan – mindig elvisz valahova – jó esetben „föl a tisztaságig” (tititá-titátá) mint Petrinél, ahol „haloványul” (tititá) a bánat. Apropó haloványul: kinek is a szava ez? Hát a Petőfié, és a Forradalom című anapesztikus versében használja:

„Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!”

Végzet és politika, leláncoltság és tett, önpusztító hallgatás és veszélyes beszéd – a magyar vershagyomány regiszterei a történelem viharaiban. Itt van mindjárt egy másik szó, a „veretik” – honnan is, melyik rétegéből is való a magyar verselés történetének? „Még a dobokat es mind táncra veretik” – a Seprődi Borbála moldvai népballadában használják így a szót, ez egy „eladott lány” típusú ének (v.ö. elkártyázás). És mi van a versben felsíró-fellüktető (anapesztusiból váratlanul daktilikussá billenő) zokogással? Két század versei, kortársak és elődök sírásai keverednek-idéződnek meg általa – Vörösmartynál: „mi zokog, mint malom a pokolban”, Tandorinál: „zokogás kockázzon koponyádban”, sőt, Bella Istvánnál – pararam-pararam: - Madaram, madaram,/ hova hullsz, hova szállsz,/ mi ez a magasan/ sólymozó zokogás?”.

Sírás és veszítés – szüzesség elvesztése, vér, nevetés… Csupa mitikus motívum, csupa beavatás-szó. A kártya varázstárgy: „Szólt a fiú: »Kettő, vagy semmi!« / És kártya perdül, kártya mén;/ Bedobta... késő visszavenni:/ Ez az utolsó tétemény” (Arany: Híd-avatás) – milyen hidat is avatunk itt? Nyugatra, keletre? („A hátgerincem, homlokom/ mind íves, csupa híd./ … Fut rajtam nemzet, álom, élő, de mind hová, hová?” Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret) Mit is kártyázunk el, újra és újra? A szerelmet? A tisztaságot? Mit siratunk mi vigadva, vodkával-pálinkával, oroszul-magyarul, kinek a hazáját vajon, az övéket, a miénket, mindannyiunkét? Vagy a keserű levében forgó nyomorú földet? Lehetséges-e a belső emigráció az italon át? Felejtünk-e hajnalra, kijózanodunk-e? Tényleg „tejszínű, szűz ez az ének”, vagy felemésztenek mindannyiunkat a kataton bálványok?

Apropó kataton bálvány: ez a versdal legjobb szókapcsolata (hangrend!) – mert mire ide jutunk a szövegben, a dalban, már hatott a varázs, már elrévültünk-lerészegedtünk (szótól, alkoholtól), már „nyelveken szólunk”, halandzsázunk, már nem kell értenünk, mit beszélünk, a sámáni katatónia (révülés) átbillenhet már bálványimádó indulatba. Megtörtént a transz, itt már nem fáj semmi, a közösség és vezetője nem érzékelik már a fizikai test (a földi történelem) megpróbáltatásait, mindannyian készek lélekké révülni, készek minden áldozatra. „A sötétség mélye”, a pogányság árnyoldala ez, az emberáldozatok világa, az alvadt vértől iszamos bálványok (és hős vértől pirosult gyászterek) kollektív őrülete.

Dinnyés József 1977-ben az aquincumi katonai amfiteátrumban. Fotó. Vadász Ágnes / Fortepan.

Íme (a Nyelv és Tudomány internetes oldalról) Stephen Borrough tizenhatodik századi tengerész beszámolója a szamojéd bálványokról: „Volt belőlük több mint háromszáz, mind olyan gyenge, rossz munka, amilyet soha nem láttam. Közülük többnek a szeme és a szája vérrel volt bemázolva, durván faragott férfi, női és gyerekképmások voltak, amit testük többi részéből látni lehetett, az is be volt kenve vérrel. Egyik-másik bálvány nem volt más, mint egy régi karó két-három késsel készített bevágással. (...) Egyik-másik bálvány előtt a bálvány szájáig érő hasáb volt, mind véres, és én azt gondoltam, hogy ezek a hasábok áldozati eszközként szolgálnak.”

