A pánik szinkrontolmácsai – Fekete Ádám a Karabély dalszövegeiről (Szövegszerkesztő #03)

2022.11.24. 09:32, srecorder

Új cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és fejtik meg, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő harmadik részében Fekete Ádám rendező-színész-dramaturg-költő, a Tiszta szívvel Barba Papája, a Tajgetosz show vicces anti-influenszere, a Fanyar nappalok a tokhaltapétás szobában című kötet szerzője, valamint számos alternatív színházi előadás író-rendezője ás a szintén alternatív, szintén kultikus Karabély dalszövegeinek mélyére.

Az ember nem tudja, mi miért ragadja meg, pláne, ha történetesen kamasz vagy kamaszodik (van különbség?), egyszer csak azon kapja magát, hogy lelkesedni kezd, és azzal kész: szerelembe esett.

A Karabély zenekar nevével egy obskúrus „Bahia 384” jelzetű mappában találkoztam, tizenpárévesen, az asztali számítógépek korában; kiírt cédéről kiírt cédére, vincseszterről vincseszterre vándorolt a család szerver-infrastruktúrájában, rendszermentéseiben. Ez a mappa tele volt a nevezett kiadó honlapjáról ingyenesen letölthető mp3-akkal (úgy tűnik, valaki a családban egy álmatlan éjszakán hősiesen végigkattintgatta mind a háromszáznyolcvannégy darab hiperhivatkozást). Úgy emlékszem, a Kanizsa Csillagai és a Korog zenekar között pillantottam meg a nevüket: KARABÉLY! Mi ez? Három számmal szerepeltek a gigaválogatásban, mindhárom a Táltos utca című cédéjükről származott, amit aztán meg is kellett vásárolnunk, annyira elköteleződtem.

Miután ezt sikerült rongyosra hallgatnom egy ezüstszín discman segítségével, értesültem, hogy első lemezüket három kilencvenes évekbeli kazetta előzte meg, amikhez a kétezres években egyszerűen nem lehetett hozzájutni (én tizennégy évesen legalábbis nem tudtam). Nem volt más hátra, mint hogy a Sziget Fesztiválon, a Bahia sátor holdudvarában, Karabély-koncert után (az egyórás act ötven percnyi soundcheckből és tíz perc tömény rock and rollból állt: az három szám, alsóhangon!) letámadjam Maurics Andrást, a zenekar basszusgitárosát, akinek a nagybátyám gimnáziumi évfolyamtársa volt (mindannyian Madáchosok voltunk különben, más-más idősíkokon, persze), és kisgimnazista lelkesültséggel megkérdezzem, nincs-e meg neki az első három karabélykazetta digitálisan, mert nagyon kéne.

Hamarosan kaptunk egy felcímkézetlen kompakt diszket póstán, amin ott volt a Talpramagyar, az Irány a végtelen! és a Hotel béke teljes hanganyaga, minőségromlás nélküli .wav formátumban, és egy cetli, a tokban, a nevemmel. Azt hiszem, abban, hogy ezek a dalok fontosabbá váltak, mint a Táltos utcaiak, ez az exkluzivitás is közrejátszott: a kibélelt levélborítékban érkező, titokzatos küldemény, az a cetli a nevemmel, és a cédén a bedigizett kazik sistergő intimitása, ezek a másik korból megszólaló fájlok (a kilencvenes évek valahogy messzebbinek tűnt nekem, mint a nyolcvanas, hiszen akkor már éltem, csoportos gyógytornára jártam, és mégis, ilyen technikai áttétetekre volt szükség, hogy megközelíthetővé váljon)… úgy éreztem magam, mintha egy titkos klubba, szabadkőműves punkegyletbe nyertem volna örökös tagságot; mert ha az ember azt hallja, hogy partravetett fagylaltgépek szinkronizálják a pánikot (egy Őszi punk c. dalban, például), és úgy érzi, érti, hogy mit akarnak neki mindezzel mondani, annak onnantól kezdve egész életében partra vetett fagylaltgépek fogják a pánikot szinkronizálni a fejének valamely rejtett szegletében.

