Peti és a szirén – Darvasi László az Iskolatáskáról (Szövegszerkesztő #08)

Cikksorozatunkban írók, költők elemzik magyar dalok szövegeit, mesélnek a személyes kötődéseikről, és fejtik meg, mitől lesz igazán jó egy dalszöveg. A Szövegszerkesztő nyolcadik részében Darvasi László ír Demjén Ferenc tragikus gyerekhőséről, a vasbeton alatti szerelemről, a szocializmus jointjáról, és arról, hogy a bűnbeesés előtt mindig magányosak vagyunk.

Demjén Ferenc: Iskolatáska

Egyik hétfő délelőtt, Peti áll a ház előtt.
Melyik útra lép? Komoly most a tét.
Peti áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt,
Balra van az iskola, esze súgja: menj oda!

De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt.
Peti áll a válaszra várva, hátha lesz, ki megszánja őt.

Arra ment egy kisleány, Peti sosem látta tán,
Az eszem helyett jobb, ha a szív vezet.
Felcsillant a két szeme: inkább tartok ő vele,
Elindult a lány után, bármi lesz is ezután.

De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt.
És elindult fürgén a lába, ballagott a kislány mögött.

Ó, de szörnyű pillanat, rászedetted jól magad!
Épp ott állnak ők az iskola előtt.
Ez a nap már tönkrement, a kislány iskolába ment.
Hát most mit tegyek? Én is elmegyek. 

Könnyebb már az iskolatáska, lehet szép napos délelőtt.
Együtt járnak most iskolába, s Peti mindig megvárja őt.

ÍGY HALLGATTOK TI – MAGYAR ÍRÓK A ZENÉRŐL: DARVASI LÁSZLÓ.

Az első látásra egyszerűnek tűnő, mégis roppant horderejű drámát bemutató dalszöveg – amely a színtiszta költészet és a balladásított dalmű határmezsgyéjén egyensúlyoz –, a szocialista diktatúra sötét évtizedeiben született. Mi, akik követtük a magyar viszonyok között is kiemelkedő tehetségű szerző életútját, a szöveget elemezve több fontos megállapításra jutottunk.

Az első meglátásunk az, volt élet a beton alatt. Volt kaland és varázslat a szabályzatok, a törvények, a kötelezettségek súlyos présében. Az akkori élet hazugságokra és kompromisszumokra épült, az oroszok a spájzban vodkáztak, háromhatvan volt a kenyér és a tej – egy ideig –, ötvenhatról hallgatni kellett, de sokan voltak fiatalok. Na, igen, a libidó. A fiatalság gyakran mindent felülír, bearanyozza a szegénységet, a bürokráciát, a stupiditást vagy a korlátoltságot vagy a szabadság hiányát.

Nézzük máris a főhőst.

Ő Peti, és fiatal.

Egyszerű férfinév, lehetne a devalvált, mosdatlan Fekete Péter vagy Péter apostol, a kakas reggeli rikoltása előtt háromszor elbukó, mégis fundamentummá váló kőszikla, de ő csak egyszerűen Peti, ami körülbelül azt jelenti, egy átlagos magyar kisfiú. Átlagos kisfiú? Nem, dehogyis, a mi Petink, kora ellenére, tele van érzelemmel, vággyal és szenvedéllyel, amelyek nem feltétlenül kompatibilisek a kor elvárásaival. Nyomban egy emberi dráma kellős közepébe kerültünk. A kor elvárása a szabályok követése, a rend elismerése, a három T országa. Kurva nehéz iskolatáskával kellett iskolába járni – ez egyébként nem változott. A táska ma is nehezebb az elsős kisgyereknél, sőt. És akkor is minden áldott nap kellett menni. Ha sütött, ha esett, ha fújt. Igaz, nem nagyon volt annyi szénszünet, mint manapság. Sztrájk sem volt annyi, az is igaz.

Az iskola ebben a szövegben a minden. Az iskola mégis elveszi az életet. Mármost a szerző itt egy kifejezetten lázadó – ellenzéki – üzenetet rejt el, nem a felelősségteljes felnőttet nevelő szocialista iskolarendszer csábít, annak minden osztályharcos, ideologikus képződményével, az őrstől a KISZ-ig, a riadólánctól a fényesre suvickolt Lenin-képig, hanem valami más, hiszen Peti nem indul el se jobbra, se balra ezen a szép és napos délelőtti időpontban, ellenben kivár. A kivárás nem a szocialista embertípus jellemvonása. Szíve szerint jobbra tartana. Mert ott mi van? A szabadság. Figyeljünk föl továbbá egy roppant fontos momentumra!

Mi történt Petivel? Annyi mindenképpen, hogy már elkésett! Abban az időben nem voltak sem nulladik órák, sem később kezdődő tanítás, a tanítás nem délelőtt, vagyis tíz óra környékén, a nagyszünet után vette kezdetét, hanem csipás, dércsípte, esőverte korai reggeleken, nyolckor ordított a csengő, és aztán se ki, se be. Az igazgató elvtárs szobájába Pirike vitte a mokkát, s mielőtt belépett volna, húzott a szoknyáján.

Kérdezzük meg, hány éves Peti? Hány éves lehet ez a vacakoló gyermekember. Elsős már nem lehet. Másodikos? Már felsős? Nem kísérik az iskolába, egyedül indul oda. Olyan ifjú emberről van szó, akit már megérintett a világ sokszínűsége, aki képes a szerelemre akár, és aki föl tudja mérni, mi a különbség a szabad, a lehet, a kell és a jó lenne között. Differenciált és meghasonlott jellem, tragikus hős. Ment már egyedül iskolába, és tudja, hogy ott nem jó – egyenesen csapnivaló dolog. (Megverik, kicsúfolják, büntetik, hülyeségeket beszélnek, sokan vannak.)