A bálványimádás mint nép- és önvédelmi gesztus. Traumák, népirtások – a hantik 1933-34-es kazimi felkelése, amikor a szovjetek minden férfit kiirtottak, és éhenhalni hagyták a többieket. A jelenkor áldozatai, vezérimádata, véres bálványai, népek révülete. Katatóniánk a bálványok előtt. Hell az idézett ÉS-beli cikkében hosszan idéz egy 1993-as könyvet, Dippold Pál „dokumentum-eposzát, a Schwarzenegger el volt utazva címűt, amely magát a Hajnali éneket használja »hanti regeként«, egy fiktív kutatónak és mártírnak tulajdonítva a vers egyik legrejtélyesebb sorát : „M. Rotring, ugye, a múlt században a nyelvtörténeti kutatások fellendülése idején indult el Szibériába, hogy meggyőződjék feltételezése — a portugál és a szamojéd nyelvek nyelvrokonsága — igazáról. Mivel nem értették a portugál szót, és éppen bosszúra gyűltek össze az orosz prém kereskedők ellen, nekünk, európaiaknak elképzelhetetlen kegyetlenséggel megkínozták, végül megölték Rotringot (...) És még Ön sem ismerheti azokat a sorokat, amelyek M. Rotring vézna alakjára irányították a figyelmem; ,Jőj, O roszország, vodka-virág, nevetés nékem a véred” — írta halála előtt egy évvel, aztán ő ment, vére virágot rajzolt a szibériai hóba.”

A több mint különös portugál-szamojéd nyelvrokonság felvetését én magamban/magamnak azzal magyarázom, hogy a vers és a dal ritmusa inkább déli, mint keleti, inkább spanyolos, mint oroszos – bár tartalmában ugyanaz a végzetesség, ugyanaz az önpusztító mámor van benne, de ritmusában, marcato ütemeiben inkább emlékeztet Lorca verseire, vagy a tangókra. Cseh Tamás Rubinpiros tangóját is érdemes felidéznünk: „Tánc, a hajad lobog, engem reggelre vár a halál. Talán. Szoknyád rubinpiros, hajad rubinpiros...” A keleti és a nyugati szintézisének a szempontjából nem mellékes, hogy Bereményi eredeti kéziratának szövege felett ez a jelölés áll: „hosszú tangó egy régi kelet-európai étteremben”. Mivel 1971 a dátum, mindenképpen megfontolandó a párhuzam (akár véletlen, akár nem), és a tejszínű és a pincefehér is emlékeztet egy kicsit a dal történelmi áthallásaira: „Homály, hasztalanul kutatsz, fedi el az utat, melyen járunk”. A táncritmus – haláltáncritmus? – valami értelmen túlit sugall, túlvilági távlatokat nyit.

Innen nézve viccesen rejtélyes és rejtélyesen vicces adalék, hogy amikor Hell Hajnali éneke, megírása után öt évvel, végre megjelent a Mozgó Világban, a szövegben nem „kataton bálvány” szerepel, hanem „katalón bálvány” – alighanem szerkesztői vagy szedői javítás lehet, mert Hell nyomatékosan másképpen közölte később szerzői változatként a szöveget; a déli és a keleti „duende”, vagyis az „alba” és a Jeszenyin-féle vers metszéspontján mindenképpen van értelme így is, hanti-katalón regeként. És az is érdekesen áthallásos, hogy a Hajnali ének mellett egy olyan Hell-versszöveg áll a Mozgóban, tökéletes vizuális párhuzamban ráadásul, ami ennek a vad dalnak a „haloványuló” párja, egy másik ének, meglepő módon Pilinszky hangján (legalábbis engem, többek közt, a Magamhoz című verse zárlatára emlékeztet: „az este nem lel senki rád, / az este sírva, késve/ hiába járják pitvarod: / csak én látlak. Vagy én se.”), a címe: Sovány, egyszerű ének:

Tükörben és tükör körül
ha botladozva lépkedsz,
szemed köré egy hangya ül.
Vázlat a semmiséghez.

