Verselmélet és randitippek – Vajna Ádám a Heaven Street Seven dalszövegeiről (Szövegszerkesztő #04)

Új cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és járják körül, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő negyedik részében Vajna Ádám, az egyik legtehetségesebb fiatal költő, az Oda és az Egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? szerzője, a Hévíz, az Észak és a Versum folyóiratok szerkesztője fejti meg többek közt azt is, hogy hogyan érdemes randizni a Heaven Street Seven koncertjein, és miért trükkösek ebből a szempontból (is) Szűcs Krisztián dalszövegei.

Míg gyermekkorom zenei ízlését a Crunch gabonapehelyhez a 2000-es évek elején adott Sub Bass Monster CD-k határozták meg, kamaszkorom zenei ízlése valamikor 2008 végén a balatonkeresztúri Festetics Kristóf Általános Iskola fizikatermében egy telefonról lejátszott Kispál-szám, a Pistike (a Malév-gépen) hatására fordult az alternatív rock és társai felé. Bár ez időrendben visszalépést jelentett, irodalomtörténeti szempontból éppen, hogy rendbe tette a dolgokat. Az egyébként mai napig érvényes és szerethető, de modernista Sub Bass-dalszövegeket, amelyekben javarészt még ott van a hit a nagy elbeszélés iránt, például hogy el lehet mesélni egy barátság elsorvadását egy dalban (Igaz vagy Hamis), eljutva A-pontból B-pontba, felfedve az okot, és közben az elbeszélő viszonyát is felvázolva a társadalommal szemben („Tudod a barátság szent, (áá) gondoltam én, / De hamarosan kirajzolódott, hogy ez egy téves vélemény, / Mert veled együtt rengeteg ember hülyének néz”); szóval ezt váltotta Lovasiék nagy elbeszélésekben való posztmodern kételkedése. Nem elég ugyanis, hogy a dalbéli Pistike motivációja rejtély marad, a soráthajlások miatt néha még azt sem tudhatjuk biztosan, melyik tagmondat hová való („nyomjad a gombot Pisti most sokat. Ne várj…”, esetleg „nyomjad a gombot Pisti! Most sokat ne várj…”), azt pedig végképp nem sejtjük előre, hogy miféle ismeretlenbe ránt minket sorról sorra a szöveg. „De Pistike semmit se látott, [mert félt a repüléstől, és behunyta a szemét? mert éppen valami elterelte a figyelmét? esetleg mert látássérültnek született?], mert titokban bombákat gyártott”.

Valószínűleg ez a nyelvi és poétikai összetettség volt, ami, ha öntudatlanul is, de lenyűgözött ebben a fajta zenében, ami utólag belegondolva azért is furcsa, mert nagyon kevés kivételtől eltekintve nem a szöveg miatt hallgatok zenét. Pláne nem állok le dalszövegeket elemezni költészetelméleti szempontból. Ugyanis (és innentől következik az a rész, ahol minden kijelentés elé oda kellene írnom, hogy szerintem) a szövegegész a dalokban alapvetően másodlagos, nem csak a zenéhez, de a szövegrészlethez képest is. A dalszövegnek megvan ugyanis az a hihetetlen előnye az elsősorban írott szövegként létező verssel szemben, hogy ha valahol valami nem stimmel – nincs érthetően kiénekelve, unalmas vagy egyszerűen csak semmi értelme –, akkor az énekszöveg képes hangszerként funkcionálni (ahogy Kiss Tibor Noé is írja, „a hangszál: hangszer”). Az a helyzet, hogy ha valaki hamisan énekel, még a laikus is kiszúrja, de a Backstreet Boys megaslágert tud csinálni az I Want It That Way-ből, ami szövegének helyenként a legszigorúbb értelemben véve semmi értelme.

(Ha már angol nyelvű dalok: a zenei érésem következő megállója a Guitar Hero 3 PC-re lekalózkodott változata volt, ahol, mivel az eredetileg a játékhoz tartozó műanyag gitárral nem rendelkeztem, úgy állítottam be a kiosztást, hogy ha a billentyűzetet, mint egy gitárt a hasamhoz szorítom, kézre álljanak a gombok. Csodálatosan működött, és a Kaiser Chiefs Ruby-ját szerintem a mai napig le tudnám nyomni százszázalékra, a szöveg meg egyáltalán nem érdekelt. Aztán később rájöttem például, hogy az Angry Mob című számuk az egyik legmellbevágóbb politikai dal valaha, az outrótól százötvenedik hallgatásra is libabőrős leszek, és ezt egyszerre okozza a zene és a szöveg.)

Nagyjából oda akarok egyébként kilyukadni, hogy mennyire nem tartom szerencsésnek, amikor dalszövegek kapcsán előkerül a vers mint pozitív jelző. Nem arra gondolok, hogy ne lenne lehetőség átjárásra a kettő között, vagy ne lenne irodalomtörténeti szempontból kapcsolat (ugyebár a líra az egy ókori húros hangszer). De tiszteljük meg a dalszöveget azzal, hogy dalszövegként tekintjük jónak, a F1-es kocsinak sem dicséret, hogy milyen jó raliautó lenne. Vers és dalszöveg között alapvető különbségek vannak a befogadás és a létrehozás terén is, és teljesen mások a nyelvi lehetőségeik és korlátaik. A dalszövegnek nem kell például foglalkoznia a tördeléssel, mert nem az a befogadás elsődleges módja, hogy fehér háttér előtt fekete betűket nézünk (az olvasás mindig a második lépés, előbb csak látjuk a szöveget). Egy dalszövegtől nem várom el, hogy tudatában legyen az irodalomtörténetnek vagy a kortárs poétikai trendeknek, mert nem az irodalmi, hanem a zenetörténeti hagyományban kell megkeresnie a helyét. Ahogy például a Heaven Street Seven, illetve elsősorban Szűcs Krisztián mint dalszerző rendre újragondolja a sanzonok-kuplék világát.