Csakhogy Peti a komoly vacillálásban már régen elkésett. Számításaink szerint a brutális táskájával több, mint két órája álldogál a ház előtt. Inkább több. Három is lehet. Fél nyolckor kellett indulnia, tíz óra elmúlt. És még el sem indult.

Demjén Ferenc már a V'Moto-Rock tagjaként (balra: Lerch István, jobbra: Menyhárt János) a háttérben játszó gyerekekkel a Klauzál téren 1981-ben. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan.

Kérdezzük meg továbbá, miféle ház ez, amely előtt tipródik szegény. Otthona neki? Laknak ott egyáltalán? Hol vannak a felnőttek, akik tanácsot adnának, segítenének, megkönnyítenék a dilemma csapdájába esett gyermek döntését? A költő az egzisztencialista magány légszomjába emeli hősét. Legalább egy lébecoló, cvekkeres kisnyugdíjas előkerülhetne. Üssön csak el valakit az új Lada, a környékbeli lakók, a nyugdíjas szabadidőkör tagjai máris körbe állják a halottat, és izgatottan taglalják, ki volt a hibás, Horváth, a sofőr, vagy Remák néni, aki a múltkor egy sittet szállító ZIL-teherautót vert a botjával. A bot eltört, Remák néni nem szidja már a csibész, tiszteletlen világot – nehéz lesz azonosítani. Előkerülhetne Bretner, a nyomorult táppénzcsaló, aki életében egy percet se dolgozott, vagy a veszélyes munkakerülő Romanek Jenő érthetetlen képzőművész – akut KMK-s –, de nem. Egy árva huligán, nyeles fésűvel a farmerja zsebében? Nem. Egy snájdig rendőrpáros? Nem és nem.

Ez a gyerek egyedül van hagyva.

Mi az üzenet?

A bűnbeesés előtt mindig magányosak vagyunk.

Balra a rendszer, jobbra az individualizmus.

Hiába ez a szép és napsütötte délelőtt, a világ tökéletesen üres. Ebben a kiürült világban kellene a tapasztalatlan gyermeknek tájékozódnia. De Peti nem kap útmutatást. Ki fogja igazolni a hiányzását? – nyilván a szülők. A körzeti orvosdoktor, a Radnai biztosan nem, ötvenhat miatt két hetet előzetesben ült, azóta a rákot is megfázásnak diagnosztizálja. Az iskolakerülés nyilvánvaló, de a szülők az ellenőrzőbe valótlanságot firkálnak majd meghűlésről, bokaficamról, nem várt családi eseményről – kik lehetnek ugyan, csak nem léha értelmiségiek? – tehát hazugságra lesznek inspirálva, amit szívesen és örömmel vállalnak.

A jobb és bal irányát miért is ne lehetne politikai természetű utalásként értelmezni? A bal az iskola, a rend, a szabályzat hona, a nyűgös kötelességek birodalma. A jobboldali irány pedig a szabadság felé mutat. Fény, móka, kacagás, rágógumi, Sugar Baby Love, Rubettes. Netán a rothadó kapitalizmus? A szabadság veszélyes és ártalmas dolog, a szívünk szegény, buta, mint a vak ló, akkor is szántana, amikor aratni kellene.

Úgy tűnik, a dilemmából nincs menekvés.

Választhat-e az ember?

Van-e szabad akarata?

Befolyásolhatja-e a rá mért sorscsapást, a feléje lendülő angyali bárd irányát?

A szöveg szerint igen. Peti a szerelmet választja, az első látás metafizikai izgalmát, a csodát. A szöveg szintet lép. Mint egy misztikus jelenés, a semmiből jelenik meg egy nőnemű lény, egy határozott és lendületes kislány, ismeretlen, igéző és vonzó, honnan került ide, ki tudja. Talán börtönben volt a papa ’56 miatt, s most ide, ebbe a kerületbe költöztek – száműzetés? Az olvasó, a zenehallgató képzeletére van bízva, mert arról, hogy ez a kislány hogyan néz ki, szőke, barna, dagi, slank, okos, értelmes, tornász vagy szalagtáncos, kórosan sovány vagy zugevő, egyetlen szó sincsen, erről nincs információ. Ez a kislány káprázat. Ebbe a káprázatba lesz szerelmes Peti, ennek a káprázatnak lesz nyomban a foglya, egy másik fogságból szabadulva, őt követi most már minden áldott reggel – hová, hát az iskola börtönébe. Csöbörből vödörbe, ha nem tévedünk.

A Bergendy együttes 1976-ban az MTV stúdiójában. Fotó: Rádió és Televízió Újság / Fortepan.

A vasbeton alatt tehát van szerelem, de inkább sziréni jelenés kábítja el a dilemmáktól megfáradt, elgyöngült gyermeket. Demjén Ferenc szövege a maga bújtatott kétértelműségével mutat rá a szocializmus ideáinak és eszményeinek csalóka mibenlétére. Az a lány nincsen. Tündöklő szellemlény, szirén.

A szocializmus jointja.

Peti a szocializmustól delirálva követi a varázslatot, amelyet akár Thomas Mann is írhatott volna. Írt is egy ilyet, egy igencsak hasonlatos történetet, csak ő Márioról és egy utálatos hipnotizőr varázslóról. De Petiről Demjén Ferenc írt és énekelt, s a dalszámot úgy is értelmezhetjük, mint egy szörnyű kor dokumentumát, amely már eltűnt, amely már nincsen. Ma már nincsenek szirének. Bájitalok. Nemzeti ajzószerek. Kábító szózuhatagok. A szem, a szív, az iskolatáska újra otthon van és a helyére került egy csodás és valóságos, mindegyre jobban teljesítő világban.