Nem törték össze csontodat,
egyenes vagy, fehér vagy.
És vékony vagy, mint a gondolat.
Lelkednél vékonyabb vagy. 

Megállsz? Hová mégy? El ne ess!
A Város távol ugrik.
Csuklódra furcsa foltot fest
szeretőd. És megugrik.

Megállsz, rovarok arcodon,
megállsz egy messze tájon,
de nem ér el a fájdalom:
nem rólad szóltam. Másról.

Csont, seb, messziség, fájdalom, test, szerelem, a József Attila-féle („bogár lépjen nyitott szemedre”) hagyomány igézete. Más ez, mint a látszólag lágyabb (mert áttételesebb, díszesebb) Jeszenyin-hang, amely a költő életkori adottságaiból fakadó egyéni stílusa mellett egy korszak poétikájára is jellemző volt, és Hell mellett Baka István stílus-utánzó alterego-verseiben mutatkozott meg legtovább. Bakáról és az orosz hatásról a szép emlékű Holmiban jelent meg egy kitűnő tanulmánya Bodor Bélának 2005-ben, ott mondja el, hogy „az oroszos stílust” egy alterego (illetve szlávosan: dvojnyik)-verssel Rab Zsuzsa teremtette meg 1946-ban. Bodor végigelemzi a hetvenes évek elején (tehát a Hajnali ének születésének idején) nagyon divatos oroszos poétikát, hangsúlyozva a (zömmel természeti) képek erejét, „az okkultizmussal rokon, másutt az animizmus felé hajló vallásos fűtöttség” jelenlétét, a  „spontaneitás, elragadtatottság, szenvedélyesség” izzását – „ezek voltaképpen az oroszos hangulat kellékei. No meg a vodka, amiről itt, a heroikus és idealizált Vörös Hadsereg jelenlétében még szó sem eshetett.” (Hell mégis beszél vodkáról – talán a pálinka megnevezése már szelídítési kísérlet akkor?) Ezek a vallomásnak értelmezhető versek Jeszenyin nyomán mindig züllöttségről, önvádról árulkodnak.

Baka, különösen a Sztyepan Pehotnij-versekben, a legoroszosabb magyar költő, érdemes idézni egy-két „végzetes” és férfias, sorsos versrészletet tőle, amely párhuzamba állítható a Hell-Dinnyés-alkotással, a Hajnali ének értelmezésmezejét gazdagítandó:

„A vonat kifutott s vele Mása.
A Vörös Nyil, a moszkvai gyors
Hazavitte, – hisz ott a lakása.
Ez a sors – motyogom –, ez a sors!
Be is ugrom a boltba; ha vodka
Van a polcon, a szatyrot elő!
Mit üvölt ez a kasszai szotyka?
Sose tudta ez itt, mi a nő.
Hazaballagok, és fel a Schumannt!
Ez a kvintet olyan csudaszép,
Hogy a könny a pohárba lecsurran:
Be gyalázatos-édes a lét!”

(In modo una marcia a vers címe, ez Schumann Esz-dúr zongoraötöse II. tételének tempójelzése)

Vagy:

Ma éjfélig kitart a vodka, –
S ki várja még a holnapot?
Ülök, magam elé motyogva:
Andrej halott, Andrej halott.

(...)

Ó, virradati rétek:
átizzadt, szürke ingem,
kiterített magányom!
Hová vezettek engem?