Hősszerelmes éneklés a Heaven Street Seven 2015-ös koncertjén az Akvárium Klubban. Fotó: Nagy Márton.

És ha már Heaven Street Seven, őket az előbb említett zenei ébredésem hajnalának első nyarán,^[1] a balatonboglári szüretfesztiválon hallottam először élőben, és akkor még nem sejtettem, hogy az, hogy a kedvenc zenekarom lettek, milyen nehézségek elé állít majd a következő években. Mert van az úgy, hogy koncerten önfeledten és mosolyogva elkezded beleordítani a refrént a melletted álló barátnőd arcába („Ez a szerelem / nem hagy el sohasem, / tiszta, mint a jég…”), hogy amikor már ráfordultál a következő sorra, jusson csak eszedbe, hogy mi következik („…csak nekem szép!”). Na, most innentől válik tudatossá a dalszöveghallgatás és nyer értelmet a dalszövegrészlet elsőbbsége a szövegegésszel szemben, ugyanis egyszerre kell megfelelő időközönként interakcióba lépned a már említett barátnővel, de figyelni is arra, hogy a dalszöveg olyan pontjain történjen ez meg, amelyek párkapcsolatdinamikai szempontból nem félreérthetőek. Például az „Alattunk ott fut az igazi táj / a szádon ott van az igazi száj / így marad minden, csak ne hezitálj / ezután” (Ezután) alatt egyenesen ajánlott; „az igazi te vagy / szedd össze magad” (Mi a vacsi ma?) alatt már csak korlátozottan javasolt; az egyébként Orwell 1984-éből származó intertextus, a „Szép lombos gesztenyefák alatt / eladtál és eladtalak” közben viszont határozottan kerülendő összenézni a másikkal. Valószínűleg nem a HS7 a legjobb randizenekar.

Persze nehéz elszakadni a versértelmezési hagyományoktól (illetve hát, nem is kell teljesen), én is, amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy melyik dalszöveget nevezném kedvencnek a Hevenytől, először óhatatlanul a versolvasásnál bevett gyakorlataimat próbáltam rávetíteni a dalszövegekre. Hogy versként melyik HS7-szám funkcionálna a legjobban? Sosem hallgattam őket versként, és nem is tudom, van-e értelme a kérdésnek, de talán a Három bárány, főleg ha így tördeljük:

              három bárány
              farkasszemet néz velem a monitorról,
              mögöttük szélfútta mezők,
              mögöttük erdő,
              mögöttük hófödte csúcsok.
              mögöttük egy doboz sör,
              mögöttük lambéria '85-ből,
              mögöttük festék,
                            vakolat,
                                          tégla,
                                                        faliszőttes,
                                                                      levegő,
                                                                                    ágy
                                                                                                  és rajta egy nő,
                                                                                                  és rajta egy nő.
                                                                                                  szemhéja mögött a szeme,
                                                                                                  és abban egy gyermek,
                                                                                                  mögötte a feje és abban meg én,
                                                                                                  ahogy nézem a három bárányt.
              a legszebb út, ami hozzád visz,
              soha ne hagyd, hogy megérkezzem.
              munkába menet azon töröm a fejem,
              hogy miért választottál engem.

Kompakt, kerek szöveg, az első versszakban van egy jól működő keretes szerkezet, amihez a második versszak bár tisztán, mégsem túl egyértelműen kapcsolódik, azaz nem lecsapja, hanem – főleg az utolsó két sorral – kinyitja a szöveget. De hát közben meg az van, hogy amikor a Szűcs azt énekli a jóval popdalosabb Csízbörger közepén, hogy „Ugyanis imádlak / minden hiába”, azt szerkesztőként szinte az összes vers szövegében pirosoznám, abban a dalban, azon a ponton, a zenei kísérettel viszont kicsit mindig beleborzongok.

Mindenesetre a kedvenc dalszövegem a barátnővel koncertrejárás szempontjából legdinamikusabb refrénű Tudom, hogy szeretsz titokban. Nagyjából így néz ki koncerten a refrén:

„Tudom, hogy szeretsz titokban, – belenézel a másik szemébe
ott hever a szíved a sarokban”  – nem énekled és/vagy finoman a színpad felé fordulsz.

Persze nem nehéz megfejtenem, miért tetszett mindig is annyira. Egyrészt a visszahúzódó kamaszénemnek szüksége volt a címadó sorra, hogy elhitesse magával, bár fényévekre van attól, hogy ő legyen a menő srác a gimiben, titokban mindenki szerelmes belé. Másrészt olyan hihetetlenül menő és ikonikus sorok vannak benne, mint az „ereidben véres alkohol” vagy a „nincs benned semmi, / ami hasonlít rád”. De egyébként a „tudom, hogy boldog / még sohasem voltál, / hiába villog a tévé, a diszkógömb, meg az oltár”, vagy az „egy ember ugrik a hídról, / de nincs harag” részletek is pontosan olyanok, amik miatt egy dalszöveg jó. A többi csak irodalom.

[1] Ez a képzavar természetesen csak a teszt kedvéért van itt, aki észrevette, annak remélem, az is feltűnt már, hogy az egyik legnépszerűbb 21. századi magyar nyelvű dal refrénjében van egy ilyen sorpár: „Kicsikét szűk a világ nekem / Keresem benne még a helyem” (Belehalok).