Gyáni Levente szövegei azonnal belém ivódtak. Ezek máig nem egyes dalok verzéiként és refrénjeiként élnek a fejemben, hanem egyetlen nagy karabélyszövegfolyamként, felcserélhető sorokkal, képekkel, egymásba gabalyodó, egymásra reflektáló motívumokkal. Western-, film noir- és maffiafilm-klisék (az Al Capone Alias, a Sámándal, a Casablanca című dalokra gondolok), mint a tengerentúlról átengedett popkultúra lecsapódásai, kalózhajók és egyenlítőtájéki késdobálók rejtőjenős légköre, együtt a macsóság és a férfibánat túlpörgetett, saját magán is folyamatosan ironizáló stilisztikájával, és egy közép-európai életvitel színeivel – mindez tetszett! Hatott rám a férfiasság összetétele, a viszockijs dalnokpátosztól a legjobb értelemben vett punk-suttyóságig, ingerlékenységig, érzékenységig, indulatig. Mélabú, önundor, halálvágy, elmúlástörekvés & világvégeutániság a legtöbb korai Karabély-szöveg belső motorja, egy rendszerváltás utáni ország magánéleti, közegészségügyi, munkaetikai és mentálhigiénés megviseltségének trópusaival tele.

Sziveri János költészete jut eszembe: ő volt képes ilyenfajta ürmöt, sutaságot, faékszerű ütközőpontokat elhelyezni a verseiben, ugyanakkor pedig az égig röpíteni a legvulgárisabb képzettársításokat és a legélesebb kommentárokat.

Ami rémisztő és tündöklő is a szememben: most, a Talpramagyart visszahallgatva veszem észre, mennyi a halál és halvaszületés, az abortusz és a kóma, a sebzés és erőszak ezek között a strófák között, és hogy mennyire rezonáltam és rezonálok mind a mai napig például a Munkásdallal, amiben a sebeiden át lélegzik a gyár, szerszámaid összetörnek és munka után olajos szívvel megerőszakol a vöröskereszt (megannyi tökéletes, a legbelsőbb belsőmig hatoló kép); vagy hogy mennyire megszólít a Nyulak eladók vidéki pangásának és tobzódó ürességének, bóvlijának költészete, ami Gergelyiugronyán töltött gyerekkori nyaraim pontos lélektani középpontja: lecígölődéseink a Tisza-strandra ebéd után, majd vissza, teljes szünidőket átszomszédolni, közel az abortuszhoz, közel a kómához. Ezek a sorok valamit kegyetlenül megragadnak a kulisszák mögött pulzáló kollektív traumából, a napok sodrása mögött rejlő lefulladásból, kicsírázatlanságból; az elvetéltség érzete hatja át ezt a fullasztó punk-opuszt, összefogva a verzék végén ismétlődő NYULAK ELADÓK! kiáltással, ami egy új nyúlalom megszületésére, egyúttal nyúltúltermelődésre és a frissen születettek automatikus kiárusítására enged következtetni – megdöbbentett, hogy lehet valami ilyen dühös és hétköznapi egyszerre, természetes és természetellenes! Termelés és nihil, túltermelés és sterilizáció, ezek a végletek dominálnak, és mindez érzékileg a férfilét potenciálképeibe íródva, a túltengés miatti meddőség, a vágyból következő ínség, a megbokrosodott életvágyból eredő éberkóma rendszerszintű, gyakran önpusztításig habzó jelenéseibe. Minden ténykedés mögött halál, döglődés, kiütöttség, delírium lappang, és ezzel szemben mégis: a mindennapok dübörgése, kánikulai rothadás, elvásás (a papa fogai mind kihulltak, a húst már rég nem tépi szét, a gonosz kölykök nem javulnak, összetörik a mama szívét, üvölti Gyáni), és a folytatódás kényszere: felkelni, bemenni, kimenni, lemenni, kinnhagyni a szörföt a ház előtt, stb. Nem tud nem-folytatódni az ember, és ez a legbüdösebb az egészben.