(Baka István: Dal, 1972)

Érdemes még egy kicsit idézni Bodort, aki ennek a poétikai irányzatnak a lecsengéséről is értéssel írt a Holmi Figyelő rovatában: „1975-ben, tulajdonképpen ez a stílusféleség már erősen lefutóban volt. Művelői vagy stílust váltottak, vagy felhagytak a versírással, illetve költői munkáik nem találtattak eléggé jelentékenynek. Többen fiatalon meghaltak. Az egyetlen költő, aki Bakához hasonlóan életművének sok darabját (de ő sem az egészet) az orosz költészetvonzáskörében építette, Hell István, a fenti költeményén kívül, melyet tizennégy és hatvan év között mindenki ismer Magyarországon (Dinnyés József megzenésítésében), egyetlen publikált versfüzetét majd’ húsz évvel később adta ki… (Élve fogó csapda. Árgus Könyvek, Székesfehérvár, 1992.) Pedig ez is, ahogy a Sztyepan Pehotnij jegyzetfüzete ciklusra mondja Baka egyik recenzense, »...szamizdat-költészet a javából...«”.

Azoknak, akik ma is értik és éneklik – nem Jeszenyinként, hanem Hellként – a Hajnali éneket, érteniük és érezniük kell ezeket a jelentésrétegeket. Azt hinnénk, hogy a generációváltásokkal megkopnak ezek a reflexek, változnak az értelmezések, de sajnos a történelem ismétli magát, és újabb generációk találják magukat Kelet és Nyugat ütközőzónájában.

Hell István és Tamás Gáspár Miklós a '90-es években.

És ha már „végzetes verselésről” beszélek, és saját emlékekkel, kapcsolódásokkal tettem hitet a szöveg aktualitása mellett, végül azt is el kell mondanom, mikor és hol találkoztam először ezzel a dallal, és miért áll különösen közel a szívemhez énekként. Számomra ez hozzátartozik a dal jelentésrétegeihez.

Eötvös Collegista voltam, a helyi pinceklubban (lépcső!), az Estikében, a kilencvenes évek végén a diáktársaimból álló ígéretes zenekar, a végzetesnek bizonyuló névre keresztelt Vakvágány zenekar előadásában hallottam először a Hajnali éneket, Harangi Mária értő és érző, csodás sanzonhangú, vad énekével (a neten meghallgatható, a szöveg kicsit más, mint a hivatalos verzió). A zenekar harmonikása Oláh Dávid volt, aki pár évvel később, fellépésre menet, élete virágjában életét vesztette egy tragikus autóbalesetben. Sokat gondolok rá, egy erősen ritmikus verset is írtam az emlékére. Dávid volt a legelső zenész, akivel dalokat próbáltam, megkezdve ezzel a zenés fellépések és zenei együttműködéseim hosszú sorát – örökké hálás leszek neki a megelőlegzett bizalomért. A színházi rendező Harangi Máriával pedig azóta is sokszor dolgozom együtt, és rengeteg dalt fordítottam le a számára. Dávidnak, húsz évvel ezelőtt, végzetbe futott a sorsa, a Hajnali ének kataton bálványa megkövetelte az áldozatot. Az én életembe viszont meghozta ez a vers a megzenésített versek örömét és a közös munkákban való kiteljesedés lehetőségét.

SZABÓ T. ANNA PATTI SMITH-RŐL IS ÍRT A RECORDERRE.

A Szövegszerkesztő korábbi cikkei:

Kiss Tibor Noé a Leukémiáról

Cserna-Szabó András a korskorskorsról (ByeAlex x Tembo x Hiro)

Fekete Ádám a Karabélyról

Vajna Ádám a Heaven Street Sevenről

Poós Zoltán az Edda Művekről

Orcsik Roland az AMA-ról

Maros András a Bëlgáról

Darvasi László az Iskolatáskáról

Simon Márton Beton.Hofiról

headerfotó: Dragomán György

A Szövegszerkesztő rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.