A Munkásdal és a Nyulak eladók egy habkönnyű haláltánc és egy túlhajszolt vakáció mókuskerekei, borzadályos romantika (cigaretta szájat cserél) és túlélési stratégia (nem harcolunk, és sohase győznek) együttese valami élhetetlen, átokverte, szikes vagy csak szürreálisan katatón vidéken, ahol romantika és stratégia, haláltánc és vakáció egyaránt kétesértékű, ahogy az egész emberi élet kétesértékűnek tételeződik a Karabély-dalokban, számomra gyönyörűen (nem tragikusan vagy lelombozóan), mert szikrázóan őszintén, mintegy főhajtással saját életünk kétesértékűsége előtt. Gyönyörködtet, hogy az ön- és közundor milyen fifikás alakzatokba tud rendeződni a dalaikban (és az egész zenéjükben), milyen humoros vagy épp visszatetsző, kényelmetlen vadhajtásokba torkollik.

Régóta nincsen, amiről álmodj
A kabátodnak jó teste van
Vegyél banánt a gorilládnak
Nem evett, mégis este van

Kevés maróbb humorú ínségleírással találkoztam magyar könnyűzenében. Majd a kitárulkozó részben:

Karikás szemeken oroszlánok
ugrálnak át, ez a hazád
Túlélők halvaszületnek
Befalcolnak a terhes anyák

Újra és újra meg tud érinteni egy rímpár, ahogy újra- és újrahallom, mintha először hallanám őket, ahogy idővel hozzájuk mélyülök, mindig egy másik hangsor (összecsengés vagy csorbulat) sodródik a közelembe.

Most érzem csak, ehhez a cikkhez újrazongorázva a diszk-, illetve kazettográfiát, mennyi különböző anyagot dolgoztak össze, mennyi különböző fajsúlyú nyelvi fordulat, élc és finomság penderül elénk a szörfrokk vagy épp az orosz kocsmanóták világát ötvöző zúzások és andalgások közben, és zeneileg is milyen sokrétű ez az életmű (egy dalon belül akár több lassulás, gyorsulás, ritmusváltás, tónusugrás), és ezzel együtt milyen egyértelmű, egybehangzó a stílus és a világkép, ami hátteret ad ezeknek a felvillanásoknak.

Nem tudom, mi a könnyűzene célja. Nagyon egyszerűen talán az, hogy ne érezd magad olyan gatyarohasztóan egyedül; és ha hallod, hogy valakik valami hasonlón őrlődnek és fenekednek, mint te (még ha nem is tudod, mi az, mert honnan is tudnád, kamaszként meg aztán pláne), és ebből a pusztító, körvonaltalan, agyadra, szívedre és ivarszervedre mászó árnyékból mozgást, lendületet, továbblendülést, túlélést, túlélőkedvet tudnak fabrikálni, és a szorongás hátteréből ki tudnak pattogtatni néhány apró-pici gyöngyházfényű valamit (szorongásainkat leszerelő hangalakot, például), akkor talán (talán!) te is tudsz saját kilátástalanságodra felhajtóerőként, keringőre való felhívásként tekinteni. (A Jön a köd című daluk az egyik legszebb keringő, amit ismerek. Édes az idill, de illik a nihil, akár a tolvajkulcs a zárban – forog a tolvajkulcs, és mindent nyit, azóta is.) Nekem a Karabély valami ilyesmit adott. Őtőlük tudom továbbá, hogy nem a parton sültek ropogósra a kecskék, és még annyi mindent! Nagyon sajnálom, hogy már nincsenek. De viszem a soraikat: azóta is azokat a wav-fájlokat hallgatom, bömböltetem albérletben, az egylet néma tagjaként.

Köszönöm Gyáni Leventének, köszönöm az összes létező dobosnak, aki megfordult a zenekarban, és legfőképpen Maurics Andrásnak, hogy felvett a klubba, köszönöm, köszönöm, és isten nyugosztalja!

(Hallgassátok őket! Minden fennvan YouTube-on!)